.svg)
Salvator Dalí: Pantagruel különös álmai
A különös eset izgalmát nehezen heverte ki, folyton előtte lebegett a homályban felvillanó pisztolyos alak képe. Azt, hogy hidegvérrel, gondolkodás nélkül lelőtte, természetesnek vette, szükségszerű cselekedetnek. Önvédelem volt. De miért bukkant fel előttem? Mit akart tőlem? Ez a dolog nyugtalanította. Hogy kínosan csapongó gondolatait összeszedje, és valamelyest megnyugodjon, hosszasan belekortyolt kávéjába, élvezte a feketeleves édes-keserű ízét.
– Jöjjön már! – hallott meg ekkor a háta mögött egy hívogató női hangot.
Ja, a 4. lakrész egyik lakója, Füleiné, ismerte meg Vajda Gergely az asszonyt, ahogy feléje fordult. Negyvenöt–negyvennyolc éves, festett hajú, erőlködően fiatalos nő, pongyolában. Ha néha összefutott vele a lépcsőházban, mindig zavarba jött, nem tudta, tegezze vagy magázza. Jobb szerettem volna a férjével találkozni, aggályoskodott Vajda magában, de ha már így hozta a sors... Megvonta a vállát, s belépett a lakásba.
– Maguk, férfiak mindig a legfontosabb helyekről késnek el! – mondta a nő búgó hangon, szemrehányó szándék nélkül.
– Késtem?
– Na, jöjjön be már! Ide, a szobába.
– A férje?
– Dolgozik. Átkérette magát az éjszakai váltásba, mert nem szeret itthon lenni éjszaka.
Leheveredett egy fotelbe, és intett Vajdának, hogy ő is foglaljon helyet. Pongyolája alól kivillant fehér, szőrtelenített lába. Húsa fiatalnak tűnt, frissnek, bőre nem volt löttyedt. Vajda elkapta a tekintetét, Füleiné észrevette az odanézést is és az elkapást is, és nem volt ellenére a dolog.
Vajda Gergely kezdte kínosan érezni magát. Egyedül egy nővel hajnali négykor!? Nem kompromittáló ez? S ha igen, kire nézve? Igaz, Füleiéknek van egy tizenéves lányuk, aki minden bizonnyal itthon van, de mélyen alszik a szobájában.
E pillanatban megjelent az ajtóban egy macska, egyet nyávintott, majd egy ugrással az asszony ölében termett.
– Gyere, te édes! – gügyögött hozzá Füleiné. – Nézd, milyen kedves vendégünk jött!
Azzal fölállott, s ölében a macskával átjött a Vajda foteljához, előrehajolt, hogy Vajda tudja megsimogatni a cicát – vagy inkább azért, hogy lehessen bepillantani a pongyola alá? Ott erős, lágy mellek ringatóztak.
Vajda ki nem állhatta a macskákat, de azért erőt vett magán, s kinyögött egy gyenge „szia, cicám!”-ot, s végig is simított a hátán.
Füleiné visszaült a helyére, vakargatni kezdte az állat füle tövét, az kéjesen tűrte, s dorombolt hozzá.
– Hát nem édes? – kérdezte Füleiné. – Imádja, ha simogatják.
– Aha…
– És szeret az ölemben aludni… Elvackolódik a jó melegben…
– Milyen kedves… – bájolgott Vajda.
– Úgy össze lehet simulni vele, mint… – itt Füleiné félbehagyta mondandóját, mintha meggondolta volna magát.
– Szóval, a férjem éjszakás… – folytatta aztán egész máshol. – S én itt egyedül a hitvesi ágyban. Minden éjszaka. Még jó, hogy ez a macska… – Kedvesen, kissé talán kihívóan mosolygott Vajdára:
– Mert a férjem nem szereti az éjszakákat. Ismer maga még ilyen férfit? Maga szereti, ugye?
Mielőtt Vajda bármit is kinyöghetett volna, sejtelmesen folytatta:
– Én nagyon szeretem..., a nem egyedül töltötteket...
Vajda Gergely izzadni kezdett:
– I-igen? – dadogta.
– Maga nagyon kellemes fiatalember. Hány éves is?
– Harminchét – nyögte ki Vajda Gergely, arra gondolva, hogy valami nincs rendjén, mert úgy jött ide, hogy ő fog kérdezni, erre őt vallatják.
– Harminchét... Príma! Mondja, szereti maga a feleségét?
– Persze, hogy szeretem! – emelte föl a hangját méltatlankodva Vajda.
– És úgy is szereti? – nézett rá a nő, ajkát megnyalva.
– Igen. Úgy is. De miért érdekli magát mindez?
Füleiné ekkor váratlanul lelökte a macskát az öléből, felállt, odalépett hozzá, s forró, száraz ajkát rányomta az övére.
– Csókoljon, csókoljon! – súgta közben követelőzve.
Vajda Gergelyt megdöbbentette a nő váratlan közeledése, de az talán még inkább, hogy ez a közeledés jól esik neki. Jól esik az asszony ölelése, kezeinek kíváncsi, kutakodó mozdulata. Öntudatlanul visszacsókolt, kezeivel pedig belemarkolt az enyhén ringó fenékbe.
Ilyent még sosem csináltam, jutott eszébe ugyanakkor, más nőt nem öleltem, csak a feleségemet. Bűnös dolog, amit most teszek! Nem szabad!
Egy pillanatra lelankadt, keze megállt a simogatásban.
– Gyere már! Annyira kellesz! – búgta szenvedélyesen Füleiné, nyelvével máris a hasán, csípőjén matatva.
Talán a tegezésre váltás tetszett meg Vajdanak, talán a hasán incselkedő csókok, mindenesetre letett ellenállási szándékáról. Átengedte magát a követelőző asszonynak. Mindezt a riport miatt teszem, nyugtatgatta közben magát.
Hanem meg sem fordulna a fejemben. Különben is: lehet, hogy mindez csak itt, ebben a lakásban valóságos. Ha kiléptem, máris egy új valóságba kerülök, melynek szemszögéből az, ami most itt történik, nem lényeges, talán nem is létezik. Hogy is mondta Lajta László? A valóság nem tőlünk független valami, hanem mi teremtjük. Ezért nincs is eredeti, csak változatok vannak.
Eközben egyre gyakrabban hagyták el apró nyögések a száját, mert Füleiné olyan praktikáknak vetette alá, melyekről eddig nem is álmodott. Ajkaival föl-le araszolt testén, közben nyelvével élénk, körkörös mozdulatokat végezve elbódította érzékeit. Attól, amit tett, ő maga is egyre jobban tűzbe jött, míg végül nem bírta tovább, s magára húzta Vajdát. A földre kerültek. A nő úgy ölelte, olyan szenvedélyesen szorította, mint aki nem szeretni, inkább halni készül. Vajda a kívánalomtól megvadultan benyúlt Füleiné pongyolája alá, s két oldalról megmarkolta kerek, telt csípőjét. Az asszony sietve vetkőztetni kezdte, a gombok csak úgy pattogtak szét, közben ő maga is kibújt pongyolájából. Melltartó, bugyi sehol. Vajda mohón vette szemügyre a kitárulkozó, szereleméhes testet. Gyomra összeszorult, a riportra gondolt, aztán vadul belecsókolt a nő szétnyíló szájába. Amikor simogatni kezdte duzzadt mellbimbójú, enyhén lefelé csüngő melleit, azok ringatózni kezdtek. Vajda sosem gondolta, hogy ilyen kívánatosak a lógó mellek. Ahogy alulról utánuk nyúlt, markába temetve a pulzáló körtéket, érezte, összezsugorodik a világ, már csak ő, és ez az éhségében kívánatos nő létezik. A riport? Az micsoda?
Füleiné kéjesen nyögdécselt, kezével Vajda férfiasságát markolászva. Aztán föléje fordult, úgy fogadva be, olyan éhesen, mint aki örökre magában akarja tartani. Vajda azon kapta magát, jobban élvezi a dolgot, mint… De ezt még önmaga előtt sem merte bevallani. Kicsit elfordult, hogy oldalról is szemügyre vehesse az asszony pumpáló melleit, de ekkor rémületére szembenézett a macskával. Az egészen közelről, mondhatni szemtelenül bámulta őket, úgy tűnt, élvezte a helyzetet, tudta, mi történik. Vajdát ez iszonyúan zavarta. A bestia! Még ilyenkor is? Szerette volna félrerúgni az állatot, de mivel az asszony rajta trónolt, nem állt módjában. Te jó ég, merült fel benne a gondolat, vajon miket művelhet Füleiné ezzel a macskával? Mi mindenre lehet jó egy macskanyelv? Juj, csak azt ne kérje ez a némber, hogy ezt a nyávogót is vegyük be a játékba. Nem, azt nem. Azt az egyet nem!
Eközben Füleiné olyan eszeveszett tempót vett, hogy Vajda, aki a nyugisabb, hosszú előjátékkal kezdődő partikhoz volt szokva, úgy érezte, a követelőző öl mindjárt felszippantja. Egészen betöltötte ez az új, mindent elborító érzés. Igen, ezzel mindent elmond Füleiné, futott át az agyán pillanatra, azt is, amit a riportban kellett volna. Arra, hogy ő az így felvett pozíciójában, Füleiné alá heveredve mit mond el, nem volt ideje gondolni, mert...
Amilyen gyorsan ráfordult, ugyanolyan gyorsan le is fordult róla Füleiné, egy kéjes sikkantás után, pihegve, kipirultan. Vajdát otthagyta álló fasszal, mondhatni öntudatlanul vonaglott. Aztán könnyekben tört ki. Vajda nem törődött magával, miközben szívverése meglassulását várta, szelíden simogatta a csöndesen sírdogáló asszony arcát.
– Köszönöm – súgta az könnyek között.
– Mit?
– Hogy ismét nővé tett...
Vajda nem tudta, miért váltott vissza az asszony ismét a magázó formára. A szerelem perceinek lejárta után visszaállt köztük a konvencionális távolság?
– Rég nem élt át ilyesmit? – kérdezte félig „riporterként”, félig férfiúi büszkeségből.
– Két éve nem voltam férfival...
– És a férje? – képedt el Vajda Gergely.
– Nem hajlandó ágyba bújni velem. Az éjszakai váltásba is emiatt kérette át magát.
És a macska, akarta megkérdezni Vajda, aztán mégse tette. Valószínűleg nincs is szó… Így hát inkább a részletekről faggatta:
– Miért nem hajlandó?
– Számára nem jelent túl sokat a szex, rólam pedig azt mondja, telhetetlen vagyok, nimfomániás. Azt állítja, elriasztottam magamtól. Fél, hogy nem tud megfelelni, ezért már egyáltalán nem is kezdeményez. Én néhányszor próbálkoztam, de úgy utasított el, hogy elment a kedvem a dologtól.
– Na, és maga telhetetlennek tartja magát? – firtatta Vajda a kényes témát, kihasználva a szex eredményezte intim hangulatot.
– Szeretek nő lenni... lábaim közt egy férfivel érzem leginkább annak magam...
Ejha! Ennyire emeli egy titkos szeretkezés az őszinteségi kvótát, kuncogott magában Vajda. Jól esett neki, hogy ez az ismerős-idegen nő a karjai közt fekszik, s élete titkairól beszél. És nem azért, mert ő riporter (mi az, hogy riporter?), hanem azért, mert férfi. Még mondja azt valaki, hogy nők és férfiak közt tátongó szakadék van, gondolta büszkén, önmagával eltelten. Azon nem kívánt töprengeni, Füleiné nimfomániás-e, vagy a férjének kisebb a libidója az átlagosnál, mint ahogy arra sem kérdezett rá, hogy ez a helyzet nem más jellegű problémák folyamodványa-e. Aki benne van a dolgok közepében, az nem lát ki belőle.
– Már csak azt nem értem – szólalt meg sokára –, hogy miért ment hozzá?
– Miért? Hm... Két hónapos ismeretség után lettem a felesége, előtte csupa egyszer szeretkeztünk. Akkor a hasamra fektetett, megmarkolta a vállaimat, s így, hátulról, állatian és keményen kefélt velem, a többszörös kielégülésig. Akkor azt mondtam, ez a férfi kell nekem. Azóta sosem fektetett a hasamra, nem markolta meg a vállaimat...
– Nem gondolja, hogy butaság csakis szexuális vonzalomból férjhez menni?
– Miért? Még milyen vonzalom van? Ne papoljon itt nekem a nő és férfi közti spirituális kapcsolatról, mert ez így önmagában nem létezik. A nők és férfiak túlságosan különböznek egymástól. Az egyetlen, ami összeköti őket, az a szex. Ha jó a szex, akkor talán más is jó, ha az nem jó, egyéb se.
– Nem adok igazat magának!
– Nem is kell. Mindenkinek megvan a maga meggyőződése. Gyakran már nem is a meggyőződés a fontos, hanem a különbözőség...
– Mondja – tért vissza Vajda Füleiék hihetetlen történetére –, miért nem mentek el közösen pszichiáterhez, szexológushoz?
– Nem tudtunk megegyezni: szerinte velem van a baj, szerintem vele...
Vajda Gergely eközben felkelt, és lassan öltözködni kezdett. Füleiné is összehúzta magán a pongyolát, szinte szégyenlősen. Az, hogy kibontakoztak egymás öleléséből, mondataikat is megváltoztatta.
– És tényleg olyan rossz szex nélkül az élet? – kérdezte mosolyogva Vajda, úgy, hogy mosolyába valamiféle elutasítás vagy lenézés is vegyült. Neki nem voltak ilyen problémái, egészen jól megvoltak az ágyban a feleségével.
– Ha nem próbálta, nem tudhatja, milyen. Kívánom, ne is tudja meg! – válaszolta szomorúan Füleiné. Olyan kínos, amikor az embernek szégyellnie kell vágyait, amikor társának sem mondhatja el...
– Mit gondol, miért ennyire eltérőek a szexuális igényeik?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nem sikerül közös nevezőre kerülni.
– Ez talán büntetés..., amiért annyira büszkék a különbözőségükre...
– Okoskodik, de lám, megoldása magának sincs!
– Miért lenne? Miért lenne megoldásom a maguk problémájára?
– Mert ez talán más problémája is lehet. Különben mi másért bíbelődik ezzel a riporttal...? – kérdezett vissza szinte ellenségesen az asszony. A szeretkezés utáni meghitt, jó hangulat elpárolgott.
– Nem is merek arra gondolni, hogy megoldhatom mások problémáit. Néha az az érzésem, az emberek úgy igazából nem is akarják, hogy megoldódjanak. Annyira hozzájuk tartozónak vélik problémáikat, hogy nélkülük nem tudnának mit kezdeni az életükkel.
– Teóriák! Azok gyártásához jól ért, már látom.
– Máshoz is értek egy csöppet – nézett vissza gőgösen Vajda.
– Persze. Látja, ez az én bajom. Ezért nem vettem rá magam a válásra se. A férfiak vagy nem elég férfiasak, vagy túlságosan dölyfösek, s egyfolytában teóriákat gyártanak, pedig az élet valós dolgai nem tűrik a teóriákba való préselést. Ebből a szempontból a nő is egy „valós dolog”...
– Ühüm – bólogatott Vajda szórakozottan. Nem figyelt a nőre, gondolatai máshol jártak. Ekkor már teljesen fel volt öltözve, haját is megigazította. Sajnos megint egyoldalú képet kaptam, morfondírozott magában, de ha nem egyéb, a lassan felgyűlő történetek csak kiegészítik egymást.
Most, hogy kielégültnek, mégis szomorúnak látta Füleinét, már csöppet sem tűnt vonzónak számára, bánatos elégedetlensége fárasztani kezdte.
– Talán, ha nem csak akkor közeledne férjéhez, amikor szexuális fantáziái gyötrik... – motyogta még tétován, a mondatot nem fejezve be, s azzal kifordult az ajtón. Köszönés nélkül. Sietve, nehogy búcsúcsókot kelljen adnia. Mert riporterhez nem illik az ilyesmi.
Az ajtó előtt elővette diktafonját, azzal a szándékkal, hogy letörli róla az oda nem illő részeket. Legnagyobb megkönnyebbülésére azon a helyen, ahol a szeretkezés zajainak kellett volna hallatszódni, csak a csönd surrogott. Mégse tettem meg! – ujjongott Vajda, hűségére büszkén. „Köszönöm”, hallotta meg ekkor Füleiné hangját, és már végképp nem tudta, mihez tartsa magát. Gyorsan kikapcsolta a diktafont, hogy szakadjon el attól a valóságtól, és határozott léptekkel megindult a szárító felé. Egyik valóságot csak a másik segítségével rázhatjuk le a nyakunkról, nyögte falfehéren.
Részlet a Huszonnégy című, készülő regényből.
