.svg)
Érdekes „könyves vállalkozásba” fogott Cseke Gábor: az 1967-ben, a bukaresti Ifjúsági Kiadónál megjelent Vitorla-ének című antológia ötvenedik évfordulóján, 2017-ben egy olyan „kettős” kötetet jelentetett meg, amely egyrészt újraközli az eredeti antológia teljes anyagát, másrészt továbbköveti a huszonnyolc szerző életpályáját napjainkig, és – a hátlapi ajánló szerint – „jellegzetes mutatványt kínál fel az olvasónak az illetők későbbi irodalmi/tudományos alkotásaiból” (amennyiben esedékes). A kötet irodalomtörténeti értékét emeli, hogy abban olvashatjuk az egyik antológia-szerző, a költőből irodalomtörténésszé vált Cseke Péter elemző tanulmányát a Vitorla-ének jelenségéről, illetve a Függelékben megtaláljuk az antológia fogadtatását jelző Vitorla-ének-vita jegyzőkönyvét, a korabeli sajtóban megjelent recenziókat, kritikákat is.
Cseke Gábor e könyvvel elsősorban azt próbálja lemérni, mennyire állta ki az idő próbáját a maga korában nagy visszhangot keltő, a második Forrás-nemzedéket elindító antológia, hogy beteljesítették-e a hozzájuk fűzött reményt a kötetben felvonultatott szerzők.
Az előszóban Cseke Gábor elmondja, ő maga csak utolsó percben került bele az antológiába, így a mai napig „kakukktojásnak” érzi magát benne, ez ugyanakkor arra is lehetőség ad, hogy némiképp kívülállóként tekintsen rá, de profitálva annak tényéből, hogy a szerzőtársakat és a könyv (utó)életét is jól ismeri.
Cseke 50 év távlatából is jelentősnek tartja az antológiát, mely „gesztust tett a romániai magyar költészet utánpótlása felé”, a „felmutatás, az útnak eresztés bátorságát dicséri”, a Vitorla-énekből „meghatározó erek (is) vezetnek az egyetemes magyar irodalom áramába, úgy, ahogy azt a könyv atyja, Lászlóffy Aladár megálmodta.” Cseke Gábor ugyanakkor azt is megállapítja, hogy a huszonnyolc szerzőből nyolc halott, s általában véve a társaság: „mind földrajzilag, mind tevékenységük területét illetően is szétszéledt”.
A mottóul választott Kenéz Ferenc-versrészlet egyértelműen az individualizmus hangját üti meg: „… ha azt akarom, hogy segítsem a világot,/csak egyetlen helyen állhatok:/az én helyemen!” Az antológia előszavában a szerkesztő mégis elsősorban jelenségként hívja fel rájuk a figyelmet, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy a szerzők különböző szinten állnak, s hogy nemzedék mivoltuk kor szerint sem igaz (a többség 1940–44 között született, de vannak ennél idősebbek és ennél fiatalabbak is). Lászlóffy kiemeli továbbá, hogy többségük szabadverset ír, vagyis formailag modernek és „eszmeileg korszerűek kívánnak lenni”. A szerkesztő azzal is tisztában van, hogy a felvonultatott huszonnyolc szerzőből csak egy kis hányad válik majd igazi költővé, a többség kihull a sorból, számukra ez az antológia „tisztes ifjúkori fegyvertény” lesz majd (ezzel a megállapítással a szerkesztő mintegy elveszi a várható kritikák élét).
A kötetet forgatva egyértelmű, hogy talán a vártnál is nagyobb a lemorzsolódás: öt-hat ikonikus név mellett a többségből nem lett költő, vagy ha írt is, elhallgatott 1989 után, sokuk életében cezúraként van jelen a Magyarországra való átmenekülés. Jó néhányuk karrierje egészen más irányt vett (tudományok, tanárság stb.), de a szerkesztői pályamodell is gyakori. Néhány esetben a korai, tragikus halál vetett véget a kibontakozó karriernek. Az is nyilvánvaló, hogy e generáció sorsát alapvetően meghatározta a kommunizmus, annak kulturális doktrínája. Egyeseket elhallgattatott, másokat kényszerpályára juttatott. (Ugyanakkor az is nagy kérdés, hogy mi az oka az 1989 utáni újabb elhallgatási hullámnak). Megjegyzendő, hogy az 1970-80-as években nagyon nehéz volt megjelenni, a kiadók kevés címet hoztak ki évente, elég gyakori jelenség, amit például Hodos Lászlónál olvashatunk, hogy a Kriterionnál le van adva egy kötetre való verse, „a kötet végül nem jelent meg, a költő pedig 1987-ben Magyarországra távozott”.
A kötet legizgalmasabb, legtanulságosabb része az Ifjúmunkás szerkesztősége által szervezett antológia-vita jegyzőkönyve, mely rávilágít az irodalmi élet működésére az 1960-70-es években, azokra a problémákra, melyekkel a kor szerzői és szerkesztői szembesültek, a generációs konfliktusokra. A vita deklarált célja az volt, hogy a megjelenésnek eseményt teremtsen, ne hagyja egy-két recenzió után feledésbe merülni. A parázs hangulatú vita eléggé csapongóra sikeredett, az érvek helyét olykor átveszik a kirobbanó érzések. Az idősebbek fanyalgásában talán némi féltékenységet lehet felfedezni, saját pozícióik, publikációs lehetőségeik védelmét. Szemlér Ferenc például azt állítja, hogy „aki azt mondja, hogy itt a költészetnek a csúcspontja, az enyhén szólva nevetséges”. Domokos Géza elismeri, hogy „erőt, frissességet hozott ez a gárda”, szerinte azonban csak akkor lehet lemérni az antológia jelentőségét, „ha az indulásnak méltó folytatása lesz”.
Reakcióként Király László szenvedélyes dühvel ostorozza a megalkuvó szerkesztőket, akik kicserélik a sorokat, belevágnak a versekbe, daccal jelentve ki egész generációja nevében, hogy: „Ne tessenek minket félteni (…) Ne tessenek tehát minket körbejárni.”
Majtényi Erik is problémát lát a túltermelésben, a tömeges jelentkezésben: „hogyha így mennek a dolgok, akkor főleg indulni fog mindenki, de menni senki.” Lászlóffy Aladár, a mundér becsületét védve azt hangsúlyozza, hogy az erdélyi irodalom jelenleg „hullámhegyen” van, ezzel magyarázható a nagyszámú jelentkező, ez szerinte egyedi jelenség, épp ezért az idősebb nemzedéktől elvárható lenne, hogy „kicsit a kedvenceink is kell hogy legyenek”. Nagy Pál pragmatikus hangot ütve meg, az eladásról, terjesztésről is beszél, javasolva, hogy a nagy példányszámú napilapok tegyenek közzé megrendelőszelvényeket, ez biztosíthatná a Forrás-kötetek eljutását az olvasókhoz (mgj.: az antológia szerkesztése elhúzódott, így annak megjelenésekor már jó néhány szerzőnek előkészületben volt vagy meg is jelent az első kötete).
Szilágyi Domokos kimondottan szarkasztikus hangot üt meg, a 28 közül 5 dilettánsról, 10 gyengécskéről és csupán néhány ígéretes tehetségről beszélve. (Szilágyi a recenzióban is reflektál a kötetre, olyan problémahelyzetet vázolva, amely ma tán még jellemzőbb a költészetre: „Hányan írnak ma verset nálunk? Sokan. Hányan olvasnak ma verset nálunk? Körülbelül annyian, ahányan írnak. Tehát kevesen”.)
Az utóbb megjelent recenziók mondhatni leképezik ezt a vitát, az érintettek a jelentőségét hangsúlyozzák, mások a szkepszisüknek adnak hangot. Ugyanakkor már ekkor kezd nyilvánvalóvá válni, hogy ki az az öt-hat név, akinek költői pályát jósolnak, amit az idő aztán többé-kevésbé igazol is: Király László, Farkas Árpád, Kenéz Ferenc, Balla Zsófia, Magyari Lajos, Molnos Lajos. Az antológia szerzői közül ketten írnak recenziót a kötetről, Bokor Katalin lelkeset, Farkas Árpád pedig inkább esszéisztikusat, melyben az irodalom megfiatalításának lehetőségéről beszél, ugyanakkor ő is elmarasztalja a rendszert kiszolgáló cenzor-szerkesztőket: „Egymás után jelentek meg ártatlan csendéletverseink, és egymás után utasították vissza valamit akaró, problematikusnak bélyegzett kéziratainkat”.
A kötet, Cseke Gábor filológiai munkáját dicsérve, a végéhez érve is tartogat egy érdekességet, romániai magyar fiatal költők 1989 előtt megjelent antológiáinak lajstromát.
Az újratöltött Vitorla-ének így, ebben a formában irodalmi kordokumentum, bölcsészeknek, érintetteknek kötelező olvasmány, vagyis inkább ínyencség. Ugyanakkor kérdés, hogy az ifjabb generáció számára mit mondhat. Szilágyi szavaival zárva: majd az idő…
Vitorla-ének „újratöltve” 1967–2017. Szerkesztette Cseke Gábor. Polis Kiadó, Kolozsvár, 2017.
