Vaszilij Bogdanov: Kérdések a munkagödörből
XXVIII. ÉVFOLYAM 2017. 16. (726.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.1. Pörgött a kocka…
Életem értelmén töprengtem
hársfám alatt, napokon át,
hallgatva a tó távoli,
kísértő, baljós moraját.
Hullámhoz hullám csikorogva
ért. Dübörögtek az egek.
Nem tudtam, hogyan vélekednek,
mirólunk most az égiek?
Felmerült még a szeretet,
mintha valamit megoldhatna,
pörgött a kocka, hatra, vakra.
És elzsongított a révület,
hogy az életem elsuhan,
s én is megyek hamarosan.
2. A szél összhangzattana…
S még nem végeztem semmit el.
Nem írtam meg regényemet.
Életem romjain töprengve,
mormoltam gügye verseket.
Az életem értelme Léna,
zizegnek a hárs lombjai.
Valahonnan hallatszanak még,
egy Bach-fúga akkordjai.
A szél vad összhangzattana,
és a hullámok moraja,
aláfesti, nem nyomja el.
Örökké hallani fogom,
túllendít álmon, szavakon,
képzelgésemmel elkever.
3. Megbolydult méhek…
Megfigyelem a méheket,
köröznek hárslevelek körül,
fehér virágszirmokba bújva,
gyűjtögetnek esztelenül,
ahogy költők a szavakat,
jelt, rímeket, metaforákat,
helyzeteket, életeket,
dülöngélő, szent bolondkákat,
hogy megírhassák verseikben –,
súgott nékik vajon az Isten? –
az egész elcseszett világot,
árulást, munkagödröket,
hazugságot, lágereket,
a szétvert, szent Oroszországot.
4. Az eltévedt fácánkakas
Mindenki mindig jobbra vágyott,
de a túlélés volt a tét.
Senki nem tudta eldönteni,
eszét mentse, vagy életét?
Fácánkakas köröz fölöttem,
árnyéka homokra vetül.
Hóra vagy fűre? Olyan mindegy.
Lassan, lomhán tovarepül.
Tél? Tavasz? Ősz? Mégis nyár lenne?
Kavarognak a virágszirmok.
Olybá tűnik, mintha hó hullna,
mint mikor megdöglött a zsarnok.
Örökké összerezzenőben,
hittük, megváltozhat még minden.
5. A vég előtt
Itt nem változott soha semmi,
mégis mi változhatott volna?
Öröknek, változatlannak tűnt
a bolsevik párt rémuralma.
Nem lázadhatott fel a turma.
Számokká alázták le végül
az elhurcolt embereket,
a forradalmi menetoszlop
egyre csak ment, csak ügetett.
Hullottak az ítéletek.
De a jövő távolodott,
ködös messzeségbe veszett.
Szaporodtak a táborok,
vége soha nem lehetett,
csak neki, nekem vagy neked.
Egy óriási szörnytorok
zabált fel. Mindent megevett.
Szétestek hazák, otthonok,
eltünedeztek emberek.
Sírt, lobogott a szeretet.
* A vers 1981 kora őszén íródott, mintha a legendárium fragmentumainak illó hangulatai térének vissza, de a megejtő hó- vagy virágszirom-hullás sem feledtetheti, az ember is éppen olyan kiszolgáltatott, mint a táj, különösen Oroszországban, ahol nem változik soha semmi, s az utolsó vers hideg leltára bizonyítja, a költő továbbra sem remél új fordulatot, öröknek tűnik a bolsevik rémuralom. A cím, a munkagödör, egykori kedves barátját, Platonovot idézi, ő hasonlította Szovjet-Oroszországot egyetlen hatalmas, fenyegetően tátongó, mindent és mindenkit falánkul elnyelő munkagödörhöz, és ilyen címmel írt, még a harmincas években, egy kiváló regényt. Meg is kapta a megérdemelt jutalmat, a sajtó túlhabzó, hihetetlenül ostoba, gonosz, vádaskodásokban igazán nem szűkölködő támadásait, és az ezzel járó örök mellőzést. S őt is figyelték, már 1933-ban egy házkutatás után, az örökké gyanakvó csekkisták elkobozták bizonyos kéziratait. Csak reménykedhetünk, hogy egyszer a Platonov-dosszié és a kéziratok is előkerülnek a KGB szigorúan titkos levéltárainak mélyéből. – Tatjána Bogdanova