Szerelmespárok

‍idősportrék Belső-Erdélyből

Abban, hogy fotózni kezdtem, Erdélynek és az ott megismert számos embernek van az egyik legmeghatározóbb szerepe. Már kisgyerekként, a 90-es években is sokszor eszembe jutott, miután sorra távoztak a számomra fontos idős emberek, hogy akit látok, jó volna megörökíteni, megőrizni magam és mások számára. De csak jóval később jutottam el odáig, hogy erre kísérletet tegyek. Hogy írjak bizonyos élmények kapcsán vagy fényképezőgépet vegyek a kezembe. Az idősek régóta foglalkoztatnak. Bizonyára a gyermekkori élményeim, erős kötődéseim miatt, és néhány „véletlen” folytán úgy alakult, hogy a vártnál még behatóbban kezdhettem el foglalkozni velük.

‍

Farkaslaka

Van egy meghatározó emlékképsorozatom még 1995 nyaráról, amikor többek közt a Hargita megyei Farkaslakán is jártunk. Előttem van, ahogyan ereszkedünk lefelé a Tamási Áron-sírtól indulva a templom mögötti lépcsőn, majd az a kép, amint balra fordulva, az akkor még aszfaltozatlan utcán, megpillantok egy székelykék házat, amelynek kapujában egy idős néni álldogál. Úgy tűnt, mintha minket várna – ez gyakori érzésem volt az akkoriban történt találkozások során –, és talán azért is maradt meg bennem mindez olyan erősen, mert tudom, nem csak én éreztem ezt azon a délutánon. A beszéd nagy részének tartalma homályos, nem emlékszem tisztán a szavak tartalmára, a hangok tónusára. Arra viszont igen, hogy milyen nehezen értettem meg őket, pedig ugyanazon a nyelven beszéltek, mint én. Az idős nő arca itt van előttem. A mozdulatai, ahogyan az arcához kap beszéd közben, amint a kapu oldalának támaszkodik, magyaráz. Majd ahogyan invitál bennünket a házba, s ahogy aztán föltűnik egy még idősebb, csodálkozó női arc az első helyiségben, egy kis, árnyékkal teli szobakonyhában. Nem emlékszem a nevekre sem. A névmemóriám pocsék. És tíz-tizenegy évesen nem is a nevekre figyel az ember, inkább a szokatlan, ismeretlen tárgyakra. A szagokra, a formákra, a színekre. Arra a két idős arcra és a számokra. Hogy az idősebbik asszony kilencvenhat, a fiatalabbik hetvennégy éves. Tisztán föl tudom idézni az érzést, amit az a két ráncos arc ébresztett bennem; azt a döbbenetet, amit pedig a fölismerés okozott, hogy mindketten olyan nagyon idősek, miközben mégsem testvérek, hanem két egymást követő generáció képviselői: anya és lánya. Amellett, hogy rendkívül érdekes volt látni őket és együtt lenni velük, volt a helyzetben valami szörnyen szívfájdító is: láthatóan nem voltak egyedül, miközben mégis. Úgy rémlik, beszéltek is az egyedüllétükről. Hogy milyen rég eltemettek már mindenkit – akit pedig nem, azok milyen távol vannak. Anyai nagyanyámat csupán bő egy éve volt, hogy eltemettük Kecskeméten, és ha nem is ott, de később rájöttem, anyámnak mennyire nehéz lehetett a farkaslakai találkozás, az a kettős, végtelenségbe nyúló pillanat. Teljesen másmilyen volt a környezet még akkor – Farkaslakára ez különösen igaz –, és hogy akár falun belül is voltak olyan helyek, amiket kizárólag gyalogosan lehetett megközelíteni. A ház, ahol a két idős asszony, anya és lánya lakott, ma már nem áll, új épület magasodik a helyén. És az egész település, sőt sok tekintetben a környék, a környező falvak is másként festenek, mint mondjuk a kilencvenes években. Sok régi ház eltűnt, a tehenek már nem járnak esténként, szinte minden utat beton fed, és már annyi szénával rakott szekeret, lovat vagy egyéb állatot sem látni, mint akkoriban.

Terézia

Az imént fölidézett farkaslakai találkozás, utólag már ezt is sokkal tisztábban látom, erősen hozzásegített ahhoz, hogy dédnagyanyámmal, Kerekes Teréziával, aki kilencvenévesen temette el az egyetlen lányát, az életének utolsó két évében erősen elmélyüljön a kapcsolatom. De nemcsak vele, más idős emberekkel is, akikkel sokat érintkeztem gyermek- vagy fiatal felnőtt koromban. Az a kötelék, amit a között a két idős ember között éreztem működni, megértetett velem a saját felmenőimmel, a körülöttem lévő idős emberekkel kapcsolatban is valami igazán fontosat. Dédnagyanyám, ez a számomra mindig idős, szikár asszony, aki a dinnyét is kenyérrel ette, maga volt a titokzatosság, és egyúttal a felhőtlen nyíltság is. Csak később, jóval a halála után hallottam néhány nagyon is fontos és hátborzongató történetet róla, aki közel kilencvenhárom évesen több kosárlabdameccsemen is ott volt, s szinte le kellett fogniuk őt a mellette ülőknek egy-egy jól sikerült dobás után, hogy remegő lábbal ne állva tapsoljon a csapatunknak. Az orvosa, mikor kilencvenkét éves lett, azt mondta róla, hogy olyan állapotban van a szíve, mintha csupán ötvenéves volna; ennyi idősen egyedül vezetett egy ruhaboltot, és kétszázat pattogtatott a labdámmal, mert kedve támadt kipróbálni a sportot, amit én megállás nélkül űztem. Az elmúlt harminc évben legalább húsz embert temettünk el a családban. Az idősek közül mindenki meghalt évekkel ezelőtt, és sokáig nem is jutott eszembe az a farkaslakai találkozás, mintha a tudatom menekült volna az esetleges fájdalom elől, de 2020-ban, mikor azzal a szándékkal indultam Erdélybe, hogy kifejezetten az idős generációt fotózzam, újra fölbukkant.

Téma és variáció

2019 őszén kezdtem bele egy fotósorozat elkészítésébe, amely a Dél-Urál lejtőin, és a Dél-Urált körbeölelő síkságon élő baskírokat, egy altáji eredetű nyelvet beszélő népcsoportot helyezett a középpontba. Előtte többször is jártam a Dél-Urálban – 2015-ben autóval mentünk odáig –, és fokozatosan, évről-évre egyre inkább beleláttam a baskírok életébe, amely inspiráló, kulturálisan, vallásilag is kevert, különös világot mutat. Azonban a 2020 elején fölbukkanó járvány ennek a munkának a folytatását-kiteljesedését megakadályozta, nem tudtam Oroszországba utazni. Alapvetően persze az életünket erősen meghatározó globális események okozták, hogy a baskírokról szóló sorozat helyett 2020-tól Erdélyben készíthettem egy portrésorozatot kifejezetten a legidősebb, a II. világháború környékén vagy még azt megelőzően született generációról. De most, hogy már közel kétszáz emberrel találkoztam, és számos történetet, történettöredéket hallottam – beleláttam sok különféle foglalkozású, származású és élethelyzetű ember mindennapjaiba Erdély különböző régióiban –, sokkal jobban értem és érzem, számomra miért is volt igazán átlényegítő és hasznos ez az időszak. Miért „kellett” így történnie. Hogy a témaváltáskor a mélyben mi motivált, hogy ezt az utat válasszam, ebbe az irányba, kifejezetten az idősek felé mozduljak.

2020 őszén és 2021 tavaszán sok olyan idős embert látogathattam meg, aki egyedülálló. A legtöbben – nagy többségükben nők – már eltemették a társukat, és az igazán korosak, a nyolcvan vagy akár kilencven fölöttiek, százhoz közeli asszonyok és urak tíz, húsz vagy akár harminc éve éltek már egyedül. Azzal együtt, hogy számos kifejezetten életerős, önálló özvegyemberrel találkoztam, semmi meglepő nincs abban, ha azt írom: sokan az egyedül lévők közül szomorúbbak, rosszabb mentális és fizikai állapotban voltak, mint akik maguk mellett tudhatták a párjukat; kevesebbet vártak már az élettől, bánkódtak az eltelt idő miatt, tehetetlennek érezték magukat, és néhányan nem is voltak partnerek abban, hogy fényképet készítsek róluk, vagy meséljenek magukról. Sokan, akik ezt mégis megtették, az elveszített másik felükről beszéltek, vagy olyan dolgokról, eseményekről – leginkább negatív kicsengésű élményekről –, amelyek a régmúltban történtek. Szellemi aktivitásuk egy másik évtizedhez, egy másfajta élethez kötődött a beszélgetésünk alatt. A férfi és a női átlagéletkor jelentősen eltér Erdélyben, akárcsak a mai Magyarországon, és a 2021 júliusi peteki látogatásom után, ahol egyetlen nap leforgása alatt több idős házaspárral volt lehetőségem találkozni és beszélni, úgy döntöttem, önálló sorozatot készítek a még együtt lévőkről.

Szerelmespárok

Közel ötven portréból áll a sorozat, öt nagy régiót érint Erdélyen belül, és közel húsz települést. A legtöbb felvételt a Nagy-Küküllő mentén, vagy a régióhoz közel eső falvakban – Agyagfalván, Székelymuzsnán, Peteken –, illetve Csíkban és a Gyimesek vidékén készítettem, olyan párokról, akik minimum negyven éve – vannak köztük olyanok, akik több mint hatvan esztendeje – élnek együtt. A legtöbb pár esetében ez azt jelenti, hogy – egy-két szokatlan napot kivéve – szinte minden idejüket együtt töltötték, sokan az évtizedek alatt még a régiót vagy akár a falut sem hagyták el. Vannak köztük szótlanok, félszegek, visszahúzódók. Harsányak, egymást heccelők, morcosnak tűnők. Elváltak, majd újraházasodók. Vannak, akik már tizenegynéhány évesen jól ismerték egymást, és a fiatalkori barátságukból alakult ki a szerelmük, és olyanok is, akik csak hosszú évek oda-odapillantgatásai után mertek szóba állni egymással. Vannak, akik távol eső vidékek lakóiként találtak egymásra, és olyanok is, akik már születésükkor is szomszédok voltak. Vannak, akiknek az útjai elváltak egy időre, de később ismét egymásra találtak, és olyanok is, akik egyetlen napra sem váltak el az elmúlt öt vagy hat évtizedben. Az alaptapasztalatom ezekkel a régóta együtt élő emberekkel kapcsolatban, hogy nagyon tisztelik egymást, s bár sokan tréfálkoznak és szavakkal rendszeresen meg-megbökdösik a másikat, sugárzott belőlük az, ami érzésem szerint a mai fiatalabb generációkból – például a szüleim generációjából – hiányzik, a türelem, amiből talán az elfogadás és a megelégedés is fakad. A találkozások alkalmával arra törekedtem, hogy a párok számára otthonos környezetben készüljön a kép, amely közben sokat el is mesél róluk, az életükről; igazán lényeges volt, hogy láttassam az egymáshoz való ragaszkodásukat, hasonlóságukat, a teret, amelyben a házasságuk évtizedei teltek. Sokszor tapasztaltam azt, például olyan esetben, ha a találkozásunkkor csak az egyik fél volt jelen, és közösen tettük meg az utat mondjuk az otthonukig, hogy alig várta az adott fél, hogy a társát lássa végre, illetve kikötés volt, hogy ha már úgy alakult, hogy „fényképezkedni kell”, akkor annak eredménye mindenképpen közös felvétel legyen, amin együtt látszanak. Nem sok olyan párra emlékszem, amelynek tagjait nyaggatni kellett volna, hogy üljenek vagy álljanak egymás mellé, bújjanak össze, fogják meg egymás kezét.

Azért is érintettek meg igazán a fotózások alkalmával hallott és egyben rögzített történetek – amellett, hogy gyakran két ember életének sűreje mutatkozott meg bennük már nagyon hamar –, mert azt az időszakot is fölelevenítették bennem, amikor mesét hallgattam még gyerekként. És a történeteknél csak az volt fontosabb, hogy mindezeket ők maguk mondták el, egymás szavába vágva, vagy a másikat biztatva vagy épp lecsendesítve, ha az épp találóan vagy nem egészen úgy fogalmazott, ahogyan az a másik félnek tetszett, ahogyan emlékezett rá. Hogy mindez élő volt, ott, akkor történt, nem valamiféle áttételen keresztül hallottam, olvastam, hanem egyenesen a forrásból jutott el hozzám. Kicsit talán úgy érezhettem magam, mint Bartók Béla és Kodály Zoltán a zenei gyűjtéseik alkalmával. Sok olyan idős emberrel, párral találkoztam ezekben az erdélyi és székely falvakban, akik szinte meseszerű helyen élnek, és akikben lakozik valamiféle, szavakkal nem igazán megfogalmazható jóság, jó szándék, befogadókészség és vendégszeretet, amit egyébként a baskíroknál is erősen megtapasztaltam. A lényükből sugárzik az a fajta természetesség és őszinteség, amely egy gyermek számára, és egy felnőtt számára is, ha figyel, a felhőtlen biztonság érzését képes megteremteni. Ilyesmit éreztem meg az említett farkaslakai találkozáskor még a kilencvenes évek közepén, s bár akkor is sejtettem, hogy ennek meghatározó szerepe van, csak közel három évtizeddel később tudatosult, hogy kialakított bennem valami számomra igazán lényegeset. Legszívesebben az összes találkozás rögzített anyagának leiratát ide illeszteném, de erre nincs most lehetőség, azonban egy rövid szentábrahámi történetet szeretnék kiemelni, amely a hozzá illő képpel kiegészítve, bízom benne, pontosan láttatja azt a könnyedséget és tisztaságot, amelyre több alkalommal is rátaláltam az út során.

Juliánnával (82) és Dénessel (90) a Gagy-pataka menti Szentábrahámon találkoztam, ahová Fülöp Lóránt agyagfalvi fotográfus javaslatára látogattunk el 2022. júliusában. A két idős ember közel hatvankét éve házas. „Áhh, túl vagyunk már mindenen”, ezt mondta mosolyogva Juliánna, miután beszélgetni kezdtünk és a gyémántlakodalomról kérdeztem. 1960-ban volt a házasságkötésük, de már jóval azt megelőzően ismerték egymást, bár Dénes máshonnan, nem Szentábrahámról származik. Szent Mihály napján, szeptember végén volt egy mulatság, villanyavatás, és akkor ismerkedtek meg komolyabban. „Fölkértem táncóni, ő meg igent mondott, úgyhogy aztán táncótunk”, mondta velősen Dénes, miközben egyfolytában nevetett, ami a róluk készült portrén is jól látható. Hihetetlen könnyedséggel beszéltek a nyilván nem mindig felhőtlen házaséletről. Hat évig a közeli Kedében laktak, csak a két gyermekük születése után költöztek Szentábrahámra. Dénes tíz hónapig katonáskodott az ötvenes években, aztán munkaszolgálatos volt, ott, ahol a Barátság hídja épült Románia és Bulgária között. „Még a vízbe is leeresztettek, mikor az alapot kellett építeni, sokan bele is fúltak, idővel a felszínre hozta, aztán elvitte őket a víz” – így emlékezett vissza, milyen kemény, embert próbáló volt számára az az időszak. Mindketten beszéltek a mozgásszervi problémáikról, miközben jól láthatóan mindketten elképesztő energiával rendelkeznek, minden szavukból, mozdulatukból az életigenlés sugárzik, illetve, hogy nagyon szeretik egymást. Dénes naponta fát hasogat. A látogatásunk előtt nem sokkal eltörte a kezét, és kicsit bosszankodott is az ottlétünk alatt, hogy csak beszél és beszél, ahelyett, hogy a dolgát végezné.

‍

‍

Lennebb görgetve a teljes galéria megtekinthető.