.svg)
Hagyományos ceremónia keretében, huszonhatodik alkalommal jutalmazták nívódíjjal a Látó szépirodalmi folyóiratban 2017-ben megjelent legemlékezetesebb alkotások szerzőit december 9-én, szombat este a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban. Az idei változatos, sokhangú felhozatalból Parti Nagy Lajos, Szöllősi Mátyás és két pályakezdő, próza kategóriában György Alida, líra kategóriában Székely Örs részesült az elismerésben. A díjakat Kovács András Ferenc adta át, a díjátadást kísérő beszélgetést Varga László Edgár, a Látó szerkesztője vezette.
Nem volt hangulatilag töredezett, gördülékenyen fonódott egymásba az esemény három szerkezeti pillére: a bevezető beszélgetés kérdés-válaszait flow-szerűen követte az alkotók felolvasása, végül mindezt a díjazás keretezte. A beszélgetések egyik visszatérő témája a tér tapasztalata, az alkotó térbeli önreflexiója és annak fejtegetése volt, hogyan szűrődik be ez az alkotásokba. Székely Örs kolozsvári születésű, de élt már Budapesten és Berlinben is. Úgy véli, az utazás kiszámíthatatlan forgatókönyvei magánemberként és alkotóként is kimozdítják a komfortzónából, ugyanakkor a tér változásai, a közegek sokfélesége érintik az alkotást.
A másik vezérfonál azokat a mellékutakat tapogatta ki, amelyek a szerzőket az írás mellett foglalkoztatják, és szervesen kapcsolódnak az alkotáshoz. Szöllősi Mátyás esetében ez a fotózás: több éve a Budapest Katalógus szerkesztője, amely a város jellegzetes arcait és rövid történeteiket bemutató online vállalkozás. A több mint hatszáz portré válogatásából idén önálló kötet is megjelent. Szöllősi elárulta: nem számított rá, hogy ilyen intenzíven hatnak rá ezek a találkozások. Ha közvetlen módon nem is építette be az emberek történeteit a novelláiba, áttételesen beszüremlettek az élmények, a beszédmódot és a karakterformálást pedig aktívan alakították a tapasztalatai. Külföldi, elsősorban oroszországi útjai során fontossá vált számára a tér percepciója is: figyelte a terek változó tulajdonságait és szerkezetét. György Alida fotó- és filmművészetet tanul, a képekben, terekben való gondolkodás pedig bevallása szerint történeti látásmódját is fejlesztette.
Varga László Edgár a debüt-díjasokhoz fordulva feltette a pályakezdők esetén legégetőbb kérdést: mikor és melyik kiadónál (magyarországi avagy erdélyi) tervezik megjelentetni első kötetüket? Székely Örsöt nem érte váratlanul a kérdés, elárulta: jövőre szeretne verseskötetet, a terjesztési problémát áthidaló olyan konstrukcióban gondolkozik, hogy erdélyi és magyarországi kiadó is legyen. György Alida nem gondolkodik még saját kötetben, mert egyrészt megtréfálta a technika ördöge (laptopján tárolt szövegei elvesztek), másrészt nem érzi nyelvileg eléggé kiforrottnak magát. Hozzátette: a terjesztési szempontok megkerülhetetlenek lesznek, ha aktuálissá válik a kötet-kérdés.
A beszélgetés terének egy önálló szegmense átalakult Parti Nagy Lajos-univerzummá: egy idő után úgy érződött, mintha a hallgató ingázna Parti Nagy és a többiek világa között, és ezt az érzést a kérdések személyessége is fokozta. Az alkotó tizennégy év után jelentkezett új verseskötettel, de az ebben megjelenő alteregó, Dumpf Endre szövegei már a Grafitnesz egyik ciklusában felbukkantak. Ezek a verstöredékek régóta gyűltek, de tavalyelőtt érezte először, hogy elérkezett a véglegesítés fázisa. A kész anyagon még másfél-két évig dolgozott, amíg elégedett lett az eredménnyel. „Ha van még valami dolgom, az az, hogy megnézzem, ebben a térben ez a hang mit tud még mondani” – vallja.
Varga az intézetben élő alteregó, Dumpf Endre kapcsán rákérdezett, hogy miért érdekesek az irodalom számára a sérült emberek, mit tudnak ők, amit más nem. Parti Nagy nem szeretné eldönteni, hogy karaktere sérült-e vagy sem, inkább különös állapotúként írta le, hiszen pontatlanul, de kívülről ismeri a magyar és világköltészetet. A kérdező arra is kíváncsi volt, milyen érzés hosszú ideig egy kitalált figura nyelvén beszélni. Parti Nagy Lajos szerint ez úgy alanyi költészet, hogy igazából nem az: ez nem a Befordultam a konyhára, hanem a „Bovaryné én vagyok” alanyisága, nem az azonosulásról szól, de mégis belülről van. „Ha a legalanyibb módon beszélsz, akkor is a nyelven átvezeted magad, az már egy szűrő. Már nem te vagy, mert nem az vagy, amit mondani akarsz, hanem amit mondani tudsz” – foglalta össze ars poetica-szerűen az alkotó.
