„Szeretném, ha megszűnne az a förtelmes panoptikum”

Engedjék meg nekem, hogy személyesebben elmerengjek Fancsali Kinga versvilágán. A szerző kétségkívül a Z generáció tagja, ugyanakkor számomra az utóbbi időben elgondolkodtatóak a generációk közötti különbségek és hasonlóságok, legfőképpen a belakott terek és a hozzájuk fűződő emlékek miatt. Közép-Kelet-Európa tele van térbeli relikviákkal, múlt rendszerek lenyomataival – a monarchiától az államszocializmusig mindenféle átjárás van korok között. Azonban jelenkori tapasztalataink azt mutatják, hogy az utóbbi generációk (az Y-tól a Z-ig, akik felnőttek) között az analóg-digitális koordináta-rendszerében nagyjából közös tapasztalatok vannak. „mert benne vannak a rozsda emlékű játszóterek / varjak ahogyan feketére bontják az eget” – írja Fancsali a Szelíd isten című versében. A rozsda emlékű játszóterek még annak az időnek a lenyomatai, amikor nem a gyermekek biztonságát szavatoló műanyag borított be minden játszóteret, hanem az önmagad feltalálását elősegítő, romokban heverő „arany korszak” relikviái között rohangáltak a gyerekek, bele-beleütközve néhány sárgaszilvafába, és amikor felgyúltak az esti lámpák fényei a tömbházak között, fel lehetett nézni az elülő varjúhadakra, ahogy nyikorgó hangjukkal belepik az eget és ellepik a fákat. Azt gondolom, ez utóbbi minden korszakot túlél – emléket állítani neki egy versben pedig egy klasszikus lépést feltételez.

Fancsali Kinga versei úgy tudnak beszélni a gyerekkorról, hogy közben maga is tudja: még sokáig gyerekek maradunk. Ezt meglepő érettséggel teszi, amitől komolyabbakká válnak a szövegek – az egyetemes gyerekkor lenyomatai. Mintha tényleg nem a visszanézésen lenne a hangsúly elsősorban, hanem azon a felnézésen, amely a gyermeki rácsodálkozást és a határozott jelenlétet teremti meg, mint például az aludni készülő varjak feletti ámulat, vagy „az üveg mindig koszos most úszni viszed a gilisztákat / akik a szabadulásban összetévesztenek téged egy szelíd istennel / már ha a víz alól kilátnak egyáltalán a tó partjára” sorai, ami a földtúrás gyönyörére emlékeztet, ugyanebben a versben. „mikor félek a mély vizektől / akkor gondolok a halottakra” – írja a Lázálom a tengertől messze című szövegében, amelyről nemcsak gyerekkorunk nyarai idéződnek fel, hanem az ősi félelem a mélységtől, a szimbolikus tó fenekétől, a haláltól és a tudatalattitól. Ebben rokona Fancsali a József Attila-i gondolatoknak is: „ez egy emlékezés története / egy otthoné ami ott van ahol éppen eszem vagy alszom” – amely sorok a Mellékdal utolsó szakaszát idézik meg, ám az egyedüllét felől. Hasonlóan a Tavasszal a madarak sorai: „de már nem emlékszik hogyan lehet élni férfiak nélkül / meztelenül hallgatni a közeledő fejszecsattogást” – a fejszecsattogás egyszerre idézi meg a Reménytelenül fejszesuhogását, ugyanakkor a Favágó tőkedöntögetését.

Izgalmas poétikai kérdés efelől nézve, hogy az előbbi sorokat megelőző szöveghely („betemeti női testét a fekete haj / veszélyes erről beszélni mondja anyám / ő lassú mártírhalált választott mikor megszült”) miként viszonyul ebben a patriarchátusban létrejött tőke megdöntéséhez – az anyák és leánygyermekeik kezében csattog-e a fejsze? Vajon nem mi is ugyanazokat a fejszéket csattogtatjuk, ugyanannak a tőkének? És itt érkezik meg Fancsali szövegvilága: a nőiséggel mint valamilyenséggel és a látással fogva tartott identitásképzéssel való leszámolása, amelyet leginkább az anyaság árnyalt bemutatásában láthatunk: „apát kínoztuk, de velünk ellentétben ő ezt élvezte, / és mint az emlékeket az anyai szeretetről, / a nőt leválasztottuk testéről, fizettek érte” (Gyilkosság-gyakorlat), „ígérem, egyszer ezt is puhára aprítom, / leválasztalak az apákról / már szavaim is vannak hozzá: / tessék, itt a tested, nem tartozol semmivel” (uo.), „azon gondolkodsz miből vannak a felhők / az apád miért nem csókolja meg soha az anyádat / egyszer megkérdezed anyád nem felel” (Egy gyerekkor nyarai). Fancsali Kinga verseiben az a legjobb, hogy egy no-nonsense poétikát követ, amelyben helye van az élet azon ki nem mondott aspektusainak, amelyek nem feltétlenül a tabu kategóriában foglalnak helyet, hanem inkább privát beszélgetésekben, hallgatólagos megegyezésen alapuló, összekacsintó mozzanatokban, alkalmas pillanatban mélyről feltörő vallomásokban jelennek meg. Ezért a fiatal felnőttség itt nem a szorongás terepe, hanem a puhatolózó magabiztosságé, amely az élettel való bátor szembenézést mozdítja előre.

Sánta Miriám (1993, Kolozsvár) szabadúszó író, költő, műfordító. Kötete: Hétfőn meghalsz, Erdélyi Híradó – FISZ, 2019.

‍