4:33

(Jegyzet négy Nils Frahm darabra)

https://www.nilsfrahm.com/works/solo-remains/

A csend is egy színpad, mondhatná John Cage. Rajta egy álló húrozású zongora, háromszázhetven centi magas és ezerhétszáz kiló. Az emelvény, ahonnan játszanak rajta, szintén a zongoratest része, a mélyebb hangoknál átveszi és felerősíti a rezgést. Ezért a lépcsőt, ami felvezet rá, és a korlátot is pontosan megszabott frekvenciákra hangolták, hogy kizárólag egyenként és soha ne együtt rezegjenek be. Odalép hozzá, felmegy a lépcsőn, leül a székre. A leghosszabbik húr három méter, szinte leér a földig. Eleve remeg. Mintha nem talált volna kiutat egy előző darab utolsó hangjából. Egy alig hallható, mély és tiszta, nulladik lá. Nézi a húrt, nem érti, ki üthette le. Várja, csak elhalkul egyszer, és akkor majd elkezdi. Lassan a nézőtér felé fordul.

(him)

Hosszasan néz, néz, néz feléd, átnéz rajtad, mint aki tényleg semmit nem lát, homályosan, üresen, mert vakfoltjai végképp eltemették. Iszonyú nehéz lehet a halványan rávetülő fény, alatta alig-alig mozdul meg. Súlyos rétegekben borítja be bőrét egy furcsa, színtelen derengés. Lepelszerűen vet magára önárnyékot. Izmaid, a szájüregedtől a rekeszizmodig, együtt remegnek egy hanggal, aminek a forrását nem találod. Még nem kezdett el játszani.  Ez még mindig csak csend. Akkor a tested belső zúgása lenne ez, ami mindig is itt volt, de most hallod meg először? Mert máskor a város, mint a légüres tér, kíméletlenül fojt meg minden vibrálást, mielőtt az felkondulhatna. Ha lenne nálad, feléje dobnál egy üvegdarabot, hátha a csörömpölés kimozdítja, és akkor végre elkezdi. Magad sem tudod, miért gondolsz erre, de a csend, ami körüllengi, annyira mély, hogy már szinte nem tudod elválasztani tőle a díszletet. Minden elvesz a belsejében, és ártatlanul te magad is belecsúszol, hogy onnan hallgatózz tovább. Próbálod megérteni ezt a várakozást. A kifeszült síkokat, amelyeket várakozásával megmozgat. Ha vezet ez egyáltalán valahova, miféle nyelven jelenthet bármit? Ha most mondana egy szót, örökre azt ismételgetnéd.

(son)

Nem tudja, hány lépést, hány mozdulatot kell és szabad még megtennie. Akkor ez most hányadik ütem? Úgy tűnhet, csak játék az, ahogy így várakoztat, de most már kíváncsivá tett. Hogy lesz képes megtörni a csendet? Hiszen tömege van. Sajátos fénye van. Gyönyörű hanyagsággal lóg az infravörös és az ibolya között. Úgy néz feléd, mintha te állítottad volna fel ezeket a szabályokat. Mintha rajtakaptad volna valami szégyenteljesen és neked kéne jelt adnod, hogy nemsokára el fogod felejteni ezt a kis semmiséget. Mit nem értesz? kérdeznéd, ha lenne hangod. Mire vársz itt még mindig? Kölyök, mire vársz ilyen ártatlanul, telhetetlenül? Nincs már egy erőtlen koppanás, amit az a nagy semmi ott körülötted magába ne szívott volna. Mikor lesz már elég? Meddig akarod ezt csinálni? Mi a neved? A neved? Másodjára magadtól kérdezed. Arra gondolsz, hogy milyen érzés lenne visszahallani a saját nevedet. Ahogy reggelente a semmiből eszedbe jut. Most az egyszer tényleg jó volna ordítani egyet. Belekiabálni, mint a panelházak visszhangzó közébe, hogy bazdmeg, most is csak ez a mocskos, narkotikus white noise. Berlin felett is mindig csak ez a semmilyen, sápadt ég.

Már az ijesztő, ahogy az idő mértékeit hagyja a levegőben lógva lengedezni. Semmit nem csinál. Az idő nagy síkjai mögé bújva vár a megfelelő pillanatra. Mintha számolna valamit, motyog, de a számokat nem nevezi meg. A hiányzó negyedekkel együtt szabályosan lélegzik. Beszívod a levegőt, és egyszerűen nem jön az inger, hogy ki kéne fújnod. Ami ezt a szemet megérinti, megszilárdul. A kavics koppan így, vagy talán mégis inkább csobban, mert a lágyabb anyag befogadja. Vagy áttöri, az összes hártyát átszakítja. És ott mégsem talál semmit. Mintha egymásba hajlított kezek csendjét terelné közös hangfekvésbe. Megbillenti, megmozdítja, a súlypontját áthelyezi. De a két csend kirekesztett felhangjait nem találja. Megy tovább. Megy mögé. Szem és fül között egy kiszáradt torok maréknyi csendje.

(vice versa)

Némi fény dereng át a párás üvegeken. Csak ennyit, vagy még ennyit sem láthatsz. Elmosódott minden, talán még befejezetlen.

(passing)

Egy beszűrődő zúgás végül mindezt eltemeti. Akaratlanul ő is megmozdul. A kilengés önmagában elég lett volna, hogy a hang megszakadjon, de ekkor már ő sem bírja magában tartani. Elragadja valami. A nyelv hátoldalán a szavak megszűnnek hangjegyek lenni és egész frekvenciákat töltenek be, fogalmazódik meg benned, megint csak érthetetlenül. Ez most minek a háta? Mindjárt elkezdi, leüti végre azt az első hangot. A motoszkáló dallam egy kevésbé sűrű közeg, fejben afelé tart. Félelmei ellenére, nagy erővel próbálja saját magát a fül belső zajából kimozdítani. Ellökni a fémgolyót, hallgatózni, mi mindent rezegtet meg, hogy veszi át a hangot a tér, hogy süllyed a visszhang.

Ne nézz hátra. Csak menj némán és ne feledd, hogy senki vagy. Ha már nincsenek szavaid, a világ végül esélyt ad, hogy helyreállítsd a csended.

Feláll és hazaindul. Mintha valahonnan mégis emlékezne arra, hogy itt állsz, végül visszafordul, meghajol, elköszön.