.svg)
„úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.”
(Jékely Zoltán: Új évezred felé)
„Olyak leszünk, mint megkopott legendák”
(KAF: Erdélyi töredék)
Eszembe jutnak a Jékely-féle
inkák, ha magunkra gondolok, szívem.
Ki fogja azt kőbe pólyálni végre,
aki elnyugodni készül szelíden?
Amit mi megéltünk egymás oldalán,
nem a törvény – de nem törvénytelen.
Akadt pár jó évünk, húsz-harminc talán,
amíg újraindult a történelem.
Zavaros volt, szabadságízű minden,
hülyék voltunk, elhittük, ez az élet –
de hogy milyen kártyákat kever Isten
odafönt, nem láthattuk. Messze néznek
unokáink egy Mars-kolóniáról,
egy megérdemelt társasutazáson,
és kereshetik nyomainkat bárhol,
mi túl leszünk már hetedhét határon.
Olybá tűnünk, mint eltévedt rakéták,
célt tévesztve és át és vissza, még nem
sejtve, melyikünk mennyi mindent él át –
mint hóvirág a nukleáris télben,
várjuk, jöjjön a szürke dér az űrből…
De egyelőre élünk még, szegénykém,
az emlékezet néha visszahőköl,
hogy szerelmet csippentsen és reményt még,
míg elmúlik az ezred fordulója.
Ti régi évek, úgy emlékszünk rátok,
mint dédapák a békebeli korra
vagy prérire az öreg indiánok.
