Variációk egy Alapítványra

Isaac Asimov Alapítvány-trilógiája (Alapítvány, Alapítvány és Birodalom, Második Alapítvány, 1951–1953) a sci-fi irodalom reneszánsza idején született. A műfajban akkor még a „tudományos” szabott korlátot a „fantasztikusnak”, míg mára ez pont fordítva történik. Ha valaki eljut a szerző első Alapítvány-szövegeitől a mostani filmsorozatig, az pont erről a „fejlődésről” kaphat képet.

Érdemes bevallani, hogy David S. Groyer (és részben Josh Friedman) szabatosan értelmezett, az Apple TV+ által pénzelt Alapítvány-­adaptációjának van létjogosultsága. Egyrészt, mert az Asimov által elképzelt jövő ma már kissé porosnak tűnhet – nála nincsenek szuperszámítógépek, idegenek, nála papírra írnak, mikrofilmet olvasnak –, másrészt, mert a ’40-es, ’50-es években íródott kilenc történetet, melyekből a klasszikus trilógia készült, valójában már többször megcsavarták, s legalább kétszer a kiötlő. Ugyanis a szikár nyelvű (eredetileg) novellákat maga Asimov folytatta jó 30 év kihagyással, dupla nagyregénnyel (Az Alapítvány pereme, 1982; Alapítvány és Föld, 1986), a metafizika irányába tolva el a történetet. Majd egy ugrással az Alapítványt alkotó Hari Seldon portréját rajzolta meg, előbb egy regényben (Az Alapítvány előtt, 1988), majd pedig – immár posztumusz kötetében – újra novellafüzérbe (Előjáték az Alapítványhoz, 1993) csomagolva, visszatérve ezzel az eredeti kisepikához.

Az Alapítvány egy olyan „bázisról” szól, amelyet egy, a jövő folyamatait matematikai egyenletekkel (pszichohistória) kiszámítani képes professzor – Seldon – gründol egy látszólag virágzó (több millió bolygóból álló) galaktikus birodalomban. Ezen egyenletek szerint a birodalom káoszba torkollik – itt ez az emberiségre kiható tudatbetegséget jelenti –, de bizonyos módszerrel ezt a káoszt az előre látható 30 ezer évről ezer évre lehet csökkenteni. Erre jön létre a kultúra- és tudománymentő Alapítvány kolónia.

A fejlődő Alapítvány előbb gazdasági-politikai közösség lesz, majd a tudományt vallássá változtató „egyház” mind szellemi, mind kulturális síkon dominánssá válik. Persze ezzel érdekeket is sért, így a válságai elkerülhetetlenek, miképpen az is, hogy az alapító egyenleteiből hiányzó mentalista „hódító”, az Öszvér is előlépjen. A bukás tehát az Alapítvány sorsába is bele van számolva. Asimov viszont egy mindent átfogni képes entitás beemelésével zárta regényfolyamát, míg előzményeiben felfedte, hogy entitását már Seldon is ismerte. Asimov a Robot–Birodalom–Alapítvány sci-fijeit egy sagává, egy mindentudó irányító – a robot, R. Daneel Olivaw – beemelésével és egy civilizációmentő matematikus kétségeivel fűzte össze. Világos, hogy míg a korai novellák szikár tudományos-fantasztikus logika mentén szerveződtek, a késeiek már spengleriánus, toynbee-i történelmi-egzisztencialista sci-fi filozófiává értek, ahol a szerző alteregója Daneel és Seldon.

Asimov halála után kemény sci-fi írók folytatták a sztorit, valójában Seldon történetét. A Második Alapítvány-trilógia (Gregory Benford: Az Alapítvány félelme, Greg Bear: Alapítvány és káosz, David Brin: Az Alapítvány győzelme; 1997–1999) a mém szimulációkkal, társadalmi amnéziával, káoszrobbanásokkal és az időutazással előrébb lépett a sejthető, pszichikai finálé felé. Ám sem Asimov, sem a „folytatók” nem zárták le a sagát – pontosabban csak konkretizálták, hogy mi nem lehet a végkifejlet –, ezért a szerzők előtt nyitva állt az út. Maga Asimov is a civilizációs „átmentés” évezredének feléig ért el, s arra jutott, hogy a megoldás nem az, hogy trilliárdnyi embertömeget konformizáljanak.

Már csak ez az egy elem megérte volna, hogy a tévésorozat új irányt szabjon a történetnek. Ám az átgondolás helyett inkább a motívumok rendkívül felemás átcsomagolását látjuk két évadon keresztül. Rendkívül ügyesen merít a sorozat Asimov és a kortárs mainstream fantasztikus irodalom világából, de azt olyan sekélyesen teszi, hogy a széria nem tud egy erős közepes sci-finél jobb lenni. Már ha az Alapítvány filmsorozatot sci-finek lehet tekinteni.

Asimov sagája logikailag felépített masszív univerzum (pl. robotika három törvénye), amelyet pont a szerző variált át szövegről szövegre. Világának dinamikája (némi hegeli beütéssel) – értelmezői szerint –, hogy az élet egy folyton megoldásra váró problémasor, de az életet sosem lehet megoldani. Ezen esszencia mentén nevezem bátortalanul logikai (vagy matematikai) humanizmusnak Asimov stílusát. Groyer is új Alapítvány-történetet akart, de belezavarodott saját sztorijaiba.

Mégis műfajában még ezen sorozat a legjobban összerakott. A széria impozáns, kidolgozottságára nem lehet panasz. Az epizódok rendezései is korrektnek mondhatóak: a filmek lendületesek, dramaturgiájuk jó, képi világuk is egységes és élvezetes. A szereposztással és karakterekkel már több baj van. Kiemelkedik a Cleon császár középkorú verzióját (Nap fivért) alakító Lee Pace játéka, aki szó szerint ellopja a showt. A Hari Seldont játszó Jared Harris és a Cleon jobbkezét megformáló Eto Demerzelt alakító Laura Birn játéka szintén emlékezetes. A nőiesített Gaal Dornicket és Salvor Hardint megformáló Lou Llobell és Leah Harvey hol karakterükhöz mérten idétlenül egysíkúak, hol izgalmas akcióhősökké válnak, mégis a két hölgy (sic!, Harvey nembináris) alakítása csöppet sem emlékezetes. Nem az a baj a sorozattal, hogy az asimovi világot megváltoztatta, hanem az, hogy ennek jegyében inkább konformizálta.

A mai sorozatnéző igénye, hogy átfogó, azonosulásra alkalmas figurákat lásson. Ám Asimov eposza, ahol a főszereplő egy társadalom, erre alkalmatlan. Tény, hogy az író is megküzdött ezzel a problémával. Groyer ezért hol remek, hol zavaros, hol kifejezetten ostoba megoldásokkal örök életűvé változtatta főbb szereplőit. Érthető döntés ez, de nehezen emészthető, mivel azt sugallja, hogy ilyen tömegek mellett is néhány ember képessége határozza meg a galaxist. Megjegyzendő: néhány éve a Sandman sorozatverziója tudta részben ügyesen megoldani ezt a problémát.

Cleon császár, az önmagát többször újraklónozó géndinasztia segítségével, Seldon hol hologramként, hol zavaros újjászületőként, a Dormick–Hardin (anya–lánya!) páros pedig hibernálásként „oldja meg” a több évszázados ugrásokat. Míg az első szinte zseniálisan a sorozat egyik legjobban kidolgozott szála, a többi feltűnően halovány. Groyer a sci-fi formáját is feláldozza. Ugyanis a zsáner ontológiája egy olyan lektűrkeret, amelynek a magjában tudományos tapasztalat áll, és világa nem metaforikusnak, hanem valósnak képzelhető. Már az első évadban eljutunk ettől a fantázia világába, s a széria mitikus space fantasyvé válik. Sem a civilizációról, sem az életről nem tud mit mondani Groyer, az egyéneknek pedig csak az érzelmeit vázolja fel (vágy, üresség, illúzió, árulás, hazugság, szabadság). Egy idő után már az antagonisták is jellegtelenné válnak, s az addig emlékezetes ötletek elsikkadnak. Groyer hiába kapta meg ezeket a kritikákat, Alapítványa nem fejlődött. Egy tragikus fináléval akart sokkolni a második évadra, de az utolsó pillanatban mindenkit „újjáélesztett” egy kozmikus mennyországban. Az ilyen „ugrálások” inkább ügyetlenek, mint katartikusak. Az sokkal nagyobb sokkot okoz, hogy az Alapítvány egyik legnagyobb ellenségét, az Öszvért egy ’80-as évekbeli trashfilmekből kiszabadult, pszichopata őrültnek láttatja az epilógusban.

A nyolc évadra tervezett filmsorozat tehát azért közepes, mert egy szociopszichológiai sci-fiből űroperát kreált. Vagyis egyelőre inkább elvett az univerzumból, mint hozzáadott.

‍

Alapítvány (Foundation), 1-2. évad, sorozat, 2021–2023. Alkotók: David S. Goyer, Josh Friedman. Író: Isaac Asimov. Szereplők: Jared Harris, Lou Llobell, Leah Harvey, Terrence Mann, Lee Pace, Laura Birn, Cassian Bilton, Daniel MacPherson. Gyártó: Apple TV+.

‍