.svg)
Hát itt vagy! – mondták. S mégse voltam itt –
Sehol se voltam. Érezted te is –
Kötetlenül, de megkötötten is
Szabadna élned, vélned valamit?
(Kovács András Ferenc: Orpheusz ismét alászáll)
2024. április 13-án, szombaton először adta át a Látó szépirodalmi folyóirat a Kovács András Ferenc Költészeti Díjat a Studium HUB épületében. A Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal támogatásával létrehozott díjban „azon 65. életévüket be nem töltött, magyar nyelven alkotó költők részesülhetnek, akiknek költészetére jellemző a nyitottság, a formai fegyelem, a kíváncsiság, a más kultúrákban való megmerítkezés, a nyelv mesteri kezelése, a társadalmi-közéleti érzékenység” – áll a Látó sajtóközleményében.
A díjátadót felolvasással nyitották meg a Tompa Miklós Társulat színművészei, majd a költészeti „hangoltságot” őrizve további KAF-szövegeket iktattak be az esemény során – elhangzottak többek közt a Konkrét szonett magamról, Költészet antik füstje, szállj!, Orpheusz, Hazatérés Hellászból című versek. Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője röviden köszöntötte a jelenlevőket, majd átadta a szót Markó Bélának, aki így kezdte beszédét: „Van egy rossz hírem. El vagyunk gazosodva” – Erdély el van adósodva. Mint kiderült, nem költségvetési adósságról van szó, mi több ez nem is egy rossz hír: szellemi, kulturális adósságról van szó. Ugyanis gazdag kultúrát kaptunk az elődeinktől itt, Erdélyben, a Kárpát-medencében, és törlesztenünk kell – mégsem elődeinknek tartozunk, hanem a jövőnek. Marosvásárhely sok nagy embert adott nekünk, ezért ma egy kiváló „törlesztő” veheti át a díjat. Markó Béla kiemeli a Kovács András Ferenc Költészeti Díj egyik fontos aspektusát: a finanszírozók nem szólnak bele, ki érdemli meg a kitüntetést, teljes mértékben a szakmai zsűri kezében van a döntés. Olyan szerző lesz ma díjazva, aki – akárcsak KAF –, nem zárkózik elefántcsonttoronyba, pedig minden költészeti tudása és minősége meglenne hozzá: vállalja a közéletiséget. Mert Csehy Zoltán ilyen szerző: magyar és európai.
Markó Béla beszéde után dr. Mészáros Márton tartott előadást, akinek nem volt könnyű dolga, hiszen mindössze 20 percbe kellett beleférnie, ezért azt a stratégiát választotta, hogy pár érdekességet felvillantva próbálja megrajzolni a KAF-pályaképet. Először is nagy konszenzus van: KAF az ezredforduló egyik legfontosabb szerzője a Kárpát-medencében. Első publikációja a Szatmári Líceum lapjában volt olvasható, amelyre sajnos Mészáros nem bukkant rá, viszont KAF hajdani padtársánál megtalált egy verset, amit ajándékként írt cimborájának. Egy rímes, formailag pontos, mégis dadaista szövegről van szó, ez már elárul valamit KAF formai ragaszkodásáról... (a dadaizmus paródiája lenne a szöveg? vagy csak imádja a rímeket?) Az Irodalmi Olimpián is részt vett a középiskolás költő versenyzőként, ekkor születtek az első feljegyzések róla, 1977–78-ban az Utunkban tudósítottak a megmérettetésről. 1981-ben már a Napsugárban is publikált, vallomása szerint olyan szerzők inspirálták, mint Farkas János, Kányádi Sándor, Bálint Tibor. Addigra az Utunk is fontos szerepet játszott az életében, rendszeresen bejárt a szerkesztőségbe, amely elvileg egy folyosón volt a nagyszülei lakásával. Az erdélyi recepció (Cs. Gyimesi Éva, Mózes Attila, Markó Béla, Demény Péter stb.) mintegy 5-10 évvel megelőzte a magyarországit (Fried István, Oláh Szabolcs, H. Nagy Péter stb.) Mészáros Márton szerint kevés olyan szerző van, akinél tényleg látványos lenne, ahogy a rendszerváltás után előkerülnek a fiókból a nagy művek – KAF viszont ilyen szerző. Versei pedig jól összefüggnek a 90-es évek nagy irodalomelméleti vitáival: kihez szól az irodalom? Miért szól az irodalom? Mára több mint 150 tanulmány jelent meg az életműről és ebbe nem tartozik bele a kritikák száma (– a következő folyóiratok hivatkoztak rá, említették a legtöbbször, sorrendben: Látó, ÉS, Alföld, Jelenkor, Helikon).
Mészáros Márton kiemeli, hogy sajnos az életművet kicsit bezárták bizonyos értelmezői kulcsszavakba – intertextualitás, szerepköltészet, beszédmódok megsokszorozása, hagyomány, kulturális identitás –, ezért kicsit ott felejtették KAF-ot a 90-es években. A kutatás nehézségét okozza emellett a költő szerteágazó műveltsége (francia, középkori, antik, régi magyar irodalom, képzőművészeti, színházi tudás stb.) Mészáros Márton szerint nincs és nem is lesz KAF-szakértő, elsajátíthatatlan, követhetetlen az a mennyiségű és az a sokszínű tudás, ami a költő „kisujjában” ott volt.
Az előadás után Balázs Imre József olvasta fel laudációját. KAF mindenütt ott van: „mindent próbált belakni, az élet, a kultúra, a történelmi idők és földrajzi távolságok egymástól látszólag legtávolabbra eső rétegeit is.” Csehy Zoltán kiválóan rokonítható ezzel az attitűddel, szerzői mozgással, valamint a zene, a ritmus szintén felértékelődik az ő költészetében is: „Nem egyszerűen zenei hangzásról, hanem sokkal inkább zenei struktúrákról, zenei logikáról, a zenei megismerés lehetőségéről beszélhetünk mindkét szerző esetében.” – nem beszélve mindkét költő antik műveltségéről, ami mindezzel összefügg.
Balázs Imre a szerepek irányából is közelített, szó esett egyaránt Caius Licinius Calvusról (KAF) és Pacificus Maximusról (Csehy). Ahogyan KAF hangja állandó, úgy Csehy Zoltán sem ragad meg egy-egy szerepben: „Szövegei emancipatorikusak: figyel arra, ahogyan a marginalizáció, a perifériára szorítás gesztusokban, nyelvben is működésbe lendül ‒ és megtalálja az ellenkező irányok, illetve a reflexió útvonalait.” Balázs Imre végül a szlovákiai magyar címkére is reflektált: „Csehy Zoltán igazi európai, nem tart a kultúrák egymás tükrében való láttatásától, sőt nagyon is termékenynek találja az efféle kísérleteket.”
Csehy Zoltán röviden megköszönte a díjat (és a díjjal járó képeslapot KAF gyűjteményéből!), a laudációt, és azt mondta: beszéljenek a szavak! Friss verseiből olvasott fel, megidézve a Helikon-hegységet, Orpheuszt, Berzsenyit. Megidézve Kovács András Ferencet, aki talán még sosem volt ennyire jelen, ennyire itt – és nem itt.
Állathad s madarak jönnek a dal nyomán,
úgy hírlik, hogy a fák is követik nyomod,
tápláló gyökeret egy ad: arany zenéd,
most épp lenn van „örök” tavasz.
(Csehy Zoltán: Orpheusz újra leszállt)
