„Tárjátok ki a napkaput”, énekelte Dida Drăgan. Tiszta, kissé érces hangon énekelt, legalábbis nekem úgy tűnt.
a parancsnokod halkan szól: nem baj, ha most elalszol, reggel váltják az ezreded
ülj le gyermekem hat hónapja te vagy az első ember akit látok
Írom ezt Neked, Barátom, ki lézengő ritter vagy, írom lázasan, bármelyik évben, ugyanazon a napon.
A szerelmetes finn nyelvemmel valahogy sosem szabadulunk már egymástól.
ott ülnek és szavakat írnak / gondterhelten az élet nehézségeitől / miközben szinte őrületesen zavarodottak.
A kolozsvári Dacia buszmegállóban az oszlop mögötti ház fehér falára valaki nagy, gyöngybetűkkel írta fel, hogy aștepți degeaba.
Ha háború és háborús irodalom, akkor nekem az Íliász után elég gyorsan Louis-Ferdinand Céline, a magányos francia fasiszta következik.
A zenekar négy tagja – két kopasz és két kopaszodó –, úgy tűnik, a falak repedéseiből, az asztalok alól folyik ki, és pár pillanat alatt egy testté, egy alaktalan formává gyúródik.