Utórengés

Bíró János lassú, kimért mozdulatokkal kinyitotta a könyöklő ajtaját, villát vett a kezébe, s meggyúrta zölddel a jászlat. A fű fonnyadt volt már, még tegnapelőtti vágás, nyakángatott is eléggé neki a két ló, de ma valahogy nem volt kedve befogni, kiszekerezni egy szekérderéknyi fű miatt. Pedig ki kellett volna, már csak azért is, hogy járassa meg Bandit s Szellőt, két napja nem voltak befogva, nem bírtak magukkal, dekrették szét a pajtát, kapáltak a lábukkal, s idegesen nyihogtak.

– Te, szétrúgjátok a pajtát neköm, te! – mondta nekik, inkább évődve, mint haraggal.

Majd valamivel később:

– Ej, fiatalabb gazda kéne már nektök, nem ilyen vén trotty…

Szellő elégedetlenül horkantott.

– Mi van, nem ízlik a kóst? – morogta erre az öreg. – Ne sokat úrhatnámkodj!

Aggodalmaskodva tekintett föl az udorba, ott valamivel kevesebb széna volt, mint amennyit ő látni szeretett volna.

Miután az itatással is megvolt, bebaktatott a házba. Szürkülödött már, a vacsorán rég túl voltak. A konyhában rend, az ágya kibontva, lefekvéshez előkészítve. Az asszony sehol. Ejsze megint a tyúkokkal fekszik, mormogta magában. Régi szokásuk szerint elalvás előtt még együtt maradtak, egy kicsit rádióztak, aztán olvastak: Mariska néni rendszerint a Bibliába kukkantott bele, ő vagy a gazdalapot böngészte, amit mindig is járatott, vagy elővette valamelyik kedvenc klasszikusát, Jókait, Mikszáthot, Zolát, Balzacot. Néhány oldal elég is volt, aztán bújt be ki-ki a saját ágyába. Mariska néni azonban ezt az esti rituálét újabban kezdte mellőzni.

– Te Mariska! – kiáltotta el magát, a kelleténél kicsit hangosabban.

– Mi van, János? – hallatszott bentről, a szobából az öregasszony hangja.

Az öreg arra gondolt, ha a tanyasiak megtudnák, hogy ők külön alszanak (idestova tíz esztendeje), bizony csúfot űznének belőle. Külön. Városi módi szerint. Külön: mert már nem hámlik a hárs…

Benyitott a szobába, az asszony épp akkor mászott fel az ágyába. Elnézte hajlott hátát, ráncos, lógó bőrű karját, mit a rövid ujjú hálóing szabadon hagyott. Gyomra összeszorult. Milyen más volt ez a test valaha! Hogy tudott tüzelni! De jó is lenne, ha abból a tűzből mostanra is maradt volna valamicske! Bár a melege…

Idestova tíz esztendeje, hogy megegyeztek: többet nem fekszenek össze. Az asszony akkor kerek perec kijelentette, indulattól nyersen, hogy neki több fasz nem kell, elege volt, megvénült, sajog minden porcikája, nem hiányzik neki, hogy egy ilyen vén bakkecske rákecmeregjen, s piszmogjon rajta. Mert égyébre már nemigen képes, folytatta nekitüzesedve, ha tisztességesen el tudná végezni a dógát, még nem is bánná, de csak monyókol, markolássza, mintha hű, mekkora indulat vóna benne, de osztán égy kicsi kamatyolásnál égyéb nem lössz a dologból. Minek az ilyennek asszony? Hagyja őt nyugton, ne rusnyáskodjon vele vénségire! Bíró János leforrázva hallgatta az asszony kirohanását, ellenkezni se volt ereje. Nem volt szokva az ilyen hangos csármálásokhoz, alapjában véve csöndes, békés asszony volt Mariska, igaz, az együtt hálás miatt máskor is zsörtölődött már. Jól van, asszony, bólintott hát nagylelkűen, erre az vérszemet kapva kijelentette, hogy ő ezennel át is költözik a szobába, hogy ne kelljen kerülgessék egymást, legalább valami hasznát veszik annak a helyiségnek is, ne álljon ott üresen.

Azóta csak párszor aludtak együtt, amikor a fiuk hazalátogatott, részint azért, mert röstellték volna, hogy ő megtudja, külön hálnak, részint azért, mert más szoba nem volt, ahova lefektethették volna. De a fiuk nem járt túl gyakran haza, így nem kellett sokszor összeszorulniuk. Az a néhány alkalom ünnep volt Bíró Jánosnak, igaz, olyasmiről, hogy izé, gyere no, szó sem lehetett, de neki már az asszony testének melege is olyan jólesett annyi egyedül töltött éjszaka után, mint fiatalkorában a legjobban sikerült szerelmeskedés. Orrát nekinyomta az asszony hátának, kezét rárakta a derekára, úgy aludt el. Hosszú, mély, nyugtató álommal.

Így hát kétszeresen is várta fia egyre ritkább hazalátogatásait.

No, már töszöd el magad hónapra? – kérdezte kedvetlenül, miközben felesége magára húzta a meleg gyapjúpaplant. Ő ilyenkor, nyáron csak egy vékonyabb takarót használt, nem értette, hogy lehet nyáridőben ilyen vastag paplan alatt aludni. De nem tette szóvá, hogy ne kelletlenkedjék.

– Én igön, hosszú vót a nap… – válaszolt kimérten Mariska néni, nagyot szusszanva. – S éppen azon morfondírozok – folytatta aztán –, hogy kéne égyet meszeljünk ezön a nyáron!

– ’Sze most meszeltünk, te asszony! – támadt föl az ellenkezhetnék Bíró Jánosban.

– Most? Van annak három esztendeje is… Nem látod, milyen kormos a fal a sípok körül?

– Ami azt illeti…

– Arra gondoltam, még utoljára…

– S mért utoljára, no?

– Valahogy nehezebben mozgok mostanába… Ki tudja, lassan a főd alá kerülök…

– Hadd el, ezt ne emlögesd! Inkább meszeljünk… Megbírod még?

– Meg, meg!

– Égyebet megbírnál-é? – kérdezte elvigyorodva az öreg, inkább csak azért, hogy elterelje a témát. (Nem felejtette el, hogy mit szögezett le annak idején a felesége, de azért olykor próbálkozott még – inkább csak színleg, játékból, dacból.)

– Nem szégyöllöd magad vénembör létödre? Csak nem jár disznóságon az eszöd? – nézett rá tettetett szigorral a felesége.

– Neköm-é? – értetlenkedett színpadiasan Bíró János.

– Mondtam, hogy azt hagyjuk meg a fiataloknak…

– Mondtad, mondtad… – mormogott kelletlenül. – De azért…

– De azért mi…?

– Hát legalább emlékszöl-é még…?

– Valamire igön, de az olyan rég vót, hogy akkor a templomunk még csak égy szikra kápolna vót…

Ezen elkacagták magukat. Ha egyebet nem is, jókat még tud mondani az asszony, gondolta Bíró János.

– A száddal, látom, nincs nagy baj… – jegyezte meg évődve.

– Avval nincs… Égyebet pedig jobb, ha nem forszírozunk…

– Akkor akarod kímélni te is a kolbászt, amikor már elfogyott…?

Mariska néni nem válaszolt, befele fordult, jelezve, hogy részéről a dolog le van zárva, aludni akar.

Fiatalabb korukban rendszeresen megbotránkoztatta feleségét pajzán vicceivel és – ahogy az asszony fogalmazott – biszim-baszom énekeivel. Mariska, ahogy illett, pironkodott, s korholta férjét, de igazából ő is élvezte: hozott egy kicsi színt, játékosságot az életükbe.

Bíró János egyetértett a felesége által elmondottakkal, a vénséggel is, s egyébbel is, mégis úgy érezte, egy kicsit oda kell szúrnia. Hogy legalább így, ebben a formában jöjjön ki belőle a keserűség.

– Jó, hogy a meszeléshöz legalább nem vagyunk vénök… – szólt kimérten, rövid hallgatás után.

– Mit beszélsz, te Isten emböre? – fordult vissza a felesége.

– Én azt, hogy milyen jó, hogy legalább ez a meszelés eszödbe jutott. Ha már égyéb nem… – tetézte a provokációt.

– Hát mi kellött vóna még eszömbe jusson? – játszotta tovább az asszony az értetlent.

– Sömmi… sömmi… – indult ki a szobából az öreg. – Holnap kibontom a gödröt, s szödök ki meszet! Van még bővön.

Ehhez ragaszkodtak: meszelni csakis mésszel lehet. Bíró János évekkel ezelőtt vett egy nagyobb adag mészkövet, amíg még jöttek vele a szekeresek a hegyből (egy ideje felhagytak a házalással, nagy tételben adják el), a csűr háta mögött volt a mészoltó gödör, amit még az apja, de az is lehet, hogy a nagyapja ásott, ő annyit modernizált rajta, hogy kibélelte nejlonfóliával, hogy ne szivárogjon, ebbe rakta bele a mészkövet, felöntötte vízzel, s amint a reakció beindult, időnként megkavarta egy lapáttal. Négy-öt hétig is kellett hagyni, hogy dolgozzon az anyag. Amikor aztán elcsendesedett, s lágy, krémes, híg masszává vált, a gödröt letakarta ráccsal, deszkákkal, s földet hányt a tetejére, hogy a téli fagytól megvédje. Ezt kellett most kibontani, a szükséges mennyiséget kimerni, aztán óvatosan megint visszafödni.

Általában színezés nélkül, egyszerű fehérre meszeltek, mert az tiszta hatást keltett. Szerették a meszelés utáni friss illatot, már csak ezért sem akartak áttérni diszperzitre, mert annak olyan nehéz, fojtó szaga van. A legutóbbi meszelés alkalmával a lányuk megjelent a színen a férjével, két vödör diszperzittel, azzal a jelszóval, hogy majd ő elintéz mindent, kímélni akarja öreg szüleit, de ők vehemensen tiltakoztak, ragaszkodva a mészhez. Hiába mondogatta a lányuk, hogy mennyivel praktikusabb, mert mosható meg minden, s hogy csak segíteni akar, ők megmakacsolták magukat, hogy vagy úgy segít, ahogy ők szeretnék, vagy ne segítsen. Kisebb haragvás lett a dologból: a lányuk végül fogta a diszperzitet, visszautazott a városba, egy ideig nem jött látogatóba sem. Később persze belátta, hogy kár volt megsértődnie, hisz végtére is az ők életük, az ők házuk, de ekkor a meszelés már készen volt, a továbbiakban ezt az ügyet tabuként kezelték.

Bíró János befeküdt a konyhában a maga ágyába, de nem jött álom a szemére, agyában mindenféle képek pörögtek. Régi meszelések, régi divatok, a világoskék külső színezések, amit ő fiatalemberként olyan unalmasnak tartott, a nagy kakaskodás az apjával, amikor a hagyományos szalmás-agyagos-lótrágyás tapaszt leverte a ház oldaláról, körbelecezte, rendes malterrel bevakolta, s még azért is világosbarnára festette. Merthogy más időket élünk. A szobák falára pedig az alapszínezés után speciális rollnival díszítőmintákat vitt fel. A konyhában a kályha és a vízpad mögé csempét rakott: 20x20 cm-es fehér lapokat, ilyent lehetett kapni a városban, ott ezzel raktak ki mindent, a vécéktől a mészárszékek faláig. Rendesen beleszédült az ember a sok csillogó fehérségbe. Milyen könnyű tisztán tartani, milyen elegáns!, gondolta lelkesen. Azt akarta, hogy modernebb legyen náluk is minden, ne úgy, mint száz meg száz évvel ezelőtt. Érezni kell az idők szavát, mondogatta meggyőződéssel. Felesége helyeselt, sokan azonban értetlenül hümmögtek a környezetében. Hogy miért nem jó neki, ahogy eddig volt?! Miért cseréli le azt, ami már bevált, bizonytalan újra? De őt nem lehetett eltántorítani, villanyrezsót is hozott a városból, később vizet vezetett be a házba, elsőként a faluban, fürdőszobát alakított ki, fáskazánnal, melybe hetente egyszer begyújtottak (nyáridőben kétszer is), s lefürdött az egész család. Egyesek fintorogtak, hogy mire jó ez a hóbort, mások azonban követték a példáját. Egyszerre került az érdeklődés középpontjába és a becsmérlő szavak kereszttüzébe. Neki nem volt jó a községközpont iskolája sem, városi iskolába, bentlakásba adta a gyermekeit, azzal a nem titkolt céllal, hogy, úgymond, tanult embert faragjon belőlük. Telefont is ő köttetett elsőként, még akkor, amikor az efféle kisebb vidéki településeknek csak néhány vonal jutott. Jó ideig a bolton és az iskolán kívül csupán náluk volt telefon, hozzájuk is járt a fél falu, az elszármazott rokonsággal értekezni. (Ezt a vezetékes telefont a fiuk unszolására később felmondták, jött helyette a mobil és az internet.)

Aztán, évek múltán, alábbhagyott benne a lendület, már nem akart újítani, csupán egyszerűen élni. Ekkortól a meszelést is már csak szükséges rossznak tekintette, felfordulásnak, amin túl kellett esni. Akárcsak ezúttal. Bosszúsan fordult egyet az ágyban, mely nagyot nyekkent, hogy a fene ette volna meg, hiányzik is az ő derekának a hajladozás… S hogy inkább a gazdasággal kellene foglalkozni, hisz annyi a munka, alig győzi. Aztán, újabb nyekkenő forgolódást követően elhessegette negatív gondolatait. Tudta, hogy végtére is az idejükből kitelik a meszelés. Hadd teljen kedve a feleségének. Hosszú a nyár, s a szénázás már nem vesz fel annyi energiát, mint régen. A kézi kaszálásról már évek óta áttértek a gépire: a fia addig mondogatta, nem akarja, hogy megnyúljon a nyaka a sok kaszálástól, azért vannak a gépek, hogy azokat dolgoztassák, míg beadta a derekát, és vásárolt egy kaszálógépet. A használatába is belejött, a fia megtanította. Csakhamar rájött, nem ördögtől való masina az, szinte megszerette. Így hát már-már megkönnyebbülve hallotta tavasszal, hogy Lakatosék forgatógépet és bálázót is vettek, pénzért akárkinek fölbálázzák a szénáját, csak be kell hordani. Meg is szegődte már a munkát jövő hétre, egyszerre lenyomják mindkét kaszálót, szinte két hektár a kettő együtt, jön Lakatos a gépekkel, három-négy nap alatt el van felejtve az egész.

Gondolatai megint visszakanyarodtak Mariskához. Felidézte, milyen odaadóan ölelték egymást fiatalkorukban, hogy neki tudott tüzesedni Mariska, pedig alapjáraton tartózkodó volt. Szinte két esztendeig udvarolt neki, de még egy rendes csókot se kapott ezalatt, hiába nógatta, hogy egyszer-kétszer adhatna, attól leánykodhatna, de ő nem, kijelentette, hogy amíg a gyűrű nincs az ujjukon, szó se lehet róla. Ő már epedt el a vágyakozástól, de még a gyászév leteltét is ki kellett várniuk (Mariska apját elvitte egy váratlan szívinfarktus). De a lakodalom aztán szép volt, s a menyasszony is az, és várni is megérte, mert egy kissé szégyenlős, de alapjában bővérű asszonyt kapott ajándékba, akivel, miután kissé kiismerték a szerelem fortélyait, az ölelkezés forró örömöket hozott. Igaz, Mariska ragaszkodott hozzá, hogy szerelmeskedni csak sötétben, az ágyban illik, de ott legalább adta magát, és meg is kérte a magáét. Aztán jöttek a gyermekek, a terhesség-szoptatás ideje alatt nehéz volt az önmegtartóztatás, hogy még édesebb legyen az újbóli egymásra találás. De mindez hol van már?! Mariska az évek múltával kezdett lustává válni, olykor még oda-odaengedte magához, de régi tüze egyre ritkábban lobbant fel, aztán mondogatni kezdte, hogy ötven után délután, és addig-addig mondogatta, míg az ő kedvét is elvette. Elfogadták, hogy az ágy immár csak alvásra való.

Egyre jobban belelovalta magát a régi képek felelevenítésébe, látta magukat kitüzesedve, kitárulkozó meztelenségben, egyre jobban átjárta a forróság, ismét elképzelte, hogy mit tudna csinálni a feleségével, hogyan kapaszkodna bele, aztán mindenféle fiatal menyecskék is megjelentek mellette az ágyban, egészen beleizzadt a nagy, hiábavaló forgolódásba, ringó, feszes melleket markolászott, forró szerelemkapukat nyitogatott, pajzán pózokban párosodva lihegte ki szerelmi vágyakozását, hogy később, amikor csendben kikászálódott az ágyból, s megivott egy nagy csupor hideg vizet, hogy csituljon a gerjedelem, röstelkedve gondoljon arra, vénen is milyen gyarló az ember. És arra is, hogy nincs a földön igazság, és ha mégis van, az fájdalmas.

‍