.svg)
(apologia)
„A’ barátság szent tisztté teszi az amputátiót, ha alatta sikólt is a’ Patiens” – így javasolta Berzsenyi Kis Jánosnak írt levélben azt, amit egy szerkesztő a húzással, Csehy Zoltán a „zsírleszívás”-sal, az újságíró zsargon pedig a „kill your babies!” felszólítással jelöl. Miért lehet ez nehéz még egy olyan költő számára is, akinek tehetsége, tudása és egyre gyülemlő tapasztalata elvitathatatlan?
(natus)
Horváth Előd Benjámin többlakisága –„Budaváron és Kolozspesten” (Vér) – s így versei kapcsán is gyakran esik szó a helyekről, egyfajta homályos térlélektant fürkészve, de ritkábban az időről. A múlt időről, és az emlékezésről. Ezt huszonévesek esetében alábecsülni szokás, pedig „tudjuk jól, hogy mindig lesben / áll valaki a sorok mögül. mert / visszajönnek a hideg halottak / és a fiakban az apák, hogy / megbüntessék a termést” (Fagyosszentek). Megfigyeléseim szerint a szövegritkítás nehézségének egyik oka a tapasztalat. A másik talán, hogy nehéz ítélkezni. Az írott-formált tapasztalat, kicsit olyan múltaddá változik, ami soha nem volt jelen. Ezzel aztán lehet legózni. Szerdák és vasárnapok rendelkezhetnek egyformán sajátos hangulattal, a napszakok szintén. A reggelek! Legnagyobb lépték az évszak. Van egy évszám, de más idők ezek: „Amíg fekszel, az az ágyam” (Vér).
Szabó Zsigmond írja, hogy a tapasztalás „a jelen perspektívájának nagytotáljához deformálódik”. Például az utcán inkább a velünk egykorúakat vesszük észre. Ez a deformálás teszi bizonytalanná a tapasztalatot, enyhíti vagy súlyosbítja, de mindig kell hozzá a nagytotál.
(doctus)
És kell az ítélet. Vonnegut egyik szereplője elárulja a titkot festményekre vonatkoztatva. Syd Solomon mondja: „[a]nnyi az egész, drágám, hogy meg kell nézni tízmillió festményt, aztán már soha nem téved az ember.” Verseknél könnyebb. Elég kilencmillió, kilenc nyelven.
(magyarázatok a Poeta számára)
Nemrég írt a verseimről, így kissé hálátlan helyzet ez, mégse penzum.
Nem tudom, volt-e kultúra a görögök óta, amely lehetővé tette, hogy az ember egyszerre legyen intelligens és boldog. A verseiben, azok humorában, istenhez, nyelvhez, macskához és a mindenséghez való viszonyulásban úgy látom, sokszor eltalálja az emberi mértéket, ami náluk működött (egy ideig). Ezt fenyegetheti egy romantikából áthurcolt, kitüntetett költőszerep, ami miatt a líraértés alkotó felőli sémája érvényesül. A Beatcore című remek nemcsak a beat-költészet konstruált hagyományának keményít be, de udvariasan beint azoknak is, akik még mindég úgy vélik, hogy van ura és parancsolója a szövegnek, aki akár felelősségre is vonható, hisz ő irányítja a jelentéseket: „én szeretem, ha megbolondul / a szöveg. verbálisan basztam / már kutyát, lovat, kecskét, / és orálisan szüzet. nem hiszem, / hogy bárki nálam, vagy / bárkinél vagyok én bűnösebb.”
A minden, az egész, a maradandó dolgok, ha ironikusan is, gyakran kerülnek elő, ahhoz képest, hogy egy széttöredezett, tünékeny, és – mert mindenek ellenére elviselhető, épp azért – kegyetlen világ ez. Szentség, irónia, humor és szexualitás, drogok – a mindenség evilági térképrajzolóinak batyuja.
És jár mindezzel egy különös nem fél a farkastól, aki a saját bűnét ismeri morál, amit nehéz itt röviden szétszálaznom. Farkastörvények? Állat van bent? Ember embernek? Nem esz meg, csak megkóstol? A mesevilág romba dől egy perspektívaváltással: „egyre nehezebbek a hasadban a kövek” (Ablak).
Nekem vigasz és öröm Benji-verseket hallgatni, olvasni.
Képes megszerettetni a reggeleket. És állatokat.
