Versek

Gheorghe Codrea: Díszletterv A. Machavariani Othello című darabjához, 1977

távoli istenekhez

ezek kitettek és itt hagytak engem,

hunyorgok most a sivatagi porban.

oda minden, mit csak értük szerettem,

forró homokszemek peregnek holtan.

sárga füst, eltüntetek! korma, bűze,

lángja nincs távoli haragotoknak.

elfogadnék már bármit, ha nem űzne

indulat, s tudhatnám hazánk, hogy hol van.

persze megint könyörgőn túlbeszélem,

ahogy imáinkat esténként szoktam.

hiába ígérnék nektek én már,

hal, vergődöm nélkületek a porban.

a vers korábban készült

nem mondhattam, hogy „ezt

a halálodra írtam, nézd csak!”

felmentem hozzád, ugrattalak,

a kritikát is bírtad, ahogy a piát,

s hogy nem eszel rendesen, de

pofázol folyton. míg ültünk a konyhán,

rohadtul sárga volt a képed.

„ezt a kossuth díjat x-nek, azt

y-nak jártam ki!”

„ezek az én kussuthjaim, érted?”

„a szobor z vizsgamunkája!”

„az ott az én tusom!” „a festményt még

á-tól kaptam, de máig nem tudja, hogyan

köszönje meg azt a kivénhedt gesztusom!”

nem világít

felhő szeli ketté a partot,

én az árnyékos felén olvasok.

bikinipántokat tologatnak

a napsütötte sávon, szóval

csíkosan barnulnak odaát.

röntgensugarak közt, ólmokat

levetve, seggem sem világít

majd veled az estben.

‍