.svg)
Petőfi Sándor műve alapján írta Zongor Andrea.
Segédrendező Márton Evelin
1. felvonás
A hangszerek zenéje elnémul, a múzsa kegyelt papnéja pedig elfoglalja méltó helyét a színpadon. Tán a kikelet virágai sem tündökölnek oly pompásan tarka színeikben, mint ő zafírkék öltözetében. Mennyei énekénél fülbemászóbb hang a mezei csalogány torkát sem hagyja el. Minden apró mozdulata süketítő tapsvihart érdemelne, a közönség viszont feszült, de néma tisztelettel hallgatja áriáit.
Az ifjú az első sorban ül. Szorosan mellkasához öleli rózsacsokrát, így próbálja szíve heves dobogását csendre bírni. A vérvörös szirmok mámorító illatán keresztül figyeli a színésznő játékát, fáradt szemeiben keserű könnyek ezüstje csillan. Történik vele mindez szerelmes mivolta és korgó gyomra okán. Míg félájultan az érzésektől imigyen kókadozott székében, az est csillaga határozottan lépked a színpadon, és isteni fényével nem csak a mű szereplőit, hanem egész nézőterét uralja. Néha eltűnik a függönyök mögött, és a színre való visszatéréseit az ifjú hagymázas állapotában úgy bámulja, mintha egy holt lélek újjáéledésének lenne a szemtanúja.
Könnyes tekintetén keresztül már alig bírja kivenni a többi színészt. Nem látja a feléjük magasodó páholyokat, a tavaszi pompába öltöztetett díszletet. Csak a színésznő alakja világít előtte mint angyali tünemény. Barna tincsei a vállára hullanak, kék ruhája virágszirom módjára leng testén. De minden bája egy újabb tőrdöfés az ifjú szívébe, aki inkább hallgatná sírja mélyéből a tücskök trilláját, mintsem elszenvedje a csalfa nőszemély látványát.
Amiként őt fürkészi, egyre nagyobb csend telepszik a teremre, már a művésznő muzsikája sem éri el fülét. Az eddig fojtogató meleg helyét csontig ható fagy veszi át. A rivaldafény kialszik, kriptabéli sötétségbe zárva szeme világát.
2. felvonás
Az égbolton számos hófehér ékkő lobban lángra, ám fényességükben nem a teátrum sziluettje bontakozik ki, hanem egy barátságtalan utcáé. Ismeri ő jól ezt a helyet! A magányos kertek mélyén megbújó házakat, a buján virágzó bokrokat, ahová annyiszor belopakodott, csak azért, hogy ugyanazt a levegőt szívhassa, amit szerelmese szív, és bámulja azt a feje felett lidérc módjára elhelyezkedő ablakot, ahol néha hallgatózni próbált, elkapni egy-egy sóhaj finom rezdülését. Hogy ne ismerné fel azt a helyet, ahová egy-két nappal ezelőtt minden finom érzését örök időkre eltemette? Ti ablaki fölött kegyes őrkárpitok, kérlek, még egyszer azt látnom ne hagyjátok! – rebegi az ifjú, de hangja gyönge, a kárpitok pedig, kérlelése dacára is, mintegy gúnnyal telten szétnyílnak, belátást engedve a lámpafénnyel megvilágított szobába. Hirtelen mintha a helyiségben találná magát, elveszve bársonyos függönyök, bíbor falak, díszes szőnyegek, mahagóni bútorok és megannyi csecsebecsék között. És nemsokára belép e bűvös körbe ő maga: a szeretett művésznő.
De jaj! Nem egyedül lép a szobába! Sötét árny, alattomos fantom követi elegáns lépteit. Mint kígyó, teste köré tekeredve marja angyalvonásait, kecses karjára karmaival éktelen sebeket varázsol, hullámzó kebelét bestiához illően igyekszik letépni. A nő arca nem rándul görcsbe a kínoktól, sőt egy elégedett mosollyal az ajkain biztatja a fenevadat ügyködéseiben.
Az ifjú kétségbeesetten húzódik a helyiség sarkába. Remegő kezeit szeme elé emelve tiltakozik a botrányos jelenet ellen, mire az ördögi pár gúnyos kacajban tör ki. El sem hiszi, egy olyan rózsás ajakból, magának a múzsa papnéjának szájából ilyen förtelmes zaj törhet elő. Undorító nászuk folytatódik, és egyre vadabb: az imádott színésznő vére lassan az egész szőnyeget bemocskolja, ám ő mégsem veszíti el széles vigyorát! És szegény ifjúnak csak ekkor tűnik fel, hogy az asszony rá sem néz visszataszító szeretőjére, a tenyerében szorongatott vastag bankóköteg foglalja le a figyelmét.
3. felvonás
Az utolsó taps moraja menti ki a fiút a látomásból. A színésznő épp meghajol a közönség előtt, puha bőrén sehol egy hiba, sehol egy seb. Mennyei bájjal élvezi rajongói ujjongását. Mintha csak ledobta volna magáról azt a szennyet, mint valami álruhát, és újra az az angyali tünemény lenne, akinek mindenki más képzeli. A taps nem szűnik, mintha a közönség nem szeretné elengedni a pillanat varázsát, és csak ő, ő egyedül szédül a fájdalmas képek és felismerések emlékétől.
Kísérői unszolására végre elindul a színpad felé. De ahogy közelít, mázsás súly béklyózza meg lábait, és úgy lép fel a pódiumra, mint a rab, aki kimerülten várja, mikor akasztják már a kötelet a nyakába. Pusztán dacból is, de utoljára még rátekint a hóhérjára, miközben a csokrot átnyújtja neki.
Az boldogan fogadja. Leszakítja az egyik rózsa fejét, majd miután lágy csókot lehel rá, az ifjú kabátjának hajtókájára tűzi.
Utolsó felvonás
Az ifjú az előadás után hazafelé indult, s míg a kövér rózsaszirmokat majszolgatta, eldöntötte, hogy azt a kertes utcát egy időre elfelejti, és emlékeiben sem keresi fel azt az ablakot. Halkan fohászkodott is az egyik útkereszteződésben, hogy az álma legyen könnyű, és éppen fogadalmat tett, hogy végre tanulmányaiba merül, szigorú rend szerint ír, olvas és fordít, és megritkítja a színházba és operába járást, amikor egy hangot hallott, ki nevén szólította őt. Sehogy sem tudta megállapítani, pontosan melyik irányból szól az a hang. Hogy megnyugodjék, leült az egyik kerékvettető kőre, és ott elaludt.
Álmában hófödte csúcsokról lefelé vágtázó megvadult lovak közeledtek felé, de ő nem félt. Kinyújtott tenyerében a rózsafej maradékával várta őket és mosolygott.
A csendőrök költötték fel, és azonnal megbírságolták, persze csak írásban, mert pénze-váltója neki nincs, azért, mert egy kövön alvó ember szerintök sérti a közszemérmet. Az ifjú dúlva-fúlva távozott. Otthon azonnal papírt s pennát ragadott, és az elkezdett műnek dühében a Kuruttyó címet adta, és ettől háborgó lelke megnyugovék. Odakint már télbe hajlik a táj, de még zöldell a nyárfa az ablak előtt, s bár hószagot hord a szél, az ifjú reméli, hogy majd az új tavasz új igaz szerelmet hoz.
Zongor Andrea 2002-ben született Agyagfalván. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE hallgatója.
