Távolból

A szekér szalad, míg állni látszik az idő, közben egy édesanya röpül fia felé. Egy másik szekeret négy ökör húz lassacskán, a rajta utazók pedig az égen járnak gondolatban. Jó eséllyel épp a Göncölt nézik. A költő menyasszonya hajdan csillagnak született, de hozzá zuhant a földre, otthoni lámpásnak.

Petőfi egyszerre lát kívülről és belülről. Őszinte szeretne lenni, virtuóz szócsatázó, de szemérmes is. Könnyen olvasható posztmodernként, de gyakran premodern terepen mozog. Csokonai ezt még úgy írja meg, hogy azt érezzük: vele vagyunk a szőke bikkfák alatt. Megköszöni a magányosságot, sőt elvárja, hogy magára hagyjuk. Petőfi mélyen átéli, de hárítja, néha plakátmagányt húz magára. De mindenhova elmegy, mindent látni vágyik. Sas, pacsirta, gólya.

Nem annyira meditatív utazó, amilyenek a Caspar David Friedrich képein háttal álló, köpenyes peregrinusok. (Sosem parasztokat fest: az elmélkedő ember olyan, mint egy görög vagy római bölcs, csak éppen a jelenkor viseletét hordja.) Aligha látnánk nyugodtnak Petőfit, de éreznénk a természetrajongását. Látnánk, ahogy elvonul hangosan felolvasni a legújabb versét: ő a nulladik hang. Ilyennek már sose halljuk azt a verset, mert a mi hangunkra írja: halkan felolvasni, mennydörögve szavalni, énekelni, később átírni.

Nem tudjuk, milyen előzményei voltak a családban az írói tehetségnek. Lehet, hogy nem Sándor volt az első. Fivére, felesége, barátai szinte mind tollforgatók voltak. A szülőkről szóló, néha csipkelődő, máskor egészen gyengéd versei mögött értenünk kell a család motiváló erejére adott válaszokat is: messzire mentem, eltávolodtam, de a közös tervet valósítom meg. Ennek esszenciája a Távolból (Pozsony, 1843). Petőfi fájdalmasan belekapaszkodik a helyzetbe, hogy önmagát az imágójánál (később: a hírnevénél) fogva emelje ki a gyötrelmes valóságból. Mintha a saját ambícióit okolná, hogy hátat fordított az édesanyjának, elhagyta a Duna-menti kis lakot, ahova nem mer visszamenni – ez is egy archetipikus helyzet a nyugat-európai érzékeny dalokban. Ha meglátogatjátok az édesanyját, mondjátok neki kegyes hazugsággal, hogy „fiának kedvez a szerencse” (a szerencsét okolni régies formula, hiszen bizonyos dolgokért az ember maga felel). S „megrepedne a szíve a szegénynek” – a szálak nem szakadnak el. Petőfi az ország másik végén, a Duna távoli partján pontosan lefesti a kis lakot és a benne lakók érzelmeit.

Talán jobban, mint a sajátjait.

‍