.svg)
Nem volt szüksége kimozdulnia a Brassai utcai lakásból ahhoz, hogy rálásson a világra. Sokakkal állt kapcsolatban, sokakkal beszélgetett élőben és telefonon ‒ ezek voltak az ő legfőbb utazásai. A könyvekben, könyvek által tett utazásai pedig időben és a képzelet határai feléi s rendre elvihették. Amikor 1998-ban svájci irodalmi ösztöndíjkalandra indult, és visszatérte után erről mesélt, az ezzel kapcsolatos történetek szépen belesimultak mindabba, amiről addig szó esett. (Ezek nyoma a Látó 1999/4-es lapszámában közölt naplórészletében is fellelhető.) Újra és újra ott ültünk könyvespolcok, igényes képek és rajzok társaságában, egy idő után ez rejtőzködő macskák jelenlétével is kiegészült, teák érkeztek az asztalra, mi pedig térben-időben valahol máshol jártunk. Egy nagyvárosi szalonban ültünk, legalábbis képzeletben, a tárgyi díszleteken ott volt ugyan a történelmi idők nyoma, de egyébként minden, ami lényeges, adott volt.
Kiváló, figyelmes beszélgetőtárs volt, szívesen végighallgatott másokat. Amikor kérdezett, akkor a válaszra is kíváncsi volt. De az 1990-es években, amikor évfolyamtársaimmal együtt, egyetemi vagy szakkollégiumi órák ürügyén bejáratosak lettünk a Brassai utcai lakásba, akkor természetesen arra voltunk kíváncsiak, amit ő szeretne mondani, mesélni. Egyfajta lakásszeminárium volt ez, a maga kötetlen, tág horizontú változatában, és a kilencvenes évekre jellemző módon még intézményes keret is volt hozzá. Egy teljes, elmesélni való élet gyűlt össze abban a lakásban, de Szilágyi Júlia nem olyasvalaki volt, aki mindent egyszerre zúdítana a beszélgetőtársaira. Lassan, évek során azonban kiderült egy-egy tárgy vagy festmény története, egy-egy könyvhöz fűződő viszonya, amit ilyenkor keresgélés nélkül emelt le az ágy fölötti polcról.
Irodalmi művek a várakozásról ‒ ez volt az egyik órasorozatának témája. Jegyzetek alapján, szabadon beszélt, bevonta a hallgatóságát is ezekbe a szóban kialakuló esszékbe. Egy másik sorozat magáról az esszéről szólt: mitől, hogyan működhet műfajként, szemléletként az esszé? Mindkét sorozat nyomai megtalálhatóak a Szilágyi Júlia-kötetekben, az, amelyik az esszéről szól, már-már szisztematikusan is összeállt a Lehet-e esszét tanítani? című, 2007-es könyvben. De a várakozás-téma is ott lapul a Versenymű égő zongorára (2002), az Olvasott idők (2022) vagy egyéb kiadványok lapjain. Igazi esszék ezek, épp a szóbeliség nyomaival, ami számára annyira fontos volt, hogy az esszéműfaj kapcsán külön témaként is körüljárta. A személyesség nála így inspirációs forrás és motiváló tényező maradt, de sohasem tolakodott. Talán ilyesvalamit értett az „értekező líra” fogalmán. Időt adott magának ahhoz, hogy saját gondolatai, élményanyagai, akár felháborodásai is formát kapjanak.
Saját kortársainak-évfolyamtársainak kritikusaként, szerkesztőjeként indult: Szilágyi Domokoshoz, Hervay Gizellához, Bodor Ádámhoz és nemzedéktársaikhoz mély szellemi kapcsolat fűzte, az általuk közösen felépített értékrend jelen van a Korunk és az Utunk 1960-as és 1970-es évekbeli, mindkét lap történetéből kiemelkedő színvonalú lapszámaiban. Hosszabb távon azonban Szilágyi Júlia, mint még néhányan, a világirodalmi esszékben találta meg saját mondanivalóinak leginkább testre szabott kifejeződését. Műveltsége, tájékozottsága, nyelvtudása lehetővé tette számára, hogy másokat is tudósítson, tájékoztasson arról, ami relevánsnak tűnt a korabeli szabadabb nemzetközi kultúraáramlásból. Számára a rendszerváltás ezért nem jelentett írásmódbeli törést, átalakulást a pályáján. Swift-kismonográfiája és A helyszín hatalma című 1989 előtt megjelent könyvei ugyanazt a figyelmes értekezői habitust jelenítik meg, ugyanazt a hajlékony esszényelvet működtetik, mint a későbbiek.
Az esszével és a várakozással kapcsolatos könyvek megírását követően két nagy téma foglalkoztatta még, az egyikről szóló könyve, az Álmatlan könyv (2014) el is készült. Ez tanúságtevő könyv, arról, ahogyan a holokauszt a saját rokonságát érintette Kolozsváron ‒ megjelenése után arról beszélt, hogy ennek a könyvnek a megírásával tartozott családjának és önmagának. Bölcs, analitikus, személyes munka, amilyenek a szerző korábbi könyvei is, itt viszont a személyesség egy plusz dimenziót is kap: ez valóban az a könyv, amit el kellett mondani, és amit más nem mondhatott el Szilágyi Júlia helyett.
A másik nagy téma a létező romániai szocializmus története volt. Erről is sok esszét, memoárfejezetet írt meg, ezekre az írásokra is jellemző ugyanaz az árnyalt, összefüggéseket kereső megközelítés, mint az Álmatlan könyvre. Az, ami ezekből a megírt részekből összeállítható lenne, több, mint töredék. Egy dilemmákkal teli út története, felnövéstörténet, töprengés a diktatúrák természetéről, a fokozatosan ellenzékivé váló autentikus baloldali gondolkodásmódok története, a magyarországi „demokratikus ellenzék” tájékozódásával összeilleszthető elemekkel. Mindez hangsúlyos kolozsvárisággal. Tamás Gáspár Miklós Kolozsvári esszék című könyve óta, amelynek Szilágyi Júlia is szereplője, jobban látszanak az összefüggések, hogy mi ennek a fajta kolozsváriságnak a pontosabb tartalma. Szilágyi Júlia távozásával ebből a szellemi értelemben körülírt városból is eltűnt egy újabb darab, éppen ezért fontos, hogy az emlékekben továbbra is ott lehessen.
Ezer közül is felismerhető hang, ezer közül is felismerhető nevetés: ahhoz, hogy Szilágyi Júlia témáiról, azok árnyaltságáról valamit megsejtsek, számomra ezek mindig fogódzót jelentettek, áthidalták a beszéd, a rémület, a szorongás szakadékait. Még sokmindent tanulhatunk tőle.
