.svg)
1
A nemlétből a létre kinézni egy kisablakon!
Tengeralattjárón utazol, recsegő páncélfala van,
de tenyérnyi ablak is vastag üvegből.
Ez időalattjáró, amin ülsz.
Az ablak elé minifüggöny húzva,
a kajütben egy priccs, kis könyvespolc,
bár a polc még üres, mert kint még
nincs is világ.
Nincsenek könyvek, de valami nagy fény támad.
Az ősrobbanás.
Visszaalszol, tágulások, lökések,
szülőcsatornában a csecsemő, szivar alakú hajód siklik
születésed felé, már csak 10 évmilliárd.
Óriási csillagok gyúlnak, a teremtéskor még nagyobbak,
hevesebbek, mint később.
A galaxisok tenyérnyi nagyságúak.
Vagy Isten tenyere galaxis nagyságú?
Kék, piros, sárga, zöld csillagok,
bolygók, holdak, mindez unalmas,
üres.
Egy jelentéktelen galaxis jelentéktelen
napjának jelentéktelen bolygóját választod.
Állítólag itt lesz élet.
2
Évszázadok óta esik.
elhúzod a függönyt, bámulsz az esőre.
A felhők feketék, a víz lehetetlenül ömlik mindenfelé.
Nappal sincs világosabb, mint éjjel.
Éjjel sincs sötétebb, mint nappal.
3
A még lakatlan óceán.
Állandóan 10 méteres hullámok,
kavarog, szinte forr.
Egymillió év óta először süt ki a nap.
A szél is eláll.
A kisimuló tengerben az üledékek a fenék felé szitálnak,
és ahogy a fény a vízbe vág,
ragyogás teremtődik,
szépség.
Ezt valakinek látni kell!
4
Az ég még szürke,
de a víz kezd opálos lenni,
ásványok, hévizek kavarognak benne,
a partról láva ömlik,
itt fehér lesz a tenger, másutt barnás vagy vöröses.
Néhol kéntől sárga.
A zöld a napfényre vadászik,
rabolgatja az elvesző energiát,
bőséggel patakzó időt.
5
Most, hogy még nem élsz,
érdekelnie kell, hogyan születik az élet.
Mint Vénusz, a tengerből.
Nem vércsepp hullik a vízbe, hanem a napfelkelte pirosa,
de talán tényleg istenek harca folyik,
épp Kronosz kasztrálja az apját,
annak a számítógépes programnak a megalkotóját,
ami a folyamatokat elindította.
Kronosz, ez a senki, lesz az idő, és telik, telik veszettül,
az idő apja megcsonkítva, vérben fetreng épp
ennek a jelentéktelen bolygónak az ege alján,
mert minden erre a bolygóra szorul,
a többi ég, a többi csillag nem valóság,
csak távolság és matematika,
csak fraktálja a keletkezésének, ismétlése, négydimenziós nyomata.
A vér a vízben kicsapódik, megszilárdul,
az élet nem tudja, milyen lény alakját vegye föl.
Vénusz, a növényevő dínó emelkedik ki elsőként,
nagy zöld fej, színes pikkelyek.
Aztán eloszlik a jelenés, az élet százezer évekig készülődik,
elefántnőstény alakját veszi föl,
szirti sasét.
Még egy évszázad, mikor jön az ember, az első ember, egy istennő,
bár nincsenek még se állatok, se növények, csak az élet,
az egész tenger egy megzavarosodott akvárium,
megzavarodott nemlét,
melynek őrülete lesz itt az élet:
vad, ragadozó, halandó,
kiszolgáltatott, de gondolatokat
teremtő.
6
Amíg nem születsz meg,
az idő nem számít. Százmillió évre elaludtál?
Mozog valami a tengerben, zöld moszatok úszkálnak,
áttetsző testű fehér miniállatok.
Most még nem is lehetne megszületni,
ők még csak sarjadnak, burjánzanak, növekednek,
osztódnak, csíráznak, rügyeznek, hajtanak,
de azt is alig-alig.
Vannak a nincs határán,
nincsenek a nagyon is határán,
dacból az időnek, halálnak,
semminek megmutatva,
lenni kezdenek.
7
A nemlétből a létre kinézni egy kisablakon!
Tengeralattjárón utazol, recsegő páncélfala van,
de tenyérnyi ablak is vastag üvegből.
Ez időalattjáró, amin ülsz.
Az ablak elé minifüggöny húzva,
a kajütben egy priccs, kis könyvespolc,
bár a polc még üres, mert kint még
nincs is világ.
Vagyis világ már van,
világka, hajód most tengeralattjáró valóban,
sásokat, szivacsokat látsz, nem vagy, ezt érzed, de
közeledtek egymáshoz. Léted és a végesség.
Így itt a végtelenben nagyon korlátozottak a lehetőségeid.
A tengerfenéken háromkaréjú rákok nyüzsögnek,
nocsak, megelevenedett a márvány?
A polcon megjelenik egy nagy kagyló,
abban most nem áll senki, se Vénusz, se más,
de tudod, hogy egy másik hajóban
a mítoszok készülődnek,
egy harmadikban a hitek,
egy negyedikben a gondolkodás.
Ott suhan el az egyikben Shakespeare,
a másikban Rilke,
rengeteg névtelen ember hajója, idővágta a semmiben,
felkavarodik alattuk a tengerfenék, bele-belefut a hajód egy medúzába,
csatakosan szakad szét az üvegtestű állat,
világka forog a jövő vagy a múlt felé,
világka még baj nélkülibb,
senkinek se fáj a fájdalom,
senkinek se öröm az öröm,
fölemelkedik a hajód a felszínre.
zöld felhők, világoskék ég,
platinafény a hullámok fodrán,
ezüstfény a vízen át,
rézfény a mély felől, vasfény
az időn át. Pedig még nem telik.
Csak locsog és hullámokat vet.
8
Egyetlen vágás az időn,
egyetlen vágás a változások szövetén,
és a jövő felől a lehetőségek
dőlni kezdenek, mint egy kiszakadt zsákból.
Kiszakadt zsák, kiszakadt zsák,
beúsznak az állkapocs nélküli halak,
terjednek a korallok,
a víz testekkel telik meg buborékok helyett,
gyönyörök tengere,
ívó szörnyek és ellenszörnyek:
kiszolgáltatott növényevők.
A szerelem halálos formái,
vágy, víz alatt vágy,
csattogó fogak,
a nőstény falja a hímet,
meghalni így öröm,
a tetszés és nemtetszés megjelenése,
vészes csaták a szebbért,
belepusztulás a győzelembe.
9
Gyerünk tovább a jövő felé,
a polcon a kis kagylóban parányi Vénusz-szobor,
egy vízfelszín fölé ugró ezüstös hal.
Az időalattjáró a szárazföldre kikocsiz.
A part mentén zsurlóerdők.
Itt szívesen kiszállnál.
De nem vagy, ezt sohase felejtsd.
Enned, innod nem kell,
de alszol sokat és képzelődsz.
Emlékezel arra, ami leszel.
Arra is, ami nem.
Nem jó a memóriád.
