Találkozás a Moszkvásokkal

„A centrum a perifériában van,
nem lehet máshol. Számomra
a centrum – periféria.”
Bodor Ádám

Nem beszélhetünk csupán egyetlen centrumról, s ekképp nem beszélhetünk az e köré szerveződő egyetlen perifériáról sem. Gondolkodhatunk esetekről, unikális példákról, kivételes hálózatokról, egymásba forduló értékrendszerek polarizációiról, közmegegyezésen alapuló standardról és ettől elforduló devianciáról. Ha ebből a perspektívából nézzük, a hajléktalansággal kapcsolatos kérdéseink megsokszorozódnak. A társadalom általában zavaró tényezőként tekint ezekre az emberekre, el akarja távolítani, meg akarja gyógyítani őket, mert sértik a szemünket, irritálják környezetünket. Pőcze Flóra A Moszkva tér gyermekei című könyve egy szolidáris gesztusként fogható fel, melynek alapállása szerint ‒ a szolidaritás teljes hiányát mutató tucatnyi előítélet leépítése mellett ‒ a saját perspektívánkból kijelölt perifériáról kiderülhet: mindez nem más, mint egy erősen strukturált, saját normarendszerrel működő mikrovilág.

Pőcze Flóra az ELTE Társadalom-tudományi Karának diákjaként emberközeli kutatómunkát vállalt, amikor a részt vevő antropológia módszereit alkalmazva 2009 nyarán két hónapot töltött a Moszkva téren az ott élő hajléktalan emberek egy csoportjának tagjaként. A szerzőt a kisközösség kapcsolathálóinak, működésének létmódjai foglalkoztatták. „Társadalomtudósként egyre inkább kíváncsivá tett az itt élő közösség: szerettem volna kideríteni, hogyan, milyen normák alapján épül fel, hogyan tartják/tarttatják be egymással a tagjai a szabályait, milyenek a baráti-családi kapcsolatok, miként jellemezhető a csoporton belüli kapcsolathálózat” (7.). Kutatásait felhasználva elkészült a vizsgadolgozata, majd 2013-ban megjelent első könyve, A Moszkva tér gyermekei.

Mindegyre kérdésként merülhet fel, hogy mennyiben tekinthetjük ezt a könyvet tudományos munkának, mennyiben fikciónak vagy éppen regénynek. Ez a könyv szociográfiai látlelet, de beavató dokumentumregény is, amely arra a szociális, anyagi és lélektani periféria felé nyit, ami ‒ a címből is igen jól látszik ‒ leginkább a centrumban van. Hiszen ezek az emberek köztünk élnek és tőlünk is függenek. „A történetek és szereplők változnak, a sémák ugyanazok” (10.). Roki, Butyi, Max, Plüss, Tüsi, Kera, Dava, Rasztás, meg a ki-be mozgók, mint amilyenek Béla meg Irmus, mind-mind egy epizód a tér történetében. Talán ez a könyv, ezek a villanások tükörként lehetnek segítségünkre annak elmélyítésében, hogy létük szuverén érték, s nem a maradandó tér – mulandó emberi lét antitézisének szomorú példái. Nyelvünkben is nyomot hagy ez a viszonyulásmód, hiszen azt mondjuk: kint a téren. A kiszolgáltatottság, a kintlét okozta drog- és alkoholfogyasztás kellékké válik, hiszen valamiképp ki kell bírni, „tarhálni” (kéregetni, koldulni) kell a megélhetésért. Ezeket a hajléktalan embereket a pénz mozgatja, minden napjukat arra rendezik be, hogy megszerezzék a borra és a kólára valót, ez közösségi érdek, mindenki hozzátesz, majd együtt elfogyasztják. Az ennivalóról mindenki maga gondoskodik, ha szert fogyaszt, arra is magának kell módot találnia. Hiszen „ha a társaságnak haszna van belőle, akkor neked is hasznod van belőle. A személyes konformitás pedig magánügy.” (81.)

A Moszkva tér gyermekei ugyanakkor korántsem a társadalomtudományok egy diszciplínája által használt kategóriarendszer leképezése, nem kivetülése annak a szűkös fogalomtárnak, amellyel a részt vevő antropológus e periférián mozogni, megfigyelni és leírni képes. A szűkösség, félreértés ne essék, nem a tudományterület deficitje, a hajléktalanság (mára már mondhatni törvényerejűen) olyan mélyen ágyazódó társadalmi-politikai problémává vált, amelynek feltárásához többszörös nyelvi perspektíva szükséges. Nyelve és stílusa ugyan objektív, minden patetizmustól és szenvelgéstől mentes, de ezt nem feltétlenül a szociográfiai és dokumentumjellegnek kell betudnunk. Ez a belterjes csoportnyelv egyszerre pragmatista és szenvtelen, valamint kreatív és humoros-ironikus, hisz a világot a maga nyerseségében közvetlen módon rendezi be. A Moszkva tér gyermekei saját szlenget alakítottak ki, nyelvhasználatukkal is kifejezik a valahová tartozni akarásukat, azt a természetes emberi igényt, hogy nem akarnak egyedül létezni, hogy a nyelv által is (meg)ismerjenek és (meg)ismerve legyenek.

A legkeményebb helyzetekben is, amennyire lehet, a könyv megpróbál objektív maradni vagy legalább kettős nézőpontot érvényesíteni. Kera az a szereplő, aki által Flóra szembesül a jó és rossz relativitásával, a Moszkva és a saját élete közti nézőpontkülönbségekkel, így válik szemében „született antihőssé” (115.). Miközben a szerzőt mélyen megrázza viselkedése, azt is érezzük, hogy ebben az emberben nem csak ennyi van. Mindemellett sikerül megmutatni valamit abból a humorból, életiróniából, mely nélkül a periférián létezést nem lehet kibírni. Gondolok itt azokra a helyzetekre, amikor tragikusan-komolyan vett szituációkat képes az élet kiforgatni, fenekestől felforgatni. Ilyen Tót temetésének egy groteszkbe áthajló leírása vagy Plüss esete az ingyen jegyekkel.

Lám, hogyan fordulnak ki szerencsétlen nyelvi rákódolásaink egy-egy periférikus léthelyzetben: „Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt ‒ ez az alaptézis, de mi van akkor, ha már kapásból nyomorban élsz hajléktalanként?” (57.) Ilyen történet a Maxé. Max 32 évesen találkozott Flórával a Moszkván, ekkorra már a legtöbb olyan dolgon túl volt, amit józan ésszel el lehet viselni. Sok minden kijutott neki: egy anya, a tébécé, epilepsziás rohamok. Egy alkalommal, míg a fiú dolgozni volt, anyja egy tévékábellel megfojtotta Max húgát, önmagát begyógyszerezve felkötötte az ajtókilincsre, mire a fiú hazaért, már csak az anyján tudott segíteni. Max anyja 9 év és 6 hónap börtönbüntetés után csöves lett, kilátogatott a fiához, bár az nem értette, minek jár oda. Majd összeállt Bambival, Max barátjával, s mire Bambi kijózanodott, Max idegronccsá vált. Mindenki sajnálta. „Bár a hajléktalanok igyekeznek figyelni egymásra, azért lelki masszázst nem várnak a másiktól.”(69.). Egyedül fagyott meg -12 Celsius fokban egy epilepsziás roham következtében.

A műfajiság kérdése is felmerülhet A Moszkva tér gyermekei kapcsán, hiszen a szerző szakdolgozatának egyfajta lenyomatáról van szó. Egyben polifonikus szöveg kerül az olvasó elé: a dokumentumértékű leírások mellett a fejezetek kurzívan szedett sorai személyesen szólnak címzettjeikhez, sőt Butyi versei is teret kapnak a könyv lapjain. De akár naplónak, memoárnak vagy dokumentumregénynek tekintjük is ezt a művet, legfontosabb arra gondolnunk, hogy lényegét tekintve nélkülözni képes mindenféle kötöttséget és lezártságot, hisz a Pőcze Flóra könyvében megragadni próbált léthelyzet és közösség története épp az időbeliség hagyományos formái szerint képtelen rendeződni: múltja szétzilált, jövője illékony és beláthatatlan. Azaz most történik. A gyermekkorról pedig senki sem mond mesét.

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei, Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó, 2013.