Versek

Magnetic poetry 1.

„Glorious experiment our black silhouette sculpture”

Dicsőséges kísérlet volt

fekete sziluett szobrainkba bújni,

s felvenni a hajnal paravánja mögött

a kő ruháit, mi felizzott.

Kristály volt a pillanat, melyben a város torzult

képei visszagörbültek,

s az idő felesleges csipke volt hajamban,

mint egy németalföldi festmény boldog

asszonyán: csak dísz.

És most hogyan mondjam el úgy, hogy ne tudd meg soha:

erre emlékezem.

Magnetic poetry 2.

„I compose my harmony: masterpiece of rhytm and monument of blue”

Megszerkesztettem az összhangot,

a ritmus és a kékség e remekművét.

Most kinézek a szoborból:

szomorú vagyok és hideg

a tekintetedben.

Magnetic poetry 3.

„She wanted to paint a concrete image but appeared a surreal icon.”

Mikor keze a valóság paraboláján pihent,

a mozdulat íve a képzelet függvényét ábrázolta.

Ekkor megjelent egy szürreális ikon.

A saját gyújtópontjából így teremtett

engem az Isten.

Magnetic poetry 4.

White instruments, play the electric nude metaphor!

Fehér hangszer hangjai áttűnnek arcomon:

fátyol, mi ajkamra tapad, ha lélegzem.

Egy pőre metafora elektromos húrokra feszül.

Elektromos akt, testem metaforája.

Magnetic poetry 5.

I know him: absurd symbol, metal sex.

Ismerem őt: abszurd szimbólum, fémes ízű erő.

Most szúr és vág, nem vigasztal.

Ha fogamhoz ér, mint a kés íze:

véletlen, borzongató.

Magnetic poetry 6.

Psyhedelic fashion&art of suffering: let’s try on the original latex deep model.

Pszichedelikus divatbemutatón tántorog

a mélység, növények kerge nedve,

kedvem kérgéről visszapattan a

gumilabda-szenvedés.

Beöltözöm mégis.

Magnetic poetry 7.

Open an old wood, you can observe the never angry grace.

Egyszer olvastam s kinyílt a fa lelke a lapon.

Fejsze súlyában pici bogarak neszeztek boldogan.

Az idő tömör és jószagú törzsében

álomra hívott, táncra.

Én pedig megidéztem őt és

sosem dühödt méltóságát.

Búcsú

Ismertem régen egy utat, egy ösvényt.

Körülöttem erdő volt, vak homály

és kosaramban a délelőtt gyűjtött lila virágok.

De hirtelen elhalkult minden,

csak az erdő szelleme óvott,

ott, egy fa tövében és

kislány voltam, elhagyott.

Aztán jöttek dicső korok

és nagy voltam és varázsoltam

férfi szíveket, de körülöttem

ugyanaz a homály, vakság honolt.

Elhagytam valakit én is,

kicserélve az érzést.

És visszatértem a fához, otthonomhoz.

Aztán volt egy pillanat, amikor

lejárt minden bocsánat, átok,

és itt állok ugyanúgy

a fa tövében: lila virágokkal a hajamban

keresem az ösvényt, ami befelé vitt,

befelé a titkok mélyére gyökereztetett.

De már nem félek.

Velem van az erdő mélysége, diadém-madárhangok

ékesítik hajnalom, és a fa, magányom fája elköszön.

Elköszönök. Elköszönhetek.