Vitézrendi Cincogó Felicián egyetlen beszéde

Márpedig ez a szóban forgó könyv, ez a hősköltemény, amelyhez hosszú történelmünk alatt mindvégig igazodtunk, és amelynek népszerűsége jóformán megjelenésének máspercétől kirobbant, hiszen emlékezhetnek, a példányok azonnal kifogytak a könyvesboltokból, csakhamar a könyvraktárakból, ezután a nép a kirakati példányokat ostromolta, megfenyegették a könyvesbolt-tulajdonosokat, kirakatbetörések, szétrágások és – ne is szépítsünk –  szervezett lopások. Nem, a mi népünk nem pipált még egy ilyen könyvet, jómagam szomszédoktól és ismeretlenektől is érdeklődtem, honnan ez a népszerűség, miért olvassák, egyszerűen letehetetlen, ezt válaszolták, a szereplők, az a gyönyörűséges hableány, tudományok felvonultatása, például a sarki expedíció, a legelején a kamarás iskola a sok tudóssal, abbahagyhatatlan, letehetetlen, hátborzongató cselekmény, rablók, kalózok, közöttük is balszeműek és jobbszeműek, érdekes állatok, például jegesmedve, és én elmondhatom, mert tisztán emlékszem, hogy minden esetben és mindenki Cincogó Felíciánra tért rá. Viszont Cincogó Felícián, mondták, azonban Cincogó Felícián, és sorolták a szereplőket, hableány, kalózok, Cinigin kapitány, a szerteágazó cselekmény, jegesmedve, tűzhányó, Pennarágó Boldizsár, és tovább, de nem soroljuk, mondták, mert Cincogó Felíciánról akarunk, ő a mi hősünk, példaképes, bátorságos. Felícián fénycsóva, a fáradhatatlan Felícián, aki – már elárulhatom – én magam volnék. Szerény nevemen Vitézrendi Cincogó Felícián, sajnos nem láttam a jövőt, honnan láthattam volna ezt a tragédiát, hogy tizennyolc kalandból ekkora baj kerekedjék, hogy pusztulásba sodródjunk, nem, sajnos nem láthattam, és így történhetett, hogy elfogadtam a nemesi előnevet, hiszen egyszerű udvari kamarásnak készültem, honnan tudhattam volna, miféle hevület kerekedik belénk, majd felénk, népi és nemzeti felindulás és elindulás, harc, mégpedig a szóban forgó hőskölteményünk nyomán, melynek középpontjában a nagy Cincogó Felícián diadalsorozata, ki soha nem saját köldökét nézte, éppen ellenkezőleg.

Felícián hőstettei megszámlálhatatlanok, ő belőlünk való, vérünkből való vér és éles fogunkból való éles fog, Felícián, ki keresztül-kasul repülte a világot, a Déli-­sarkot is beleértve, és maradhatott volna bárhol, csak hát a szíve, mondták, a hazaszerető szíve, mely hazadobbantotta…

Most, hogy jómagam, Vitézpárti Cincogó Felícián, engedelmükkel újból egyszerű Cincogó, végre itt állok önök előtt, elmondhatom, hogy megéreztem a bajt, ha nem is az első jeleknél, mert, ahogy mondtam, én ugyan kamarási iskolát jártam, és csöndes magaviseletemért, szolgalmamért, valamint bátorságomért világ körüli útra küldtek, és éppen a legnagyobb tudású Pennarágó Boldizsár, ám a kamarási iskolában sem említették, hogy a leggyorsabb felfogású volnék, esetleg látnok, de nem szaporítom a szót, mert hosszadalmas és megterhelő kutatásomba került, mire megértettem, és, fájdalom, túl későn, az első hadjáraton jóval túl, a nyögvenyelős második közepetáján, amikor újabb hadjárat alig jöhetett szóba, mert emlékeznek, lelkes ifjaink az első és a második hadjárat során elestek, szóval kijelenthetem, hogy a szóban forgó könyv, melynek, ismétlem, főszereplője éppen én volnék, C. Felícián, bizony szemenszedett hazugság.

A legrafináltabb.

Nem tudom, ki írta. Én csakis Pennarágó Boldizsárnak számoltam be viszontagságaimról, és, higgyék el, igen keveset szépítettem. Megjelentem előtte, szeretném végleg lezárni, mire ő, csak őszintén, fiam. Pennarágó Boldizsár mélyen a szemembe nézett, dolgozd fel a traumáidat, Felícián, és én feldolgoztam, a felszállás első pillanatától, nagy részletességgel felidéztem hányattatásaimat, azaz traumáimat, otthon, az ágyban csak beszéltem, beszéltem.

A hamisítás lényegét nehezen csíptem el. Mondhatnék torzítást. Megmagyarázom. Minden egyes mondatomat az író szó szerint idézi, mondom, igen rafinált. Példákat hozok. Amikor a kapitánytól ezekkel a szavakkal búcsúztam, Ha többé nem találkoznánk, kapitány, úgy legyen ez a távcső az öné, szó szerint ez olvasható, idézhetnék más mondatokat, mint például, Ez nem más, mint az indiánok bosszúja, Ütött a cselekvés órája!, Kedves barátom, hát ön itt van!, És mit tettek ezalatt a hableányok?

Ezenkívül valóságos az események sorrendje, az esemény eleje és vége. És az eseményen belüli csomópontok. Igen ravasz. Vegyük a fűszersziget-fejezetet. Az eleje, hogy Felícián, vagyis én, kiszállok csuromvizesen a háborgó tengerből, a tengerből a fűszerszigetre, itt rábukkanás a titokzatos fatáblára, rajta a titokzatos sorral, Többé nem látlak, Cecília, majd ízletes hurkák, Péntek, Szombat, Vasár- és Ünnepnap felfedezése, krokodilok, egy mérges skorpió is, találkozás a hajókormányossal, legvégül pedig a forgószél.

Ezek a csomópontok, és ezek egytől egyig valóságosak, sorrenddel, szereplőkkel, helyszínnel.

Mégis, egyetlen nagy hazugság a könyv.

A csomópontok között csak valótlanságok, a hősünk, mármint én, mindig könnyedén elboldogul, pedig tanúsíthatom, nem így történt, a hősünk, ha fél, csak icipicit, ez sem így volt, és a halál szelében is hősies, most elmondhatom végre, a siralomházbeli megrázkódtatás óta dadogok, hiszen most is hallhatják. A könyvben minden jóra fordul, kis bátorság, jólneveltség, és kialakul. És ne felejtsem a jóindulatot. Most bevallhatom, első olvasásra persze hízelgő volt, hogy ennyi jó tulajdonság szorult volna belém, bátorság, ennyi tisztelet, segítőkészség, mármint a könyvbeli Cincogó Felíciánba, mert sajnos kijelenthetem, a kettő nem hasonlít, jómagam, Vitézrendi Cincogó Felícián és könyvünk Cingogó Fe­lí­ciánja, és a többi szereplővel is ugyanez a helyzet, vegyük például a hableányt, hiába menekült meg a fogságból. Hazaérkeztek, és ő a hajókormányos szemébe nézett, többé képtelen vagyok a szerelemre, mondta .

Ám miután legjobb ifjaink is kalandra vágytak, és a kormány megszervezte számukra a hősiességet, mégpedig meghívásos pályázat útján, majd az ifjak lelkesedését megtapasztalva, hadat üzent a félelmetes Kornyói Mihálynak, ebből a hadjáratból pedig az ifjú katonák három fogoly bennszülöttel és két kincsesládával érkeztek haza, megszereztük, mondták a katonák, megszereztük, mondta a kormány, mostantól ez egy nemzeti hadjárat, majd a kincsesládákat lecipelték a nemzet feneketlen pincéjébe, díszruhában és a többszólamú kórusénekléssel, és elszabadult a pokol. Jólét, élelem, szabadság és szerelem, ezt énekelte a kórus, a kormány ezt nyomtatta az óriásplakátokra, jólét, mégpedig a nemzeti hadjáratokból. Ám előtte még hadat üzenünk a jegesmedvéknek, majd a Déli-sark lakóinak, a mérges skorpiónak is, és utána gondolkozunk, hogyan tovább. A hadjáratba indulók nemzeti brosúrákat és vizet kaptak. A második hadjáratra már toborozni kellett. És miután a nép a harmadik hadjáratra, hiszen tudják, szinte elfogyott, és hiábavalóvá volt a toborzás, az ország lángba borult. Az útkereszteződésekben máglyák égtek. A brosúrákat és zászlókat égette a maradék nép, és a könyvet, és skandáltak, ahogyan most is, hazugság, és ide a felelőseket.

Cincogó Felícián áll önök előtt, és igen, igazuk van. Számtalanszor elolvastam a rólam szóló hőskölteményt. A szereplők, a kalandok sorrendje, a kalandokon belüli kiindulópontok és befejezések igazak, rafináltan megírt könyv, annyi szent. Egyáltalán, melyik volt előbb, a könyv vagy a kormány?

‍