Vaszilij Bogdanov: Kérdések a munkagödörből

1. Pörgött a kocka…

‍

Életem értelmén töprengtem

hársfám alatt, napokon át,

hallgatva a tó távoli,

kísértő, baljós moraját.

Hullámhoz hullám csikorogva

ért. Dübörögtek az egek.

Nem tudtam, hogyan vélekednek,

mirólunk most az égiek?

Felmerült még a szeretet,

mintha valamit megoldhatna,

pörgött a kocka, hatra, vakra.

És elzsongított a révület,

hogy az életem elsuhan,

s én is megyek hamarosan.

‍

2. A szél összhangzattana…

‍

S még nem végeztem semmit el.

Nem írtam meg regényemet.

Életem romjain töprengve,

mormoltam gügye verseket.

Az életem értelme Léna,

zizegnek a hárs lombjai.

Valahonnan hallatszanak még,

egy Bach-fúga akkordjai.

A szél vad összhangzattana,

és a hullámok moraja,

aláfesti, nem nyomja el.

Örökké hallani fogom,

túllendít álmon, szavakon,

képzelgésemmel elkever.

‍

3. Megbolydult méhek…

‍

Megfigyelem a méheket,

köröznek hárslevelek körül,

fehér virágszirmokba bújva,

gyűjtögetnek esztelenül,

ahogy költők a szavakat,

jelt, rímeket, metaforákat,

helyzeteket, életeket,

dülöngélő, szent bolondkákat,

hogy megírhassák verseikben –,

súgott nékik vajon az Isten? –

az egész elcseszett világot,

árulást, munkagödröket,

hazugságot, lágereket,

a szétvert, szent Oroszországot.

‍

4. Az eltévedt fácánkakas

‍

Mindenki mindig jobbra vágyott,

de a túlélés volt a tét.

Senki nem tudta eldönteni,

eszét mentse, vagy életét?

Fácánkakas köröz fölöttem,

árnyéka homokra vetül.

Hóra vagy fűre? Olyan mindegy.

Lassan, lomhán tovarepül.

Tél? Tavasz? Ősz? Mégis nyár lenne?

Kavarognak a virágszirmok.

Olybá tűnik, mintha hó hullna,

mint mikor megdöglött a zsarnok.

Örökké összerezzenőben,

hittük, megváltozhat még minden.

‍

5. A vég előtt

‍

Itt nem változott soha semmi,

mégis mi változhatott volna?

Öröknek, változatlannak tűnt

a bolsevik párt rémuralma.

Nem lázadhatott fel a turma.

‍

Számokká alázták le végül

az elhurcolt embereket,

a forradalmi menetoszlop

egyre csak ment, csak ügetett.

Hullottak az ítéletek.

‍

De a jövő távolodott,

ködös messzeségbe veszett.

Szaporodtak a táborok,

vége soha nem lehetett,

csak neki, nekem vagy neked.

‍

Egy óriási szörnytorok

zabált fel. Mindent megevett.

Szétestek hazák, otthonok,

eltünedeztek emberek.

Sírt, lobogott a szeretet.

‍

* A vers 1981 kora őszén íródott, mintha a legendárium fragmentumainak illó hangulatai térének vissza, de a megejtő hó- vagy virágszirom-hullás sem feledtetheti, az ember is éppen olyan kiszolgáltatott, mint a táj, különösen Oroszországban, ahol nem változik soha semmi, s az utolsó vers hideg leltára bizonyítja, a költő továbbra sem remél új fordulatot, öröknek tűnik a bolsevik rémuralom. A cím, a munkagödör, egykori kedves barátját, Platonovot idézi, ő hasonlította Szovjet-Oroszországot egyetlen hatalmas, fenyegetően tátongó, mindent és mindenkit falánkul elnyelő munkagödörhöz, és ilyen címmel írt, még a harmincas években, egy kiváló regényt. Meg is kapta a megérdemelt jutalmat, a sajtó túlhabzó, hihetetlenül ostoba, gonosz, vádaskodásokban igazán nem szűkölködő támadásait, és az ezzel járó örök mellőzést. S őt is figyelték, már 1933-ban egy házkutatás után, az örökké gyanakvó csekkisták elkobozták bizonyos kéziratait. Csak reménykedhetünk, hogy egyszer a Platonov-dosszié és a kéziratok is előkerülnek a KGB szigorúan titkos levéltárainak mélyéből. – Tatjána Bogdanova

‍