Szétszórt szavak (Versek)

Szétszórt szavak

‍

Összegyűjtöm a szétszórt szavakat, magammal viszem

a rád ruházott neveket is, amiket kitaláltam neked.

Állok a képzelet állomásán, ahol értem jön valahonnan

egy láthatatlan vonat és elvisz, ahol a tenger sötét

morajából kiszűrődik az ének és elárulja Karthágó

megmaradt kincseit, amiket kíváncsian elolvasnék.

A láthatárt keresztülszeli egy különös hajó, ahova

te is elkísérsz, s egy kagylókkal borított partra érünk,

ahova színeivel s remek áldásaival jön egy hosszú ősz.

Itt hullnak az esőcseppek, mint apró kristályok, s szólnak,

mint madár csőrének kopogása az ablakon.

Atlantiszról olvasnék, a Bárdoktól is kevés róla az ének.

Írják, náluk a sárgaréz az aranynál többet számított,

s hogy Platón megalkotta volna az ideális embert és államot.

Mindenen látom, az elmúlásban lassítás nincs, míg

történeteket sodor az idő és lassan számokká változunk,

kik nullával törlik majd egymást, s ebben a tündöklő, álarcos

világban a betont és a követ kettéhasítja az élni vágyó fű.

‍

Akár a bálnák

‍

Kastélyom a vers, amiben gyakran sétálok,

november elején épült, a dombok felett.

Az év az időben elveszett, mert örök érvényű

ajándék, a szavak értéke felbecsülhetetlen,

akár a szeretet.

Vörös volt akkor is a Nap, bár fénye jégtüzes.

Majd Turner színeit láttam egymásba fogózva,

mint gálya után hivalkodó hullámokon a hab.

És itt a föld kusza világa s ismeretlen nyomok,

akár a bálnák éneke – ki fejti meg?

‍

Kívülről tudom

‍

„Nézni a folyót, mely idő meg víz,

és tudni, hogy az idő is folyó,

s hogy elveszünk mi is, mint a folyó,

s az arcok is elfutnak, mint a víz.”

         Borges: Ars poetica

Messzi dimenziókból arany száll

napok lendkerekén.

Űzi egymást reggel és est, és szédít

az uralkodni vágyó rend.

Titok a világ, akár Chirico festményén

a sejtés: A kimerült Orpheusz.

Ősidők görög istenei. Hányféle hit

létezett? Nem szűnik bennem a vágy –

hova temethetném, ami fáj?

Hosszú verset olvasok. Kívülről tudom.

Képekre vetülnek a hideg csillagok.

Már bárhogyan – létezel nekem.

‍

Mindegy, ha hulló csillagként

vagy olcsó konfettiként hull rám

a sohasem múló szeretet. Újra épül

előttem a kép: fekete madarak

vér áztatta csőrükkel ostromolnak,

bontják a képzelet fehér falát.

Döntenéd te is, de már késő.

Becsap a múlt is, akár a szélhámos

idők álcázott lovagjai.

Nélküled mindegy már, mit visz el

magával és mit hagy hátra még

az idő, a sehonnai.

‍

Töredék

‍

A szavak ösvényén,

ahol egyedül szoktam járni,

valami hipnózishoz hasonló

látomásban, képek töredékei,

amik csak nekem léteznek,

méltón, múlhatatlanul, ahol

csupán te szólsz hozzám:

egy szárnyatlan fehér angyal,

kővé vált bagolynak énekel,

hátha öröklétéből – életre kel,

míg új nap ébred a felkelőben,

s a hipnózist megtöri a fény.

‍