.svg)
Boros Viola - Saját Éden
A sugarakból gyorsan felnyalábolva
Lobmhulláskor megértőbbek leszünk
kicsivel, naggyal, bölccsel, eszelőssel,
hisz az egész Föld fordul el velünk
fénytől távolodva ilyenkor ősszel,
több a sóhaj már az elmúló szépre,
mikor a természet ősrobbanása
szétszórja, amit kihordott a méhe,
hogy kincseit a végtelenbe lássa.
Örvendezünk hát minden napos napnak,
a sugarakból gyorsan felnyalábolva
még búzakévényit, maradjon magnak,
jaj, ki gondolna közelítő hóra,
ma, holnap még kimegyünk a strandra
kicsik, nagyok, és fejest ugrunk rendre.
Ő hercegsége
Elérkezett ledér szeszély
pazarló bálidénye,
a lombrések kék tenyerén
csurog le ferde fénye,
keringőző hímes levél
haláltánc örvényébe
ájulva száll, színóceán
sóhajt kavar levébe,
lebeg a kerge város is,
szivárványt fűz a pára
a folyó partjain feledt
füzek tépett hajára,
dorbézoló illatozás
sebes lélegzetére
borul az ég a kába föld
aritmiás szívére,
az alkonyat kigyújtja fák
pirosló lampionját,
múlt szenvedélyek bokrai
a vérüket kiontják,
ahol padunk állt, kehes ág
terel homályt habozva,
zörgő levél repülni kész
nevünket eldadogja,
a szíves vendéglátást még
élvezzük néhány percig,
az estély haláli pazar,
Ő hercegsége hercig,
már szállingózva átmegyünk
így, deresedő fővel,
a téli bálra, rendszerint
a többi ismerőssel.
Elit parti
Két levél az Ág utcából
szelek karján körbetáncol,
amíg végül a parketten
elpillednek mind a ketten,
nem láttalak, mióta is?
ó, örökké te lész a Miss…,
szól egyikük, pirospozsgás,
üde vagy, mint pezsgőpezsgés,
s pohara fölött elméláz,
ó, az idő hogy megtépáz
pacsmagolt bájt, jó hogy én nem
fuldoklom rőt smink levében,
a másik meg elámulva
vigyáz, hogy el ne árulja
a szánalom szeme sarkán
visszeres lábszára láttán,
zavarában pici pókot
lepöccintve mond pár bókot,
mielőtt az elit partit
dicsérve mind elviharzik.
Amennyi telik virágból
Annyi árnyék kívül-belül,
szégyen és dac keveréke
tör naponta kerekébe,
lélegezet is elfeketül,
míg fény zizzen kis üstökön,
gyerekszemek gyémánt éke
vénülő sejt menedéke
csontritkulásos űrközön,
mely a lélekig világol,
szende holdja, szép Szeléné
édesgeti drága mézzé,
amennyi telik virágból,
melynek szirma pillanatot
gyöngypártáján igazgatott.
Bacchus cimborája
Ha hercehurca, zsivajgás lebírt,
egy kerti bárba botlasz mámorért
belélegezni lanyha nyár borát,
akár virágos illatú Zefírt,
fénygömbök körül kékes füstkörök
és lepkeszárnyak boldogsággyűrűje
ölelne, fűzne hanyag együgyűre,
miért magad tán hasztalan töröd
a bajtengerben nyakig odakinn,
kicsit zavarna, lehet, hogy a kín
füledben másnap veszettül dobog,
de nem sejti csak Bacchus cimborád,
hogy festette fakóról szív borát
pezsgő patakká pohár alkonyod.
Új kannibál
Mikor ember emberrel meghasonlott,
vérontásnál menőbbet hogy is látna,
neki a vámpírság garantált márka,
a másik csökevény, elméje bomlott,
mert remény hűbéresének hiszi
magát, mikor valós vagy virtuális
gyalázat füstölgő mérge után is
cipeli kétrét keresztjét, viszi,
mint hangya súlyának tízszeresét,
ám ő, a hacker, ami ízletes még,
agyat feltörő ínyenc kannibál,
szívet, vesét cafatokra szabdal,
elvet lehányva gyilkos gyomorsavval
galambként búgva csődít, animál.
Gyehennákat illető
A vízválasztó nem a hegysörények,
nem válnak széjjel sivatag tüzére
sem a családok, szerelem üzére
egóból lángoló vészes önérdek,
egy geológiainál ódonabb,
meredek szurdoknál is nyaktörőbb
életképződmény, lávánál ölőbb,
gyehennákat illető hódolat,
mely sorsot térít, tenger lélekét
jobbra vagy balra, északra, nyugatra,
s bár karavánját kutya megugatja,
nem azért fordul szerencsekerék
a szakadékba hunyó szikra estén
kísértőt hátba szúró szikla testén.
