THEATRUM TEMPORIS Levelek az utókornak Tizenegyedik levél. A szöveg szó-szobrai

1. Visszatérünk hát hátrafele abba a Térbe, amelyből jöttünk, s amely felé tartunk, a már említett lírai „túlsó tárlat”, a Másik Fél Felé, a Felhők Fölé, Fel-Fele.
2. És Te Thézeuszként nem árt, ha megösmered, miként őseid, hogy az eme Utat róvó Láb Labirintusa labiliális, vagyis ajakkerekítéses, száji és nyelvi, azaz szándékosan bábelizált itt Alant, ebben az alanyi, lenti-lanti, Orpheusz-i és hárfahúrú Aljban, a Hermész-i Hír s a Húr-elmélet zeneien zengő, madárdalos hazájában. Tudniillik a biológai lények jel-leadó kommunikációs eszköze többnyire nem az optikai megjelenítést használó gesztusnyelv avagy a bioáramok s az agyhullámok közvetítésén alapuló telepátia, a bioeletronikai távolbaérzékelés, hanem az önnön, alapvető, életfönntartó biológiai funkciójától eltérített, s eleve kémiai célirányosságú táplálkozó- és légzőszerv, amely frekvenciális, s tehát auditív befogadású fúvóshangszerként is működik a biológiai lények közötti jelközlés lebonyolításának szolgálatában.
3. Pedig közlésfunkciókat betöltő hanghatások egyéb szervekkel is gerjeszthetőek, hisz a Test, a corpus Wagner-i nagyzenekarrá és kórus-opus-szá is előléptetődhet, ha a helyzet ezt épp úgy kívánja, tenné hozzá visszkézből a Szino­péi Színésze a létezésnek, vagyis a mindig is profán gondolkozású, hapening-művész és performanszer Diogenész.
4. De e világtörténelmi jelentőségű, szemiotikai és szervtechnológiai félrecsatolódás, érzékszervi összezavarodás és érzékelési-befogadási téridő-görbület által, amelyet ontológiai státusként a bibliai Bábel Tornya-szindróma révén azóta is magán visel az emberiség, nemcsak a jelközlés addig soha nem látott, szervesült, hibridizált módozatai jelentek meg hirtelen az emberi hübrisz (az istenkísértés, a Mega-Ego, a gőg, az önteltség, a hőbörgés, lat. superbia) hatalmi és hathatósági korlátainak a kijelölése végett (csupán keskeny skálán mozgó látási, hallási, szaglási, tapintási és ízlelési rezgés-sávok érzékelése), hanem a szervesítés révén lefokozódó és alkalmazott funkciócsúsztatás az emberi tevékenységek részleges minőségi leromlását is jelentette – ideértve a megértési és létezéselméleti gondokból induló Gondolkozás s a gyakorta ártó Technika, a mívesség, az Ars, vagyis a művi jellegű Művészet és Művészet egészét is.
5. E szövegben viszont, e Tett-Textus­ban páros és nyilván már a régmúltba süllyedt, tegnapi Teként tekintendő s befogadandó én, valamint Te – vagyis épp ez az általam számodra szőtt Szó-Szövet-Textus – megmutatja a közlés általi, lehetséges örökkévalósítás – pontosabban az Időbe való beleágyazódás s tematikai beletemetkezés – mentáltechnológiailag megvalósítható, tárgyiasult s követhető módját, minthogy az örök Jelen – a Bővülés Büvöletét szétsugárzó, jeltanilag és jelentéstanilag egyaránt föltöltődő létezéstároló – a Jelek összességéből tevődik minduntalan össze.
6. S ha már itt tartunk, merkuriális Mirkó királyfikként egyúttal ezen szöveg-játék, e Teo-Teatrológiai Textus-dráma ontológiai mibenlétét és meghatározását is föltárhatjuk.
7. E szöveg nem egyéb, Mint a Mi Mentális Másunk, a Maszkunk, a Másolatunk, a Második és külsőült Magunk.
8. Egyfajta Szó-Szobrunk e Szöveg: e pszicho-technikai Textus nem más, mint egyféle sima, azonosidejű, szimultán és mimetikus simulacrumunk mindkettőnknek.
9. E szöveg-színdarab a változtathatatlan Jelen, a Ma mint egyszeri, mert örök Mono-Momentum mentális emlékműve a kettőnk egyszer s mindenkori, alkímiai összekapcsolódása és -olvadása révén.
10. E monodrámának tűnő, ám rejtetten kettős alanyú szövegszínmű valójában a Párunk, az Ikrünk, a Várunk, a Vérünk Vértje, a Panaceum-Páncélunk, s következésképpen e szöveg mint metafizikai entitás nem más, mint az önnön Palackjába megtérő Dzsinnünk, e generált Genius-unk, e hermetikus és erotikus Héroszunk, az Örök Őrzőangyalunk.
11. Valójában e kettős Te (én mint Te számodra s az éned Te gyanánt számomra) teremtette meg ezt a létezésünket magábafoglaló és tartosító Közlést, a Teo-Teatrális Te eme dialogikus Textusát.
12. A Levés e Levelei Itt-és-Most ugyan­úgy, mint Ott-és-Akkor részlegesen megvalósítják azt a metafizikai és ontoteátrológiai célt is, hogy a fizikai Időtől függetlenedett, elvont, s nyilvánvalóan csupán ontoteatrológiai jellegű mű-létezésünk öröklakásává, óvóhelyévé és mentsvárává alakítsuk s rendezzük át e szöveg-színdarabot. Ezentúl itt leendünk, e Szó-Szövet-építményben, ebben a Más-világra való, átmeneti Ácsolatban, e Túl(só)-Világban, ebben a történelmi Toronyban, e Tor-Teremben, ebben a szellemi s néha talán épp szellemes szeletekből a Jószerencse Szele által is összerakott Tortában, ebben a Lapokból összeálló Lápban, e premisszás Piramisban, a Materiális Matrix, az anyagi-anyai Agy makettjének eme rejtekhelyén, e bebarangolható Barlangban, ebben az Óda-adó és odaadó Odúban, ebben a Nap-Ladik-Ládában leszünk, Oda párolgunk be és el mindketten.
13. E közös és közlés-központú, bölcs és jelentéslétezési Bőségszaruként is működő Bőrönd-Börtönbe, ebbe, a Létbe mint egyetemleges Lébe s Légbe dobott, lebegő Dob-Dobozba, e dekriptálható, azaz megfejthető és szkripturális Kriptába és nyílt titkú Szekrénybe, e katapultálódó létezés-Kapszulába, e Palladium-Palackba, e Ház­ba, eme új Hazába, ide bújunk, ide búj­dosunk el, Ide vonulunk vissza, ebbe a belső, fausti, fosszilis, s a párhuzamos Párosunk magánhasználatára eltérített és artificumként újraalkotott, ál-Big-Bang-i Ős-Időbe, Ide, ebbe a Mennybe kell mennünk és menekülnünk a buta Bú, bármi Bánat, bármi Bántás s Rontás-Bontás elől.
14. A Mi páros, együttes s kölcsönösen is fölcserélhető lélekvándorlásunk e szövegbe mint mesterséges testbe, ezen alaktani s tartalmi átköltözésünk, alkalmi s ezentúli gúnyaváltásunk, metafizikai travesztiánk és szemiotikai metamorfózisunk e Míves Műbe a történelmi és tartami tartósításunkat szavatolja. Tudniillik e szöveg szakrális belterületén a mindent porlasztó, purifikáló s a hulladékanyagokat váltig újrahasznosító, külső Idő őrlőfolyamatától függetlenül s mintegy négyzetre emelt módon, azaz az Időben való (meg)idézés szintjén ugyan másodlagosan s ha nem is épp örökkévaló módon, de e mumifikálódó Szó-Szobor, e Gólem, e szövegi és csupán nyomtatott lapokból zsaluzott Hártya- és Kártyavár Üregében és Űrében – legalábbis Itt – , de valamiképpen és mindenképpen létezünk.
15. E szöveg-szövet Levél-Lemezei egy olyan vastag gyolc-tekercset képeznek, amely kellőképp kiszikkasztja a szenvedélyeitől mindinkább búcsút vevő Lélek leveit.
16. Kétségtelen, hogy a művi tárgyiasulás valamennyi, jelek révén rögzített szellemi alkotás esetében testként magába foglalja és tartalmazza az alkotó ontológiai lényegének a strukturális képletét, és a műalkotás fönnállása az őt létrehozó művész ontológiai részvételének az alapelemeit is árukapcsolja a befogadás folyamatában, ám fölöttébb ritka, hogy ezt a tényt az alkotó a műalkotás keretein belül kijelentse.
17. Ezért többnyire nem is kerül sor arra, hogy a szerző maga tárgyalja önnön létezésének eme természetszerű becsomagolódását a műbe, tudniillik ez a nem kis ráérzést és a szerző életrajzi adatainak a beható ismeretét igénylő, pszicho-filológiai feladat alkalmasint az Utókor vájtfülű, kritikai és hermeneutikai szaktudósaira hárul.
18. Esetünkben, ha a Descartes-i co­gito, ergo sum tényszerűségét tekintetbe vesszük, nem az Utókor valamely irodalom- vagy szellemtörténésze bizonyítja be a Szerző ontológiai maradvány-jelenlétét a Műben és értekezik a Műről, hanem – miként arról már föntebb is megbizonyosodhattál – a Szöveg maga gondolkozik önmagáról és Őmaga határozza meg önmagát, s ezáltal már öntudattal s következésképpen létezéssel is rendelkezik.
19. Mert tudja magáról, hogy van, a Szöveg eleinte autonóm, majd a külső, történelmi Időbe beleégyazódva önálló, metafizikai entitássá növi ki magát, sőt: kibernetizált és távvezérelt létezővé válik, amely az egymást tartalmazó s az egymást beborító oroszbabákhoz hasonlóan még olyan létezőknek is a hordozója, amelyeknek transztemporális otthont biztosít.
20. A Szöveg eme öntudatra gyúlása s a létezők közösségébe való beavatódása óhatatlanul a Szerzőnek és a Befogadónak a Szöveggel való teljes meta­fori­záló­dását, önazonosulását föltételezi, s miként a Levés e Levelei is tanúsíthatják számunkra, a Szerző s a Befogadó metafizikai létezővé, azaz Szöveggé szublimálódik.