Versek

Margit húgom emlékkönyvébe

„Testem ízenként elég.”

(Komjáthy Jenő)

A május hasztalan erőlködik.

Látom a holtakat koporsaikban.

A kert vérbő, akár a nyálkád.

Oszlik virágunk habzó pagonyban.

De én azért most is rajongok,

S átölelem a végtelent,

Mégha agyam féreggé is szűkül.

Kéj lesz a kínnak haldokolni!

Büntetni jött az életgarmada.

Boldog vagyok mondhatatlanul.

Hiszen ahogy kikel a pondró,

Újjá leszek vérből és igéből!

A győztes humuszt énekelem

Amikor a miazma zenéjére

(Légy üdvözölve, dús magány!)

A salak fölragyog.

Progresszív mákony

Nem lesz a költészet mindig betegség, kiált Komjáthy Jenő, arcán lázfoltok, mint egy új kikelet, ami elpusztítja majd a kérészéletű kertet, ott kinn, és itt belül. „Megüzenem Gizellának, telepatikus úton, nem várhatok!” A költő kiguvadt lelke rögvest gyors jelelésbe kezd, mely áthatol a tudat nélküli anyagon, hogy lélekifjító viharként lepje meg a szeretett fiatalasszonyt, aki épp lefekvéshez készülődik. Gizella szívét felnyitja az asztrális löket, hálóruháját félrehúzva figyel a vérkavaró, vad áriára. Reviczky nem halt hát hiába! Az izzó felismerést a nő visszasugározza kedvesének, aki azon nyomban önszívébe nyúl. Közeleg a nap, amikor az igaz lelkek sugárútján nem kór terjed majd, hanem sűrű, szellemi tej, mely győzelmet ígér a test buja romhalma fölött. Ebben a jegyben egyesülnek naponta, fél kilenc körül, a transzcendentális módszer alapján, három különböző pózban. „Éltünk csonka, de ép a Szellem.” A pozitúrákat Jenő szellemfotografálja, hiszen utólag is szereti nézegetni, ahogy Gizella ektoplazmája behatol a szájába. „Leszámolunk azzal a kárhozattal, ami benőtte az igét, mint sűrű televény, hiszen ha versbe mondom a rózsát, rögtön tüdőmbe mar a miazma mérgezett agyara. Nem leszek többet a nyelvi szifilisz rabszolgája!” A költő nem tágít, kifulladva a transzcendentális pozitúráktól, új megoldást keres, hogy meghaladja a burjánzó kertet, ahol bűzös kelek vészterhesen rengenek. Nem lesz nyugalma addig, amíg magának és Gizellának be nem bizonyítja, hogy lelke, élvunottan és kéjgyötörten bár, de képes legyőzni a költészet mélyén rejtekező bomlást.

‍