Szellemi otthonteremtés

A Dávid Gyula által megálmodott és megvalósított kolozsvári Polis Könyvkiadó adta kezünkbe, az előbbi – Hazatérő szavak (Püski, 1993) – újragondolásaként tételezhető című újabb kötetet. A róla írott méltatásunk fölé joggal idézhetjük az ő szavait, amely ez újabb kötet vezérfonalaként is értelmezhető. A szándék és a megvalósulás hogyanja/mikéntje lényegére utal, juttatja eszünkbe Ady Endre szép sorát: az Értől az Óceánig járja be a szellem égboltjának végtelenjét, mindenik csillagképből kiszűrve azt, ami az írás megszállottjának vezérfonalaként érhető tetten Cseke Péter írásaiban.
A székelyföldi Recsenyéden született Cseke Péter meleg hangon szól az indulásról/indíttatásról, a szülők által a Homoródmente valamely helysége iskolájának magyar nyelv- és irodalom katedrájára álmodott fiúról, akit a népmesékből ismert szavakkal bocsátottak útjára: „eredj, fiam, próbálj te is szerencsét!” Érthető csalódottságuk, amikor álmuk szivárványfénye kihuny: ő nem a katedrát választja; újságíró lesz. „Ej, fiam, nálunk a tanár jobban hangzik…” – szólt a rezignált szülői mondat. (E sorok írójának is hasonló sorsot álmodtak szülei. A Cseke Péteréhez hasonló váltás az előbbinél is lehangolóbb visszhangot váltott ki: „rikkancs lettél, fiam?”) Valami összeomlott bennük. Nem sejthették, hogy fiuk a nehezebb utat, a nehezebb hivatást választotta: kilépett egy tágabb térbe: a család, a tájhaza helyi gondjaiból – amit sosem feledett el, aminek mindenkor hangot adott – az erdélyi magyarság sorskérdései fölvállalásához, kimondásához, a válaszok konok kereséséhez.
Ezen az úton jár a mostani kötet szerzője is, amikor a negyven–ötven évvel ezelőtt írott „hazatérő szavak” nyomába ered. Ami a maguk korában aktuális volt, ma történelmi mozzanatok sorozatává vált, rövid utóiratokkal ellátva értelmezik az annak idején megfogalmazott sorokat. A pályakorrekció – a tanítás helyett az újságírás – adta meg a lehetőségét annak, hogy „nyakig belemerüljön az országjárásba”. Mindvégig ott lebegett előtte a kérdés: tolla erejével mozdított-e valamit azoknak a sorsán, akik közül elindult, azokon, akikhez ellátogatott, akiket megszólaltatott? Tette ezt a diktatúra cenzúrájának „lehet – nem lehet” sziklái közt vergődve, a Reményik Sándor által kijelölt „ahogy lehet” szűk ösvényén haladva. Így lett a homoródmenti szellemi építkezés, a Homoródmente Művészetéért Alapítvány kezdeményezője, „az értékeinket óvni és gyarapítani” törekvés ösztönzője, követendő példaképként állítva azt más helységek, régiók elé. Így lett az országos hírű nagyzerindi képtár létrehozásának katalizátora. Az annak nyomán létrehozott Olosz Lajos irodalmi kör révén bővült tovább az önszerveződő művelődés kisugárzása. Hisz tudva tudták: „a farkaslaki tonnás hegyi beszéd, a varjúvári kiáltó szó, magyarózdi torony és megannyi társa mellé, íme, beállt az örökös szellemi szolgálattevők sorába a kisjenői csonka fenyő is”. Cseke Péter is! Az újságíró hívó szava visszhangra talált azon helyiekben, akik készek voltak cselekedni a közösség javára, hasznára, szellemi épülésére. Ez nemcsak közösségekre érvényes megállapítás, következtetés. Szép példázata ennek a Hargita magasán élt Csoma Pista bácsi életvitele, a benne rejlő képesség és tehetség szülte műalkotások sokasága. Gondolkodásának, emberségének aforizmaértékű erkölcsi foglalata: „egyedül élek – de nem magamnak”, továbbá azon szavai, miszerint „nem az az érdekes, hogy meddig él az ember; sokkal inkább az, hogy miként; hogy amíg él, milyen életelvet követ…”
Cseke Péter számtalan írása jelezte, bizonyította, hogy mily sokat jelentett neki a szülői házból, a szülőfaluból, az őt útra bocsátó tájhazából hozott élmény és sosem gyengülő impulzus; a felelősség, ami az írott szóban testet ölt. „Tudhattam: minden sorom megmérettetik.” Kiváló újságírói kvalitás, sok-sok baráti ösztönzés vezérelte útján. Ezek során nyert újabb és újabb bizonyságot arról, hogy jó úton jár. Szeme előtt mindenkor ott lebegtek Kányádi Sándor édesapjának, Miklós bácsinak intő szavai: „kár annak a papír, aki nem tudja megművelni”.
Ráduly János kibédi tanár néprajzi/népköltészeti kutató- és gyűjtőmunkája szemléletes példája annak, hogy a vidéki katedra maga is értékes teret nyújt annak, aki évtizedeit a helyi hagyományok, értékek megmentésére szenteli. Aki egyszerre lehet magvető és arató – egy közösség tudati, szellemi világának építője, magasabb műveltséghez segítője, valamint az általuk megőrzött népköltészeti értékek begyűjtője, megmentője. Lett példázata annak, hogy a kicsi székely falu tanítója miként tud európai szintű tudományos munkát végezni. A Ráduly János életútját és munkásságát méltató riport írójának harminc év múltán megfogalmazott következtetése az egész tanártársadalomra érvényes, időtlen érvényű konzekvenciával zárul: „az első generációs értelmiségi, egy igaz székely self-made man küzdelmes sorsa, akinek legértékesebb kincse a megszerzett tudás, amellyel okosan sáfárkodik, tálentomait nem herdálja el”.
Ugyanígy nem herdálták el a Cseke Péter által riportútjain fölkeresett, Erdélyből Moldovába helyezett orvosok, gyógyszerészek, agrárszakemberek sem, általános elismerést aratva a felettesek és a lakosság soraiban. Érvényes megállapítás ez a riporterrel egyivású kutatóhármasra: Wilhelm Sándorra, Imre Istvánra és Rab Jánosra is. Nagyreményű kutatókként indultak pályájukon, ám a korabeli körülmények behatárolták, mondhatni meggátolták a közösségi kibontakozást. Szétszóródtak, ki-ki a maga helyén alkotott maradandót. Mindhármukra érvényesek Wilhelm Sándor szavai: „Nem válthattam meg, és nem is fogom megváltani a világot, de egy azért biztos: amit megtettem, és amit a jövőben is meg kell tennem, azt más nem végezte volna el helyettem, és akkor ezzel is szegényebb lenne a világ.” Igazi értelmiségi ars poetica!
Az előbbiekből is kitűnik, hogy Erdélyben századokkal ezelőtt felismerték: a tovább lépés, a haladás igazi hajtóereje az iskolák fölöttébb hasznos szolgálata, továbbá az együttgondolkodás, az önszerveződés. Ez a törekvés hozta létre az Erdélyi Gazdasági Egyesületet (1844) s jogutódját: a Romániai Magyar Gazdasági Egyesületet (1939). Ezt szolgálta szakcikkeivel 1949-től a Falvak Népe. Ezt tették kiemelkedő tudósaink, tanáraink s tanítványaik Erdély-szerte. Cseke Péter e kötetében a múlt század jeles agrárszakemberei életútját és munkásságát idézi példaként: a Nagy Miklósét, a Veress Istvánét, a Nagy Endréét, a Mezei Sándorét, a Csávossy Györgyét… A „csombordi aranycsapat” tagjai diákjaikban a kiváló szaktudás mellett a szülőföld és a nép szeretetét is tudatosították bennük, őket a munka tiszteletére, fegyelemre, önállóságra, küzdőképességre nevelték, annak felismerésére, hogy „a minőséget a természet ajándékából mindig az emberi igénynek kell megteremtenie”. A kötetben bemutatott Varga István a Szilágyságban, Sike Zoltán Szinérváralján tett bizonyságot arról, hogy az elvetett mag jó talajba hullott.
A kötet harmadik korpusza a közelmúlt társadalmi, politikai eseményeit idézi elénk – közösségi és személyes vonatkozású visszatekintéssel. Azt az időt, amely az 1989-es korfordulóhoz kötődik – visszamenőleg s utóhatásaiban egyaránt. Ismeretes, mily nagy várakozás, mennyi remény és hit köthető hozzá… és mennyi csalódás. Az események felidézésének leghatásosabb formáját/lehetőségét az oral history kínálta a krónikás számára. E segítségével idézi elénk az erdélyi magyar rádiózás és televíziózás újjászületését, tematikai átstrukturálását, a marosvásárhelyi fekete március borzalmait, a román nacionalizmus újbóli fellángolását és következményeit… közte az erdélyi magyarság exodusának felfokozódását. „A decemberi közös véráldozattal megpecsételt román–magyar összefogásra, őszinte szívvel kinyújtott kezünkre dorongos választ kaptunk” (Kincses Előd). „Az egyházsorvasztó évtizedek kártételeit” mindmáig nem lehetett jóvátenni; sok-sok restitúciós kérdés maradt mai napig pozitív válasz nélkül..
A múlt megoldatlan/feltáratlan kérdései évek, évtizedek múltán is súlyos tehertételként élnek tovább. Ilyen az 1977-es Zsil-völgyi bányászsztrájk, az 1987-es brassói munkásfelkelés elfojtása és annak emlékezete, a 2003-as bukaresti „bányászjárások” tisztázatlan körülményei és kihatásai. Súlyos tehertételei a román társadalomnak.
A kötetcím – Hazatérő szavak nyomában – nem csak arra utal, hogy mintegy önmagát ellenőrizve, visszatér a több évtizedes pályaív fontos állomásaihoz, témaköreihez. Valójában megújult konfesszió mindarról, amit újságíróként, a közügyekben elmélyülő, azt szolgáló értelmiségiként, szerkesztőként, tanárként tett. Ez az újabb kötet lényegében újra elénk idézi az 1993-ban megjelent írásait, a bennük foglalt gondolatokat, hitet tesz az erdélyi magyar újságírás, az erdélyi magyar értelmiségi szolgálatának legfőbb célja, hivatása előtt: fölvállalni nemzetrészünk létkérdéseit, konokul keresve a megoldások lehetőségeit. Fájdalmas tény, hogy azok ma is épp oly időszerűek, mint közel három évtizeddel ezelőtt.

Cseke Péter: Hazatérő szavak nyomában. Szociográfiai riportok. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2021.