.svg)
A fejek fokozatosan töltik ki a hexagonális, romos teret. A lelátón még akadnak szabad helyek, de a fizika törvényei a lenti tömeg felé húznak. A lépcső aljára csúszok, itt letelepedek. A kora esti nyár élénknarancssárga és lila anyagot borít az arénára, érezni már a lüktetést, korok és népek találkozása zajlik. Füst áll a tömeg felett, még alig mozdul, a várakozás elkezdődött.
Aztán feltűnnek Ők a színpadon, a másvilág küldönceiként. Elfoglalják a helyüket, a zümmögők elnémulnak, és mindenki egyszerre összpontosítja figyelmét az első hangra. Háromig számolunk, és kezdődik az áhítat.
Hangközlő testek tánca ez, összekapcsolódnak rezgéseink. Lecserélem eszközeim: a passzív hallgatást felváltja a jelenvalólét. Érzékelni kezdem a világ vertikális síkját – egy létra fokait kapkodom sorra, a próféták bordáin sétálok felfelé. Ő a színpadon áll, amely mostanra szószékké változott, mögötte kántorai visszavonhatatlanul terjesztik a hitet.
Az idő összeolvad a kézmozdulataimmal, ahogy e kilátásba kapaszkodok. Kettőt látni mindenből a szentséges mozgásban. Meg mernék esküdni, hogy mágikus erő jár a statikus bálványok között. Az áhítat eszközei: bor és füstölők zamatos párája
Egyik kezem a csontba vájom, míg felfele egyre csak tágul az út. Másikban íjam és kihegyezett nyilaim, fegyverem kiékelve. Akár az őseim, végül ráveszem magam, hogy megforduljak, lefelé szegezem, míg felfele török. Eljött értem a por, a föld színe megszakad, ahogy ellövöm a vesszőt. Nyílik a talaj, s lentről sámándobok dübörögnek (Gaya életben van!).
Közben kanyarhoz érkezem – nem látni, mit rejt karcsúsága. A hajtű körül csúszva, akár meztelen csigák, zsíros vonalakat hagyok magam után a levegő részecskéin, ahogy tovább kapaszkodok.
The Smile – Bending Hectic (Live at Montreux Jazz Festival)
Lassan megtörténik: belépek a másik térbe. Itt nem egyedül vagyok, s nem lefelé nézek a tömegre: serény rovarokká leszünk egy hatszögű kaptárban, értékes táplálékot termelünk isteneink számára. Érzékeljük társaink vágyait. A föld esszenciáját hordozzuk receptorainkban.
A dallamból közben féktelen összeolvadás veszi kezdetét. Tudjuk a dolgunk: rajként mozdulunk vezényletükre, ősi ceremónia ez, olyan dimenzióban, ahol a röpképteleneket hátukra veszik a hanghullámok. Itt látható a rezgés, folyékony mézszerű zsinegekkel ragasztja össze a jelenlevőket.
Ki tudja, mit akar e hangos, merész istenség? Megosztott sorsunk madzagja minden jelenlévőt hálóba sző, végtelenül tekeregnek a szálak. A zene elferdít időt és teret, s benne megmutatkoznak e világok titkai. Önkényesen változtat formát minden, de igazából mozdulatlanság van, tenger: csupán energia csúszik előre-hátra.
Kollektíven tevékenykedünk, nincs a világon, ami megkülönböztetne minket egymástól. Túl vagyunk a légzés peremén, együtt ringatózunk a hullámzó levegőn, meg-megtörnek vonalaink, ahogy az atomok egymás útjába állnak, táncolni kezdenek, s megszületik az egység, melyben a neuronok semmivel sem nagyobbak, kisebbek vagy jelentéktelenebbek, mint a csillagok.
Tudjuk, hogy odabenn vagy.
Nyitott elmével állunk az ég alatt, hátha részesülünk belőled. Mutatkozz meg, esdeklünk a prófétákhoz, Ők pedig közvetítik e végső akaratot.
Itt vagy, gondolják. A nyilak és kiékelt fegyverek ellenére, akár az őseim, végül ráveszem magam, hogy visszaforduljak.
