Tokány simoni szesszel

Dacian Andoni: Multiplicity (részlet)
Az „ember tervez és Isten végez” közmondás kegyetlen igazsága kíméletlen átokként szállt ránk, a Zeneakadémia bentlakásának éhenkórász lakóira, azon a tanévkezdő október eleji napon.
Amikor a barátságos mérkőzést terveztük az Erdészeti Líceum suhancai ellen, nem kalkuláltuk bele a tényezőt, hogy a meccs előtti edzésen Gyuszi be fogja rúgni a könyvtárablakot. Egy félresikeredett balspiccel berúgta és pechünkre az árát azonnal le kellett perkálni az odarohanó portásnak. Akkor az egyszer nem volt részeg. Ha félórával később rúgjuk be, megússzuk. Szép nagy ablak volt. Megvolt az ára! Pedig annak a különféle zsebekből keservesen összevakart, gondosan előkészített pénznek egészen más lett volna a rendeltetése. Annak a nemes feladatnak kellett volna eleget tegyen, hogy a mérkőzés utáni lakoma étel- és italkészletét fedezze. Na, de nyomtalanul elszállt, mint a sóhaj, mint megannyi merész álom, amit az ember élete során a fejébe vesz!
Ott álltunk elkeseredetten – a Zeneakadémia minifoci-válogatottja – a mérkőzés előtti reggelen, vagyonunkból kisemmizve. Pedig milyen szépen megálmodtuk, hogy a meccs után füstölt csülköt, paszulyt, zöldségeket, ropogós házikenyeret veszünk, csinálunk egy fejedelmi fuszulykafőzeléket, hogy mindenki megnyalja a tíz ujját utána, majd sörrel, vörösborral és pálinkával öblítjük. Még az aznapi kantinjegyeinket is eladtuk, hogy nehogy elcsapja a hasunkat a bőség. Aztán, majd ha jóllakunk, előszereljük a hangszereket, és egy olyan nemzetközi mecsergést lecsapunk – három nemzet és egy fél volt képviselve a csapatban –, hogy másnap Spiridon asszony egyből kiállítja az első „avertisment”-et (figyelmeztetőt). A harmadiknál rúgtak ki a bentlakásból. Egyetemi berkekben köztudott, hogy mindig van B terv. Ha az akadémiai körökben az A terv meghiúsul, nem megy senki a szomszédba tartalékért. Terv mindig kell legyen! A, B, C, D, …ha kell, akár X is!
Rendhagyó módon reggel fél hétkor keltünk. Az aznapi kurzusokat befagyasztottuk. Egyedül Gyuszit volt egy kicsit nehezebb rávenni az óramulasztásra, mert elsőéves lévén úgy gondolta, hogy az igazolatlannak ugyanaz a súlya, mint a középiskolában. A betervezett lakomát előkészítendő, nagy sürgés-forgásba kezdtünk. Gyorsan kellett mozogni, mert ha a lányok nyolcra elvonulnak kurzusra, akkor nem lesz kitől kölcsönkérni pityókát, hagymát, szalonnát, babérlevelet és pirospaprikát, a B tervben szereplő menü, a szalonnás pityókástokány előállításához. Sónk és üstünk az volt! De csak annyi! Mindenkinek megvolt a feladata, és így percek alatt összekunyeráltuk a kellékeket. Kukinak volt egy fél liter 80 fokos csíkszentsimoni szesze, azt egy kétliteres flakonban vízzel megvegyítette, a 2×1 arányú vegyészmérnöki képlet szerint. Ez fogja szolgálni majd a sört is, a bort is, meg a pálinkát is, aminek az árát odaadtuk a könyvtárablakra. Egy másik, hasonló palackba tiszta vizet hozott, hogy legyen amiből a tokányról elfőtt vizet pótolni. Precíz ember lévén, mivel az üvegek egyformák voltak, felcímkézte. Egy nagy V betűt ragasztott a vizesre, nagy P betűt a pálinkásra.
– Na, így ni! – nézte elégedetten a munkáját és a P betűst meghúzta.
Hárman a csapatból, Kuki, én és Andreaș szobatársak voltunk. A csapat többi tagja más szobákban lakott. Nekiálltunk a hagymavágásnak, pityókahámozásnak, szalonnaaprításnak, majd miután befejeztük, ledőltünk. Beraktunk a kazettofonba egy Haydn-szimfóniát, amit keddre ki kellett elemezzünk, és azt hallgattuk. Szivarazgattunk, kávézgattunk. Tíztől kezdődött a meccs. A terv szerint odarakjuk a tokánt a habtéglából és ellenállásból készített rögtönzött rezsónkra, és mire vége a meccsnek, el is készül. A pótjátékos kavargatja.
Nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy gyerekjáték egy kispályás focicsapatot összeállítani zenetanhallgatókból. Egy ilyen intézményben az emberek legtöbbje mindkét lábára nézve antitalentum. Itt az Isten nem a lábakba, hanem a kezekbe gyömöszöli az ügyességet. Ráadásul a hallgatók zöme már eleve visszautasítja a labda utáni futkározást. Sőt, bármilyen szaladgálást. Itt még egy Marcello Lippi kaliberű tréner is bogot fogna. Amikor a szelekciót végeztem – mint egykori labdarúgó én voltam az edző –, első szempontként nem a tehetséget, hanem a hajlandóságot helyeztem előtérbe. Akinek kedve volt, jött. Így alakult ki a három és fél nemzetiséget magába foglaló csapat. Volt egy román zeneteoretikus (Andreaș), egy 130 kilós orosz tenor (Oleg), két csíki gitáros (Kuki és én) és egy udvarhelyi klányétás (Gyuszi). Azért három és fél nemzet, mert ugye, azt mindenki tudja, hogy a kétfajta székely – hegyen inneni és hegyen túli – nem ugyanaz. Ha nem is két külön nemzet, de legalább egy és fél!
Volt egy pótjátékosunk is készenlétben. Cristi, egy oltyán hegedűs, aki rövidnadrágban és tornacipőben egy földszinti teremben Bach E-dúr (BWV 1006) partitájának Gavotte en Rondeau tételét egzercírozta. A hosszútrilla az istennek sem akart neki kijönni. A terv szerint ő csak akkor kerül bevetésre, ha valaki lesérül. Látszólag nem volt nagy szerepe a történetben, de amint később kiderül, mégis ő lesz a kulcsember.
Háromnegyedkor láttuk az ablakból, hogy megérkeztek az erdészek. Odatettük a tokányt és lementünk melegíteni. Gyakorlott szemeimnek már melegítésnél feltűnt a srácok kiforrott technikája, ahogy kezelték a labdát, ahogy lőtték a kaput. Tíz-, tizenegyedikesek lehettek, jó izomzatúak, fürgék, vékonyak. Aggódva néztem végig csapattársaim hófehér, nőies lábidomain. Úgy festettek, mint Tiziano festményein a kurtizánok. Mondtam is Kukinak:
– Bazmeg, itt baj van! Ezek úgy kitömnek, mint a szuvenírfotós a tusnádi medvét! O­leg az egyetlen reménységünk. Ha nem mozdul, csak béáll a kapuba, akkor teljesen elfedi, és akkor a döntetlent kihúzzuk. Menj, magyarázd el neki! Erre építjük a taktikát!
Kuki elment, hogy tolmácsolja a tenornak a stratégiát, én pedig megegyeztem az ellenfél kapitányával, hogy tízkor kezdünk, és szünet nélkül ötven percet játszunk, addig, amíg meg nem szólal a csengő a szomszédos Erdészeti Líceum udvarán.
Elkezdtük. Tíz percig tartottuk a frontot. Labdába se értünk, de gólt nem kaptunk. Ezalatt kétszer is gyomorszájon lőtték Ole­get, de állt a kapuban hősiesen, mint a kőfal. Tartotta az eredményt. Ha néha nagy ritkán hozzánk került a labda, szándékosan lőttük ki a kerítésen, hogy teljen az idő és kíméljük a hőstenorunkat. Aztán a tizenegyedik percben Oleget orrba lőtték. Kegyetlenül. Az orra vére is megindult. Attól a perctől minden lövésnek hátat fordított és kezdtük kapni a gólokat.
– Egy, … kettő, … három, … négy, … – számolgattuk mi, székelyek.
– Ágyin, …dvá, …tri, …csetűre, … – szippogott Oleg a kapuban.
– Unu, …, doi, … trei, … patru, … – lihegte Andreaș kifulladva.
Hat nullánál Gyuszi nekilőtte a labdát az egyik bekk kezének és hetest kértünk. Nem volt a vonalon belül, de annál az eredménynél senki nem vitatkozott.
– Én lövöm, mert én csináltam! – jelentette ki Gyuszi, mint annak idején az iskola udvarán. Most is az iskola udvarán álltunk, csak felnőttekként. A berögzött szokások emlékképek, ismert helyszínek hatására visszatérnek. Az ember egy kicsit mindig gyermek marad.
– Nem, me’t elcseszed! – utasította el Kuki kategorikusan, és kivette a labdát a kezéből. Letette a büntetőpontra és meghátrált. Egy pillanatig farkasszemet nézett a kapussal, majd nekilendült. Ahogy a labdához ért, felemelte a jobb lábát, de a levegőbe lendült láb a felső határon megállt. Mi lett? Néztük értetlenül.
– Basszus! A tokány! – ordította Kuki. Otthagyta a labdát a ponton, és a kerítéshez rohant. – Bă! Cristi băi! Bă! Cristi băi! Te-ai uitat la tocană? (Cristi, megnézted a tokányt?) – üvöltött a földszinti ablak fele és idegesen rángatta a dróthálót. A hegedűszó, amely aláfestette a mérkőzést, abbamaradt.
A hegedűs ijedten dugta ki a fejét az ablakon.
– Ce? (Mi?) – Kuki megismételte.
– Cristi băi! Te-ai uitat la tocană? Ai amestecat-o? (Megkavartad?)
– Băi să-mi bag…! (Ó, hogy raknám bele …) – kapott észbe. Azzal behúzta a fejét és elrohant.
– Dute-n pana mea și toarnă apă pe ea! (Menj a … és töltsél rá vizet!) – ordított utána Kuki. Elég kétértelműre sikeredett ez a mondat, olyan szempontból, hogy egész pontosan nem derített fényt arra, hogy mire is kell a vizet önteni? Lényeg, hogy értették! Azzal visszament a labdához, és indulattal bevágta a bal alsó sarokba. 10–1-re kaptunk ki. Kezet fogtunk a fiúkkal és diadalittasan elvonultak. Közben visszajött Cristi a tokánytól.
– Băi! Să fiu al naibii, dacă n-am ajuns în ultimul moment! S-a dus apa de pe ea și fumega. Na! Da’ acuma am pus apă și nu-i nicio problemă! (Az utolsó percben értem oda. A víz elfőtt róla és már füstölt. Na de utántöltöttem és nincs semmi probléma.) Izzadtan, fáradtan, letörten heveredtünk le a kert tövébe.
– Kaptam előleget egy pianinóra, amit jövő héten fogok elhozni Kisinyóvból! – törte meg a csendet Oleg. – Meghívlak egy sörre!
Az ajánlat jól jött, mert egyikünknek sem volt egy vasa sem. Három nap volt még az ösztöndíjig. Nekem nem járt, mert Misievici tanár úr szolfézsből megbuktatott. Gyuszi, a legfiatalabb elszaladt sörért az El Grecóba, és kortyolgatva kiértékeltük azt, amin nem volt mit kiértékelni. Aztán, mint ahogy lenni szokott, Gyuszi még kétszer fordult, mert Oleg fizetett még egy kört. Az pont annyira megnyitotta a szelepeket, hogy kérte a csatlakozást. Gondoltuk, eszünk egyet, majd a simoni szesztől jól berúgunk. Este pedig mecsergés!
Feltápászkodtunk, és farkaséhesen elindultunk, hogy vessük rá magunkat a tokányra. Mikor felértünk az emeletre, furcsa szag csapta meg az orrunkat. A folyosón olyan párák terjengtek, mint egy pálinkafőzdében. Egyből baljóslatú érzések vettek erőt rajtam, és láttam, hogy Kuki is gyanakvóan szimatol mellettem.
– A kurva életbe! Csak nem? – hangsúlyozta szótagolva vészjóslóan, és én már tudtam, hogy valami nagy baj történt. Benyitottunk a szobánkba, és minden szem a rezsóra tapadt.
– Bă’ să mă fute câinii! (trágár mondatotcska kutyáról, szaporodásról, műveltető ige s miegymás) – szaladt ki Andreașból is a felismerés. A tokány vígan, megnyugtatóan rotyogott az üstben… de az a szag mindent elárult. Nem baj történt, hanem katasztrófa! Elárulta azt, hogy Cristi feljött és megragadta a V feliratú palackot. Mivel nem tudott magyarul, azt hitte, hogy a V a vodka rövidítése. Erre elvette a P feliratút, és a tokányt feleresztette vele, hanyag mozdulatával meghiúsítva a B tervet.
Amint már említettem, pótterv mindig akadt! De akkor, ott, a C tervhez, ami az utcazenélés lett volna, senkinek nem volt kedve, pedig az mindig kihúzott a bajból! Hát így jártunk! Sem inni, sem enni nem volt amit. Mert szükség esetén egyik a másikat kompenzálja! Ölni tudtunk volna! Szerencséjére, Cristi lent maradt gyakorolni. Ha akkor ott van, bizony meghal! Aznap csapvízzel öblögettük korogó beleinket. Alapból nem nagy ügy, mert nem az első eset volt és nem is az utolsó. Nagy praxisunk volt a témában! De talán még soha nem esett olyan átkozottul rosszul.