.svg)
A 6. Kolozsvári Magyar Napok keretében megrendezett Helikon-délutánok második eseményén az érdeklődők Sándor Zoltánnal és Vincze Ferenccel találkozhattak a Bulgakov Irodalmi Kávéházban. A szerzőkkel Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője beszélgetett. Az eseményen a bejelentett harmadik író, Csík Mónika nem tudott részt venni.
A beszélgetés alaphangulatát a szerzők által felolvasott novellarészletek már az elején meghatározták. Bár témájukban és hangvételükben különböztek a szövegek, műfajuk mégis szorosan összekötötte őket. Azzal mindhárom beszélgetőtárs egyetértett, hogy a magyar irodalom „regénycentrikussá vált”, emellett azonban a rövidpróza is fontos szerepet tölt be az irodalomalkotók életében. Míg a kiadók a regényekre összpontosítanak, addig a folyóiratok a novellákat várják, a kettő keveredésében pedig az olvasók preferenciái találhatók: a „regényként, novellafüzérként is olvasható” rövidprózák.
A szerkesztésben is otthonosan mozgó szerzőktől ez után Karácsonyi Zsolt a szövegek összeállításáról kérdezett: hogyan állnak össze a novellák, mi a „műhelytitkuk”? Sándor Zoltán számára nagyon fontos, hogy teljes egységgé összeálljon a szöveg. A Föltámad a szél című kötetében megjelent novellái évekig íródtak, tudatos gyűjtésre és spontán ötletekre, történetekre alapozva. Vincze Ferencnél „általában a jelenetek működnek”. Amíg nincs meg a jelenet, addig nem tud nekiülni írni. Ez azt is elárulja a szerzőről, hogy az írás számára „kivételes pillanat”, melynek során a különálló jelenetek szövegkeretet kapnak, és összeállnak. Mindkét szerző bevallotta, novellásköteteik összefüggő írásokat fognak át, melyek összességükben egy történetről beszélnek több szempontból.
Karácsonyi Zsolt kifejtette, hogy a félmúlt (‘80as évek) és a jelen idősíkjai a kortárs írók műveiben egyúttal mitikus környezetbe is ágyazódnak. Ezután kérdésként fogalmazódik meg, hogy milyen idősík felé mozdul el a jelenlegi próza? Sándor Zoltán elmesélte, hogy amikor prózát kezdett írni, azok „többnyire elvont, fantasztikus rövid történetek voltak”, aztán később alakultak ki azok a most olvasható novellái, melyek „közelebbi kapcsolatban állnak a társadalommal”, mind a múlttal, mind a jelennel. Számára fordulópontot jelentett szülőfalujának elhagyása, melynek következtében a hátrahagyott tájjal és kultúrával kezdett foglalkozni. Szerinte a „próza elsősorban történet, és utána történik a nyelvi megmunkáltság”. Vincze Ferenc szerint ő annak a nemzedéknek a tagja, aki „mindig mindenről lemaradt”: rendszerváltáskor túl fiatal volt, a sorkatonaságot megszűntették, mire besorozták volna, így azt érezte, hogy ezek a történetek „elfogytak”. Azonban az „elfogyott történetek” mégis meghatározták életét, hiszen meséltek neki róla. Számára az jelent igazán nagy kérdést és kihívást, hogy ezeket az áthagyományozott történeteket hogyan használhatja, miként „cipelheti” magával tovább, a sajátjaként. Desertum című kötetében ennek a tehernek (vagy áldásnak?) a letevését kísérelte meg, megmutatva, hogy a más történeteiben hol van a saját története, és ezeket hogyan lehet átadni.
Karácsonyi Zsolt következő kérdése tovább fűzte a történetiség témáját. Meddig lehet visszamenni a korban ahhoz, hogy az írás üzenetének aktualitása megmaradjon? Mindkét író egyetértett abban, hogy nem történelem, hanem történelmek vannak, melyek szubjektíven érzékeltek, és relatívak. Mindketten tapasztalták, hiszen szülőhelyükről mindketten elköltöztek nagyvárosba, illetve más országba. Költözésük azonban nem csak térbeli távolodást jelentett, hanem az adott környezetből való kiemelkedést is, így lehetőségük nyílt kívülről szemlélni azt, amiben éltek addig. Sándor Zoltán szerint az ember identitása „sok apró tényezőből tevődik össze, az, hogy milyen nyelven beszélünk, hogyan gondolkodunk, az, hogy kikkel élünk együtt egy környezetben mind-mind befolyásol bennünket emberként és alkotóként is.” Vincze Ferenc szerint az országhatárok gyakori átlépése gyors reakciókat igényel, átállásokat gondolkodásban és kifejezésmódban is, egyik kultúrából a másikba. „Egyik környezet mást kíván, mint a másik (…), és ha nem akarom elutasítani a környezetemet, akkor folyamatosan reagálnom kell rá.” Számára a szülőföldhöz való viszony mindig változik: „mikor nagyon-nagyon szeretem, mikor meg egy állandó és folyamatos teher.”
Az est zárásaként az írók újabb részleteket olvastak fel novelláikból, keretes szerkezetbe zárva a családias hangulatú, lényegre törő beszélgetést.
