Versek

Preambulum

Anyu klasszikus csirkehúslevese megnyugtat vasárnap.

Egy ampulla intuíció.

Láttam, ahogy pucolta a zöldségeket.

Frenetikus illata volt.

Már forralta a fazékban a vizet,

Amikor a répákból vékonyka korongokat szeletelt.

Fantasztikus gyorsasággal vágta össze a fokhagymát.

Odakerült végül a vágódeszkára a meztelen karalábé is.

Nem kerülhette el a sorsát a friss csirkemell sem.

Megfőtt.

A felforrt egésznek szintézis illata lett –

Egybekeltek a színek s az ízek.

Tudtam, a nézelődés elvisz egy másik irányba.

Mit nekem kompozíciós elvek.

Ha nem megy, előveszek a hűtőből

egy nagy elbeszélést.

Neuralgikus Ars Poétikák

           Tehát a rész is törött? Derrida Úr!

Baudelaire imádta az Eszmét. Rimbaud a mámort.

Rilke lelki adat-halász volt.

Celan a fényt hozta be. Borges a mítoszt.

Pessoa az álmot. Weöres úgy jött,

mint egy Anti-Küklopsz.

Mallarmé a struktúrát tette dallá.

Aragon az esztétikát tapintattá.

Whitman szó-jég-hártyán lépegetett.

Apollinaire szökőkutat lehelt.

Edgar Allan Poe a sötétséggel hált.

Kosztolányi rítust celebrált. Mint a líra papja.

Ady a mindenséget mártotta habba.

Szép Ernő nem kényszerítette a Szót. Érni hagyta.

Tandori Dezső lett a Gól. S maga a labda.

Így lett a vágyból lét. A szóból Kinyílás.

Kifolyt az isteni ajkak közül: az Írás.

Három darabba.’

‍