Titok – Részlet az Igazak című, készülő regényből

Deák Ferenc: Árva Bethlen Kata

Vasárnap, a mise után Igaz Gergely magában mélázva caplatott hazafelé. Az egykori pestiskápolna kapujában úgy váltak el Annával, hogy aznap délután is meglátogatja, ahogyan majdnem minden nap, amikor a szappankészítés és a fuvarozás engedte. Azon tűnődött, milyen ajándékkal lepje meg, egyáltalán, meg tudja-e lepni még valamivel, vagy már mindent, ami szóba jöhet, odaajándékozott. Hiába szabadkozott a lány minden alkalommal, Igaz Gergely örömét lelte abban, ha adhat neki valamit. Már majdnem a háza kapujához ért, amikor valaki a nevén szólította. Megfordult, és rendszeres vásárlóját, Ritter sótisztet látta közeledni, akinek ráadásul az ügyes-bajos dolgait is többször intézte már fuvarozás közben, hol ezt, hol azt, csomagot, levelet, üzeneteket szállított neki igen méltányos áron.
− Adjon Isten!
− Beszélni szeretnék kenddel, Gergely – nyújtotta a kezét a sótiszt.
Igaz Gergely beinvitálta a vendéget, s miután levetették bundáikat, egy korty pálinkával kínálta. S ha már a sótiszt elfogadta, hát maga is ivott egyet. Ritter először terjengősen fecsegett mindenféléről, olykor harsányan, teli szájjal kacagott saját anekdotáin, hogy előbukkantak foltos, sárga fogai, máskor csak göcögött, akár a vénemberek, csupán annyi ideig maradt csöndben, amíg újabb és újabb pohárka pálinkát engedett le a torkán. Végül, a hatodik vagy hetedik stampedli után megtörölte izzadt homlokát, elkomolyodott, és így szólt:
− Remek ajánlattal és nagy titkokkal érkeztem kendhez.
Igaz Gergely éppen befejezte a pipája tömését, komótosan meggyújtotta a dohányt, s a nagy figyelmet és elmélyülést kívánó tevékenység közben csak a szemöldöke emelintésével jelezte, hogy figyel.
− Messziről kezdem – vigyorodott el Ritter.
− Kezdje, ahonnan akarja, sótiszt uram – vont vállat Igaz Gergely, kiengedve az első slukk füstöt.
− Hallott már a kincses hajóról, amelyik elsüllyedt közel száz esztendeje itt, nálunk, a sókikötőben?
− Nem én.
− No, pedig megtörtént, arra mérget vehet, és igencsak különös eset volt, nekem elhiheti! Egy bizonyos Johannes Octavius Dörtschnek leégett a háza Budán, ám az Udvari Kamara, ahelyett, hogy kiutalta volna számára az újjáépítéshez szükséges faanyagot, ide helyezte, a mi városunkba, sóellenőrnek.
A mi városunkba, gondolta Igaz Gergely. Szépen hangzik ez így. Bár, hogy Ritter sótiszt, akitől annyi panaszt hallott már a szegedi sárra, porra, mucsai elmaradottságra, a télen mindent átjáró nedvességre és hasonló kényelmetlenségekre, mióta érzi ennyire a magáénak, az jó kérdés lehetne, ha érdemes lenne föltenni.
− 1723-ban történt, a ribillió után egy bő évtizeddel – hallotta közben a sótiszt rekedtes, pálinkán edzett hangját −, amikor még Temesvárott, a várban török basa ült. Valami olasz nevű császári tiszt, egyébiránt itáliai nemesember meg régi köveket talált a Maros mellett, Erdélyben.
− És mi köze van ennek a budai házhoz meg a sóellenőrhöz?
− Majd meglátja, ne legyen kend türelmetlen! A köveket három marosi hajóra rakták. Arra a fajtára, amit még faszögekkel eszkábáltak össze, biztosan ismeri kend is azokat, most is úszik nem egy a Maroson lefelé, fát szállítani tökéletesek, de egyéb rakomány alatt veszedelmesekké válhatnak.
− Ühüm – bólintott Igaz Gergely, jóllehet nem volt járatos sem a hajóácsok mesterségében, sem a hajózás tudományában.
− No, három ilyen faszöggel szögezett hajót raktak meg a kövekkel Erdélyben, a Maros mellett, régi, római maradványokkal. Hanem nagy titokban nem csak a kövek kerültek a hajók gyomrába, de egy zsák aranyékszert is melléjük rejtettek. A császár maga kérte, sőt, parancsba adta, hogy a köveket szállítsák Bécsbe mielőbb, mert fölbecsülhetetlen a tudományos értékük, az aranyat meg az a köveket meglelő talján küldte suttyomban az adósságai rendezésére egy bécsi bankárnak. A hajók baj nélkül eljutottak Szegedre, mivel azonban ez a Johannes Octavius Dörtsch értette a dolgát, s nagyon jól tudta, hogy az erdélyi bárkák nem fogják ekkora teher alatt bírni az utat a Tiszán, aztán a Dunán, utóbbin ráadásul fölfelé, árral szemben, hát itt, a sókikötőben átrakatta a terhüket erős, jóféle bőgőshajókra. Csakhogy… Töltsön már még egyet, megkérem!
Igaz Gergely fogta az üveget, s egy újabb nyeletnyi szeszt öntött Ritter poharába. A sótiszt gyorsan le is nyelte, majd krákogva folytatta.
− Csakhogy az egyik erdélyi bárkát rosszul rakodták ki, nem figyeltek az egyensúlyra, megbillent, a faszögek nem bírták összetartani a testet, az szétnyílt, és el is süllyedt az egész tákolmány rakományostul. Úgy tucatnyi római kő merült a folyó fenekére, a hajó is odalett. Hiába hívott ezután Dörtsch meg a várban parancsnokoló tábornok, de Billes gróf Újvidékről matrózokat és katonákat, nem tudták kiemelni se ezt, se azt. A sóellenőr aztán hosszas jelentésben írta meg a történetet az Udvari Kamarának, és könyörögve kérte, térítsék meg a befektetett pénzét, mert saját zsebből fizette az újvidéki matrózokat és fegyvereseket, akik végül a megmaradt, s két jó bőgőshajóra összehordott köveket Bécsbe vitték, illetve kísérték. Hogy a Kamara megtérítette-e a kárát, azt ma már nem lehet tudni, mert a következő évben meghalt. De még jócskán azelőtt, hogy − úgy vélem, nem véletlenül − elhunyt, nem sokkal az erdélyi hajó elsüllyedése után, október közepén a fél Palánk leégett. Dörtsch maga is megsérült a tűzben.
− Hová akar kilyukadni, sótiszt uram? – firtatta a füstfellegbe burkolódzó Igaz Gergely.
− Hamarosan arra is rátérek… − Ritter a vendéglátója elé tolta a poharát. Igaz Gergely újratöltötte. A sótiszt ezúttal csak belenyalt.
− Jóféle törköly ez.
− Az – hagyta rá Igaz Gergely.
− Jobban szeretem, mint a bort vagy a sört.
Igaz Gergely erre csak megszörcsögtette a pipáját.
− No, de a lényeg, ahová ki akarok lyukadni – vette föl a fonalat újra Ritter −, hogy Johannes Octavius Dörtsch megtalálta a kincset. A zsák aranyékszert, amit a talján rejtett el, hogy az adósságait megfizesse, s mivel maga Dörtsch is nyakig ült az adósságban, úgy döntött, az aranyat nem küldi tovább, mivel a szállítmányozási listán ez a tétel nem szerepelt, tehát a császár erről nem tudott, következésképpen nem a felséges urat lopta meg azzal, hogy magához vette a kincset, pusztán azt a nyamvadt talján bárót vagy grófot, annak meg úgyse árt, majd talpra áll másképpen. Igaz, ő nem tudta, hogy a taljánt rövidíti meg, de ha tudta volna, akkor se cselekszik másképpen, ez szent meggyőződésem. Igen ám, csak a kincsről a várban parancsnokoló tábornok, de Billes is tudomást szerzett, valaki Dörtsch emberei közül nyilván nem bírta befogni a pofáját, ahogy az már lenni szokott. A tábornok kereste a sóellenőrön az aranyat, és mivel az egyre tettette a hülyét, s váltig állította, hogy sosem hallott még efféléről, nemhogy látta volna, éjjel átkutattatta a házát. Namármost, ez a Dörtsch nem a sóhivatalban lakott, ahogy rendes sóellenőrhöz illik, hanem a Palánkban, kétségkívül azért is verte magát annyi adósságba, mert semmi nem volt elég jó neki, tehát a tábornok emberei a Palánkban kutakodtak, levertek egy gyertyatartót, és kész volt a baj, a fél városrész leégett.
− Bocsásson meg nekik Jézus! – vetette közbe Igaz Gergely.
− Bizonyosan meg is tette már – hadarta Ritter. – A kincs viszont nem került elő, mert Dörtsch alaposan elrejtette, s noha pár hónap múlva meggyilkolták, nem adta elő sose.
Ritter diadalittasan, alkolholmosta tekintettel meredt a vendéglátójára.
− Meggyilkolták?
− Nem történhetett máshogyan.
− Megírhatná a kalendáriumba ezt a történetet – jegyezte meg Igaz Gergely. – Ott olvasni ilyeneket.
− No, csak ez éppenséggel igaz!
− Honnan lehet ebben olyan bizonyos, sótiszt uram?
Ritter bajsza alatt titokzatos mosoly játszott.
− Egyszer majd talán azt is elmesélem.
− És azt, amennyit eddig mondott, miért mesélte el?
Ritter tekintete megkeményedett.
− El kellene hoznia egy ládikát Budáról.
− Mi végre?
− Abban a ládikában van a kulcs – ragyogott föl Ritter ábrázata. – Büchner, akinek a ládika jelenleg a birtokában áll, rokona a néhai Dörtschnek, s én tudván tudom, hogy abban van a szerencsém.
− És miért adná oda kendnek, vagy akár nekem ezt a ládikát ez a Büchner?
− Az nem a kend dolga! – csapott az asztalra Ritter. – Kend csak elmegy Budára, egy általam megadott címre, ahol átveszi a csomagot, és elhozza nekem.
− És miért mesélte el az egész történetet? Miért nem csak megbízott a fuvarral?
− Mert azt akarom, hogy tudja, miről van szó.
− És ha fogom magam meg a ládikáját…
− Nem érne vele semmit.
Igaz Gergely elgondolkodott.
− Miért nem kend megy, személyesen?
− Kend a fuvarozó ember. Azon senki nem lepődik meg, ha kend Budára megy, majd hazaszekerezik… Nekem hivatalom van, nem tudok szabadulni föltűnés nélkül.
Igaz Gergely nem kérdezett többet, noha nem győzte meg sem Ritter meséje, sem az érvelése. Viszont nem először teljesített már különös kéréseket. És nem csupán a sótisztnek.
− Rendben, elvállalom, ha meg tudunk alkudni – mondta végül.
− Meg fogunk alkudni – biztosította Ritter. – A legjobb lenne, ha már holnap indulna!
− Télen nem nagy öröm egy út Budára – vakarta meg az állát Igaz Gergely.
− Nem fogja megbánni.
Ebben azonban Igaz Gergely egyáltalán nem volt biztos.