Tükör

‍Valéria emlékének

A tornácról szemüveges nő figyel. Mindkét karját maga mellett tartja, de egyik sem ér a testéhez, mintha folyamatosan egyensúlyt keresne. A ház színtelen, a vakolat mállik. A két elülső ablaküveg kosztól homályos. A tornácon csomagok, áttetsző szemeteszsákok tele kacattal. Arrébb régi hűtő, rozsdás bicikliváz, létra. Hátul kút. Kis melléképület, száraz fű futja körbe. Kutyát sejteni a kertben, de amikor belépünk, nem hangzik föl ugatás, csak a fém kapu nyikordul egyet, jelezve, valaki érkezik. A nő kifelé, a kerítés irányába néz.

– Ki van ott?

Az egyik karját magasra emeli, mintha a kérdéssel egy érintés is együtt kellene járjon. De csak a levegőt markolja. Le is ereszti a karját hamar.

P. kérdő tekintettel néz rám. Mutatom neki, hogy nyugalom. Nem szólok. Intek, hogy menjünk közelebb. P. halad elöl, néhány lépés. Már a tornác előtt vagyunk.

– Csak mi jöttünk, drága, két riporter, akik beszélgetnének magával.

– Nem fogadok vendégeket, nem mondták maguknak?

– Nem, nekünk egészen mást mondtak – felelem hangosan, hogy biztosan értse.

– Hányan vannak?

– Ketten – veszi át a szót P. Megmondja mindkettőnk nevét.

– Valéria vagyok – feleli az idős nő.

Közben egy kutya fölugat, de egy másik kertben, jóval távolabb.

– És mondják csak, mégis mit akarnak? Vak vagyok, azt csak tudják, nem?

– Tudjuk, Valéria.

Az idős nő bólint. Lassan mozdul. A lábával kitapintja az első lépcsőfokot, lejjebb lép. A vastag szemüveglencsén át a szeme óriásira nő, s ahogy közeledik felénk, az összes tagja mintha menne össze. A közelség föltárja vékonyságát, és vékonyságának kifinomult rendszerét. Nyújtja a kezét, de nehezen eldönthető, kinek az irányába, miközben a tekintete egyértelműen rajtam van. Mintha nem csak figyelné, fürkészné az arcomat. Előbb P. fog vele kezet, aztán én. Mindkét kezével markol. Kitapintja a csuklót, még az alkaromra is ráfog. Érzem a száraz, érdes bőrt a bőrömön.

– Szóval mit akarnak? – teszi föl újra a kérdést kimért hangon, aminél talán még az ingerültség is biztatóbb lenne.

– Beszélgetni, csak beszélgetni – felelem.

Közben az idős nő még mindig szorítja a karomat.

– Nem bánom, jöjjenek.

A vastag fa ajtó mögött még több lom. Szinte a plafonig húzódnak az egymás hegyén-hátán heverő tárgyak. Háromlábú sámlik, rozsdás tolószék, cipőhalom. Buja növényzet homályosítja a tornác beépített részét, de a nagy üvegfelület még a dzsungel ellenére is úgy-ahogy biztosítja odabent az egyenletes fényt.

Még beljebb megyünk. A tornác ajtaja szűkös kis konyhába nyílik, odabent már jóval sötétebb van. Valéria bent a korábbinál is lassabban halad, de nem botorkál. A lámpa fali kapcsolójához nyúl, hogy sárgás fényt gyújtson. A plafonról ragacsos légyfogók lógnak. Hátrébb nagyméretű szárító, rajta csontszínű ruhák fehérlenek. Középen asztal, tele mindenfélével. Látom, hogy P. döbbenten néz körbe. Fölsorolni is nehéz lenne a helyiségben található tárgyakat, miközben nincs rendetlenség. Mintha egy gyűjtő otthonába tévedtünk volna be, akinek sajátos, csak általa átlátható rendezési elve van. Rémisztő, nagy méretű műanyagbabák ülnek a fotelban, az arcukat figyelve sikításra vár az ember. Mögöttük cserépkályha, a sikamlós felületről erősen verődik vissza a fény. Az asztalon rengeteg gyógyszer, kötszer, ébresztőóra, de nem egy, három különféle méretű műanyagvekker. Tepsi, tele érett gyümölccsel. Abakusz. Valami ismeretlen szag terjeng a helyiségben, ami leginkább azért zavaró, mert sejtelmem sincs, honnan eredhet.

– Itt a konyhában tudom hellyel kínálni magukat – mondja Valéria, miután helyet foglalt a kócos hajú babák mellett a fotelban. – Általában nem fogadok idebent vendégeket, csak kint a ház előtt beszélgetek azokkal, akik ellátogatnak hozzám. Nincsenek sokan, elhihetik.

– Köszönjük. Leülünk ide az asztalhoz, szemben magával, jó?

– Nincs mit köszönni. Ha maguknak kényelmes, nekem aztán megfelel. Mért is jöttek? Ha mondták is, elfelejtettem – mondja kissé lehajtott fejjel a vak nő.

Váratlanul csörögni kezd az egyik óra az asztalon. Szinte sértő, éles hangja van, főleg ebben az apró, zárt térben.

P. karja mozdul. Kettőnk közül ő ül közelebb az órákhoz, de úgy látszik, nem elég biztos a dolgában, nehéz is megállapítani, melyik szerkezet adja ki ezt a rettenetes hangot. Közben már Valéria kezében van az egyik óra. A ricsaj azonnal elnémul. A nő kezét figyelem, aztán P.-re nézek. Az arcán meglepettség, láthatóan nem érti, hogy ha egyáltalán tudta is a nő, melyik óra csörög, hogyan csapott le rá ilyen pontosan és azonnal, ha vak. P. rám néz. Érezhetően ugyanaz a probléma foglalkoztat mindkettőnket, amit azonban nem volna jó ötlet most azonnal szavakba önteni.

– Egy rövid kis interjút szeretnénk készíteni magával, azért jöttünk – mondom némi csönd után, mert eszembe jut, hogy rendes választ még egyikünk sem adott a nő kérdésére.

– Mire kíváncsiak?

– Magára, Valéria.

– Ilyet rég nem mondott nekem senki – mondja, és úgy nevet, hogy vaskos ráncok alakulnak ki a halántéka táján, a vastag keretes szemüveg pedig megemelkedik az orra fölött. Mindkét szeme összeszűkül. Most lehetnek akkorák, mint egy-egy átlagos szem. Aztán, ahogy enyhül a nevetés, lassan lejjebb engedi a fejét, és minden visszarendeződik a korábbi állapotba. Olyan, mintha az arca két hatalmas szemből állna mindössze, és mögötte a test csupán arra szolgálna, hogy ennek a finom szervnek egyszerre támaszt és hátteret biztosítson.

– Mesélhetne egy kicsit az életéről. Pár fényképet is készítenénk, és föl is vennénk, ha megengedi. A kollégámnál van egy kamera.

– Föl akarnak venni?

– Igen.

– Az meg mire jó?

– Szeretnénk, ha mások is megismernék.

– Engem?

– Igen, magát. Azt, hogy hol és hogyan él.

– De hát, nálam rendetlenség van! Nem tudok rendet tartani, mert nem látok.

– Nincsen rendetlenség, Valéria.

– Dehogy nincs! Hát nem látják?

Valéria hirtelen fölemelkedik a fotelből, majd határozottan megfordul és a jobbra álló ajtófélfának támaszkodva belép a konyha mögötti homályos helyiségbe.

P. lejjebb engedi a kamerát. Az arcán némi csalódottság látszik, nekem is bujkál valami keserűség a mellkasomban, egyrészt, mert megrázó maga a helyzet, másrészt pedig arra gondolok, vége, még mielőtt igazán elkezdődhetett volna. De ez sem tart sokáig, mert Valéria föltűnik az ajtóban, kendővel a fején. Tapogatózik, óvatosan mozog, majd visszaül pontosan ugyanoda, ahol korábban is ült. P. arcán már enyhe mosoly. Értjük, az ősz haját akarta elrejteni, vagy egyszerűen csak csinosítani szeretett volna magán.

Valéria tekintete előre mered. Valahová kettőnk közé néz. Hosszú ideig tartó pillanat. Aztán az asztal fölé emeli a kezét, kitapintja az órákat, halad tovább, olyan gyorsan, hogy alig bírom szemmel követni. Kis műanyagtál, zsebkendők, szalvéták, sótartó, majd egy zacskó, tele keksszel. Megemeli, felénk nyújtja.

– Vegyenek csak, biztos ízlene. Nekem már nincs hozzá fogam, túl kemény. Nem bírom elrágni az ilyesmit.

Van valami bizarr az egészben. Abban, ahogyan mindent azonnal megtalál, hogy folyton ránk gondol, és mintha egy lépéssel mindig előttünk járna.

– Egyedül él itt?

– Egyedül, bizony. Ezerkilencszáznyolcvanban mentem férjhez, huszonhét évesen. Már szinte vénlány voltam.

– És a férje?

– Meghalt. Tüdőgyulladás vitte el, harminchat éves volt. Ivott. Néha bántott is. Csak azért nem hagytam el soha, mert házasok voltunk. Azt mondtam neki, hogy ezt nagyon meg fogod bánni, mert engem nem bánthat senki. Pedig, higgyék el, nem akartam neki rosszat. Nem látok, és már nincs társaságom se. Mit mondjak még?

– Amit csak szeretne, Valéria.

– Dolgoztam a mezőgazdaságban, aztán évekig egy laborban.

Beszélek négy nyelven. Magyarul, ukránul, oroszul, és egy kicsit franciául is. De mire megyek vele?

Beszéd közben előrébb hajol, ismét kutakodni kezd az asztalon, majd fölemel egy képet, amin egy fiatal nő látható egy szikár férfi mellett. Mögöttük kert. Fölismerem a kutat odakintről. Sejthető, hogy Valéria van azon a felvételen, a férjével. Egyikünk sem kérdez. Jobb, ha magától mondja el, amit el akar. Az jár a fejemben: mintha készült volna erre, pedig sejtelme sem lehetett arról, hogy jövünk.

– Látják?

– Igen – feleljük szinte egyszerre.

– Szépek voltunk, ugye?

Nehéz lesz a mellkasom. P. merev tekintettel figyel.

Mielőtt megkérdezném, Valéria már mondja is, hogy gyermekük nem született, és nincs egyetlenegy rokona sem, aki élne. Leveszi a vaskos szemüveget. Az arca, akárcsak a teste korábban, megy össze. És egy pillanatra megint olyan a tekintete, mintha semmi baja nem lenne a szemének.

– A látását hogy veszítette el? – teszi föl a kérdést P., amit én percek óta nem merek.

– Születési rendellenesség. Egyfolytában romlott, egy idő után pedig be kellett látnom, hogy meg fogok vakulni. Sokáig én magam sem hittem el, hiába láttam egyre kevesebbet. A legrosszabbat csak akkor hisszük el, amikor már bekövetkezett. Én legalábbis csak akkor hittem el.

– És a háború, ami az ország keleti részén zajlik? Hallott róla?

– Hallottam.

– Fél, Valéria?

Hallgat. Följebb emeli a fejét, közelebb húzódik. Már az egész felsőteste az asztal fölött van. Talán ha fél méter van közte és köztünk. Mindkét írisze színtelen. És csak most, hogy hosszabb időn át figyelem az arcát, döbbenek rá, hogy Valéria szeme meg se rezzen. Nem pislog, egyáltalán.

‍

‍

Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.