Vers piros mokaszinban

Szőcs Géza: Válogatott versek. Hargita Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016. (Székely Könyvtár sorozat, 45.)


Szőcs Géza-szövegek 166 oldalon – mindössze ennyi fér a Székely Könyvtár 45. kötetébe. Kb. kilencven szöveg, többnyire vers. Benne „bálnák, delfinek”, Falábú Jancsi balladája, kukmók és kócleányok, Túlperenciás tenger, a „vágynak villamosa/amelynek ablakában/hű-keblét Lilla mossa”, egy lány, aki „örülne a hajócsavarnak”, fűzöld fonál versek, Monostor, New York és Mexikó – azaz mindaz, ami Szőcs Gézát Szőcs Gézává teszi. Ezt mondja maga a szerkesztő Fekete Vince is a kötetajánlóban: „Szőcs Géza, ő Szőcs Géza”.
S ezzel nem lehet vitatkozni, még akkor sem, ha mindössze ennyit árul el a szerkesztő a válogatás szempontjairól. Mert hát hogyan lehet szelektálni egy olyan életműből, amely, mint mondja a szerkesztő, „ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben” érkezett az irodalomba, ahol a fentebb is idézett helyek, szereplők, szőcsgézás rímek, történetek „már a kezdet kezdetétől készen” voltak: „be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.” Lehet-e (szabad-e) tehát válogatni ebből az igencsak öntörvényű, a semmiből valami teljesen újat/mást, semmire és senkire sem hasonlító szövegvilágból anélkül, hogy ne csorbuljanak ennek a világnak a határai, ahol a versek alatt további versek lapulnak? Ízig-vérig szubjektív válogatás a Fekete Vincéé, meg- és felmutatni, ízelítőt kínálni az olvasónak, megmutatni, milyen is A jó vers: „Nem is posztmodern,/nem is rosszmodern./Nem is kopogó/neorokokó.//Testetlen legyen,/s mégis hallható./Benn­szülött legyen,/s egyben marslakó.//Piros mokaszinjában/surranjon át a holdudvaron s az éji prérin,/síneken és vadászmezőkön át,/és világítson, mint vízbe ejtett csillár/egy nagyon távoli szigeten,/áttetsző legyen,/és lakjon hajdani magazinokban,/és szaladgáljon piros mokaszinokban,/testetlen legyen és hallhatatlan,/de érezze őt átfutóban/az őszi préri,/bár lába már/a földet sem éri.”