Versek

Anastasia Vdovkina: Sámán. Csillagkép

A kereszt alatt

Kákonyi Csilla: Emberi színjáték c. festménye alá

Mi van ott a Via Dolorosán? – kérdezi jobb agyféltekém,

amint épp hideg tükör üvegéhez nyomom az arcom. Bele

akarok lesni. Ölelne, keblére vonna, érzem, de szegek

fészkében ül az elmozdult világ. Rúgna, ha tudna, ahogy a

dákó bök a golyóba, mozdulni kellene oda, ahol a

cél emberpróbáló, de nem olcsó csoda, mindenki bírja és

birtokolja, de nincs szabadsága a lábnak, szaggatja szegek

szigonya. Vérköntös hullik a sebekre, fájdalomtakaró,

és egyben szeméremtakaró. Alant a mélyben, már szinte egy

másik világban azok, akiket rendes anyaméh rendesen

kihordott, víg patríciusok, rút rabok, paprikás polgárok

pörgetik táncukat hangszerre fűzve … várakoznak rózsaszín

ingben … kérdezősködnek, ma péntek van-e, vagy vétek, vagy farsang,

gyermekcsináló kedvvel. Szorgos asszonyok tartós lenből fehér

gyolcsot szövögetnek, halotti lepelnek, viseli majdan a

holt, kinek kedve kiismerhetetlen. Tükrömhöz nyomom arcom,

félig én is ott vagyok…

Lefényképeztem a felhők fölötti találka helyét

„Kinek is használ ez a sűrű íráskényszer”

„Miről is szólhatnék, hisz alig érint valami, ha nem vagy ott”

                                               Nyírfalvi Károly: Selyempapír

Remek érzés az élet, mi tagadás. A törpék ujjonganak,

Hófehérke életre készül, behálóz a virtuál, mint a

felhők mögötti világ. Remek itt lenni. Félve fölszáll veled

a Wizzair, fölemel a bárányfelhők fölé, kábé nyolc-nyolc és fél

kilométernyi zuhanásra, apró ablakból fényképezed

a képzelet világát, valaha ott laktak az angyalok, Szent

Péter, az Isten, ily képeket ecsetelt a totál plébános,

tetszett a táguló horizont, oda belépni nem lehetett

a hittanórán, csakis a képzeletnek, de én már jártam ott

párszor, lefényképeztem a felhők fölötti találka helyét,

találkoztam magammal és a mennyei tájjal, velem volt a

láthatatlan, az egészen más is, nem úgy, ahogy a falusi

papok lerajzolták a hittanórán, ó, segíts, oly távol a

föld, a nyugodt, bizalommal teli ősök szent hona, hát persze,

akkor még egy se járt közülük ezeken a földnélküli tág

tereken, igenis, égies-légies tájakon, nem láttak

annyit, amennyit én ott gyorsan lefotóztam, ismerős vidék.

Remek érzés megosztani, mi tagadás. A törpék vidámak,

öröm-könnyeikkel tisztára mossák apró ösvényeiket,

ujjongó tekintetük lesepri a felverhető éteri

port, jól megtalálták szerepeiket, Hófehérke hiába

hal meg a gonosz szeme láttán, kiköpi az almarögöt a

felhők fölött… a föld felé irányuló gravitációba.

Jelzők és asszociációk

Lomhán, mint a tavaszi Tisza sodrása,

Lomhán és fürgén, ahogy az idő folyik az utcámban,

Fürgén és vidáman, ahogy a mongúz szegődik a kígyó nyomába,

Vidáman és kecsesen, hasonlóan a fogarasi zergékhez a szakadék fölött,

Kecsesen és begyesen, mint a menyecskék esküvő előtt,

Begyesen és kéken, mint a freskók a templommennyezeten,

Kéken és lilán, mint a tetkók a börtönök lakóin s a smasszereken,

Lilán és szomorúan, mint az utcasarki prostituált,

Szomorúan és halálosan, mint a látni vágyók a London Bridge-dzsel,

Halálosan és berúgva, mint a földtúrás a hörcsögodúkba,

Berúgva és kirúgva, ahogy a tisztességgel teszi a kurva,

Így fut, így szalad, így illan el az urnából a hamu,

S nyílik ki a temetőkapu, NE SÍRJ! ötbetűs biztatóval.

Kutyáért kiáltok

Leguggolok látni, ami lent motoszkál, ami lent meglapul, ami mellettem él

utak, sáncok mélyén, porban és fű között, időbe bezárva, múlásba kulcsolva.

Keresem értelmét a reggeli fénynek, déli harangszónak, est-sötétedésnek,

kút apadásának, vizek ostromának, tűz lobbanásának, föld indulásának.

Apró tárgyak hangja, hangszer húrozása, ajtók kopogása, virágok omlása

körém telepedik, mint a hét törpe Hófehérke köré a boszorkánymesében.

Szellő szertefújja rossz emberek bűzét, felhő esőt ront rá, leoltaná tüzét

minden lopott lángnak, feneketlen füstöt okádna a rosszra, s tenné láthatatlan’,

perzselő magánynak helyét kiseperné, térdeplő testemet oda beengedné,

s ott szelíd virtusok szárba szökkennének, virtus-ciheresben táplálnának ágat.

Bokrok s platán mellett ott szerteterülne minden, amit fentről, szálfaegyenesen

meglátni nem lehet, átölelni úgy se, míg a fény felébred, míg az eső áztat,

míg a fürtös felhő távlatokat elrejt, s míg a fal le nem dől, erdő ki nem sarjad,

feneketlen titkok éghasadásában, fekete temetők földindulásában.

De, ha a fal ledől apró ropogással, kutyáért kiáltok, hátha megtalálna,

kihozna a fényre, kitenne a szélbe, megmosna az eső, s kezdődne elölről.

‍