.svg)
Matei Țigăreanu munkája
Ha félek, beleharapok a hüvelykujjam alatti izomkötegbe, figyelem, ahogy kisápad, vörösödik, engem meg átjár a lágy fájdalom. Fehér az izzadtságom, híg a nyálam, talán nem is létezem. Történeteket mesélek magamról magamnak, visszaigazolom, hogy élek.
Egy napnál tovább senkit sem látok, de már megtanultam beszélgetni. Szeretnék hazamenni, beszélni apámmal, amikor otthon voltam nem sikerült, apátiában mocorogtam a sarokban, érzéki csalódás voltam, de az ő érzékei sosem csalódtak. Ő a színtiszta racionalitás, sosem vett észre egy olyan délibábot, mint én. Ma már elé tudnék állni, mondhatnék neki, és megtudhatnék tőle fontos dolgokat. A garázsban ültetném le piros sámlinkra, billegne a betonon a mocskos székláb, neki meg a nyakáig érne a lába, összetöpörödne, ölében tartaná a kenyeret meg a szalonnát, de nálam volna a kisbicska.
Mosolyogna. Fejbőréről peregnének a száraz darabok a pufajkára. Fölémagasodnék, és kegyesen átnyújtanám a kést. Büszke lenne fölényemre, én pedig büszke lennék rá, hogy az én apámat még ebben a kiszolgáltatott pózban is fennköltté tudtam tenni.
Emlékeket kell előrántanom ahhoz, hogy le tudjam küzdeni a honvágyat. Emlékeket azokról a dolgokról, amelyeket otthon nem tapasztalhattam volna meg.
Egyszer például találkoztam egy lánnyal, aki meg akarta javítani az összetört hópelyheket. A nyelvén akarta összeragasztani őket. Mindenhová zsebtükörrel járt, és ha esni kezdett a hó, kinyújtotta a nyelvét, a tükröt a szája elé tartotta, és onnan leste, hogyan folynak össze a kristályszárak. De minden kísérlete kudarcba fulladt, a pelyhek szétolvadtak, csak nyelve őrizte hideg nyomukat.
Nyáron találkoztunk, amikor csak a homokszemeket lehetett vizsgálni. Ez volt az előtanulmány, a kísérleti nyúl, a tényleges bevatkozást megelőző felkészülés. A porban hasalt egy nagyítóvá avanzsált régi szemüveglencsével, amikor megláttam. Fejét a földre fektette, zihált, ezerszeres nagyításban nézte a kristályszemcséket. Persze vizsgálati eredmények nem nagyon voltak, maximum annyi, hogy a csiszolt üveggel tüzet lehet gyújtani: égtek körülötte az elhullajtott vonatjegyek, blokkok. Amikor először megláttam, rögtön félteni kezdtem. Volt benne valami nagyon gyámoltan, de neki sejtelme sem volt kiszolgáltattságáról. Piros-fehér csíkos rövidnadrágban kúszott a homokban.
Miközben figyeltem, elkezdett hiányozni Gabi. Reménykedtem benne, hogy ez a lány is olyan flegma és hideg, mint ő. Hogy sarokba szorít, és nem tűri az ellentmondást. Hogy nem fél megfojtani, csak mert jó játék.
De ennek a lánynak még a körmei is puhák voltak. Lágy, ízetlen ember. Bele akartam harapni a nyakába. Torzuljon el az arca, karmoljon meg, vagy csak sírjon egy kicsit.
Mire komolyan elgondolkodtam rajta, hogy rátámadok, addigra megszólított. Cigarettával kínált, elfogadtam, pedig fogalmam sem volt, hogyan kell dohányozni. Izgatott az újdonság, meg a lány törékeny ujjai. Zavarba hozott a közelsége, és iszonyú hálás voltam ezért a zavarért. Végre egy ismerős állapot. Ha én vagyok elesett és nem ő, nem fogok kárt okozni benne. De túl elveszett volt ez a szerencsétlen.
Úgyhogy hazudtam. Amikor előadta, mivel foglalatoskodik, a száraz jégről meséltem neki, ami soha nem olvad, csak gőzölög, és kiválóan alkalmas olyan típusú műtétek végrehajtására, amilyenről ez a rózsaszín-pofájú kislány álmodozott. Meséltem egy fizikusról is, akinek van egy tonna száraz jege.
Izgatott lett, felgyorsult a szívdobogása, kitágultak az erei, elpirult, zihált. Milyen illata lehet egy megilletődött lány tarkójának? Közelebb léptem, és egyre halkabban suttogtam a történetet a fizikusról, már az egész alakját lefestettem, ő meg majdnem beleájult a karjaimba. Jézusom, mennyi mindent elérhetek, ha kimondom: szublimáció.
Úgy nézett rám, mintha egy tündérmeséből léptem volna elő: Sarastro, Óz, Öreganyám, mind én voltam. A szerencsétlen és jelentéktelen középső fiú, akinek szerepében mindezidáig tetszelegtem, most ismeretlen odúkba bújt, és forrócsokoládét szürcsölt. Átadta a terepet a mágusoknak. Figyelte bennem a bölcset, nagyokat kacagott ezen az átverésen.
Akkor azt gondoltam, csak megnyugtatni akarom, ezért hitetem el vele, hogy létezik, amire vágyik. Hogy kapaszkodót akarok adni, reményt. De megrészegültem a hatalmamtól. Mert mindent elhitt, amit mondtam, és attól kezdve a fizikusról álmodozott. Várakozott, sóhajtozott, elhagyatottan álldogált a pusztában.
Szerettem, hogy magányossá tettem, hogy beleavatkoztam az életébe. Virrasztani kezdett, minden utazótól fizikusokról és jégről kérdezett. Közel állt hozzá, hogy elnyerje a falu bolondja címet. Máglyán égetik el, ha így folytatja. Megsajnáltam, nem akartam vállalni, hogy átvertem. Bár szülhetnék egy fizikust, bár felkínálhatnám neki. De nem vagyok nő, és az én génjeim amúgy sem volnának megfelelőek egy ilyen emberhez. Inkább keresni kezdtem.
Ki kellett találnom, kit is keresek. Lerajzolni nem tudtam, Wanted feliratú portréjával sem plakátolhattam tele a környéket. Csak elképzelni lehetett.
Egymáshoz ragasztani, összeforrasztani az összetört hópelyheket. Erre csak egy puha bőrű ember képes, aki bekrémezett kézfejére cérnakesztyűt húz éjszakánként. Álmában is egyenletesen szívja be az oxigént, hogy kilégzése ne bolygassa meg körülötte a levegőt. Magas, szőke, átlátszó férfi fehér köpenyben. Törékeny, mint egy kémcső. Ez az ember biztosan nem megy ki a szabadba. Zárt térben él, üvegbúra alatt.
Így hát boltokban és művelődési házakban kérdeztem felőle. A templom tiltott zóna volt, megzavarná a fizikus rendjét a tömjén és a sárga fények, a sűrűség a szobrok és az oltárok között. A templomok mellett még egy pékség is sterilnek hat.
A boltok ajtaja mindig párás, ujjal lehet rajzolni az üvegre. Már nem féltem az eladóktól. Eddig sosem sikerült helytállóan viselkednem egy akármilyen üzletben. Nem tudtam válaszolni a kérdésre, hogy mit szeretnék, nem értettem a dolgok árát. Hogy azt mondom, egy kiló kenyeret kérek, és a kezembe adják. De nem elég kemény a kéreg, nem elég sárga, nem elég habszerű a belseje, nem ez a kenyér – legalábbis mindig ezt gondoltam, amikor vásárolni próbáltam, ténykedésem pedig folyton kudarcba fulladt.
Ezért aztán mindig gombóccal a torkomban léptem az üzletekbe, megint nem fognak érteni, mást nyomnak a kezembe, és még pénzt is kérnek érte. Most azonban más volt a helyzet: megértették, amikor elmeséltem, milyen embert szeretnék. Úgy tűnik, a tárgyakról nem lehetnek sem elképzeléseim, sem elvárásaim velük kapcsolatban, de egy ember akkor is lehet csodálatos, ha nem létezik. Mindenki tálcán akarja kínálni az elveszett hősöket.
Sima tekintettel fogadtak mindenhol. Fodros kötényben álltak a szalmaszőke, hamvas lányok a tejespult mögött. Zsíros bőrük csillogott a hajnali fényben. Otthonos tekintettel küldtek tovább egyik helyről a másikra. Hentestől halászig, kocsmától csavarboltig. Egészen a szomszéd falu patikájáig jutottam, az volt az utolsó állomás. Hét mérföld, három szem kavics a cipőmben, négy árnyalatnyi barnulás az arcomon: öt óra járásra volt a gyógyszertár.
Omló vakolat, kovácsoltvas patika felirat, zöld kígyó a kiégett cégéren. Szedett-vedett, sugárzó monstrum a semmi szélén. Bent a plafonig értek az apró mahagóni fiókok, fertőtlenítő-, és vegyszerszag terjengett.
Töpörödött, idős hölgy állt a pultnál. Göcsörtös orra törekedett a föld felé, deres szőrszálak meredtek halántékából. Csontos mutatóujját az ég felé emelte beszéd közben. Mély, határozott hangja olyan volt, mint egy vadállat mormogása. Így már nem is tűnt fehérnek az a köpeny, görnyedtnek az a hát. Rózsaszínűvé lágyult a blúz, felfelé tartott már a gerinc. Nem lepődött meg a kérdésen. Felragyogott az arca, átnézett félhold alakú szemüvege fölött és cinkosan válaszolt. Talán évek óta várt már. Meghúzta az egyik fiók fogantyúját, mire egy titkos ajtó tárult fel a falban. Szűk, tükörrel borított folyosó nyílt meg előttünk. Egy acélgyertatartót magasba emelve mutatta az irányt, néha hátranézett, intett kézfejével, menjek csak. Útközben láttam a ruhámról pergő sarat, a vadhúst a karomon. Izgága, töpörödött és esetlen fiúnak tűntem a tükörben. Szerencsére nem volt hosszú a csatorna, és csak néhány percig kellett szembenéznem ezzel a szánalmas utazóval.
Fehér terembe érkeztünk. Zománcfesték borította a falat, és minden tárgy porcelánból volt. A polcokon selymes krémek, mozsarak, ecsetek sorakoztak. Hideg ékszerdoboz. Szép, mint a neve: Patika.
Ott ácsorgott a fizikus. Tejfölszőke haj, kecskeszakáll, kikeményített köpeny. Nem tudtam megsaccolni a korát, androgün volt, vagy valami angyal, ki tudja. Sokszor elképzeltem már ezt a találkozást, azt gondoltam, háttal fog majd állni, és kérdéseket tesz fel; de szemben ült, és vaníliás tejet szürcsölgetett. El akartam mesélni neki a történetet a lányról meg hóról, el akartam vezetni hozzá, és áldásomat adni rájuk. Aztán meggondoltam magam. Semmi kedvem nem volt asszisztálni mások boldogságához, és egyáltalán, ha apámhoz nem mentem vissza, ehhez a lányhoz sem fogok. Még ő is megtalálhatja az emberét, most már biztos hogy létezik, úgyhogy végül nem csaptam be, hiába akartam.
Úgyhogy csak kértem ettől a fizikustól némi száraz jeget, és egy pasztilla krémet égési sérülések ellen. Beletúrtam a hajába, és rávigyorogtam. Olyan mélyen hajoltam meg előtte, mintha az egész világot birtokolná.
Sokat gondolok a lányra. Ha nem indul ő is a fizikus keresésére, lassan megfagy majd, kemény lesz, és elveszíti a rózsaszirmok lágyságát. Akkor majd meglátogatom, és műtök rajta hópelyheket.
Mechiat Zina: 1991-ben született Győrben. Író, költő, kritikus. Az ELTE Irodalom- és Kultúratudomány szakán szerzett mesterfokozatot 2015-ben. Jelenleg Budapesten él.
