Stamate és a tölcsér | regény négy részben |

I.

Jól szellőző lakás, amely három helyiségből áll, valamint üveges veranda és csengő is tartozik hozzá. Szemközt elegáns szalon látható, hátsó falát robusztus, tölgyfából készült könyvszekrény foglalja el, melyet viszont állandóan nedves vászonburkolat fed… Előtte egy lábatlan asztal áll, valószínűségekre és számításokra támaszkodva, rajta pedig egy edény, benne a magánvaló dolog örök esszenciájával. Mellette egy gerezd fokhagyma és egy kicsiny szobor, mely egy (láthatóan erdélyi) pópát ábrázol, aki kezében szintaxist és húszgarasnyi baksist tart. Ennyi, ami említésre méltó. Érdemes azonban megjegyezni még, hogy ezt a szobát folytonosan sötétség üli meg, nincs ugyanis ajtaja vagy ablaka, és csupán egy csövön keresztül tart kapcsolatot a külvilággal. A csövön olykor füst gomolyog kifelé, bentről pedig minden éjjel láthatóvá válik Ptolemaiosz hét hemiszférája, napközben pedig két ember, amint épp leszármazik a majomból. Rajtuk kívül látható még ilyenkor a végtelen és értelmetlen Autokozmosz, valamint egy véges, felfűzött, aszalt zöldségfüzér…

A második helyiség törökös berendezésű. A keleti fényűzésre jellemző ritkaságok díszítik, már-már fantasztikus a látvány: a terem oszlopsorai alatt megszámlálhatatlan drága szőnyeg található, több száz régi fegyver, amelyeket még eredeti hősi vérfoltok ékítenek, a hatalmas falakat pedig, keleti szokás szerint, reggelente újabb s újabb smink födi, olykor emellett iránytűvel is ellenőrzik őket, hogy véletlenül meg ne süllyedjenek.

Innen nyílik, bal kéz felől, egy padlódeszkába vágott csapóajtón keresztül a fogadószoba. Jobb kéz felől pedig, egy hajtókarral működtethető kiskocsival, egy hűvös csatornába juthatunk. Hogy a csatorna egyik irányban hol végződik, az nem tudható. A másik, ellentétes irányban viszont egy alacsony, döngölt padlójú szobába vezet. A szoba közepén egy karó áll ki a padlóból, és ehhez van hozzákötözve a teljes Stamate család…

II.

Stamate, ez a derék, zsíros és már-már ellipszisformájú úriember, idegi bántalmaktól szenved. Ezek oka az az állandó elfoglaltság, amelynek a községi tanácsban van kitéve. Terápiaként egész nap nyers cellulózt rágcsál, ezt pedig apró darabokban, nyállal elkeverten egyetlen gyermekére öklendezi vissza, aki ezt fásultan tűri. A fiú jó húsban van, négyéves, és a Bufty névre hallgat… A zsenge gyermek fiúi alázatból úgy tesz, mint aki nem vesz észre semmit, és folyton egy kicsiny hordágyat hurcol magával. Mindeközben az édesanyja, Stamate rövidre nyírt és törvényes hitvese madrigálok komponálásával veszi ki részét a boldog családi együttlétből, a kottákat ujjlenyomatával hitelesítve.

Mindezek a fáradságos elfoglaltságok, őszintén szólva, elszórakoztatják őket. Ha olykor az önkívület határáig juttatja őket merészségük, mindhárman egy távcsövet kémlelnek, és a csatorna egy repedésén keresztül a Nirvánát figyelik (amelyik velük egyazon kerületben található, és épp a sarki boltnál kezdődik), sőt meg is dobálják kenyérgalacsinokkal vagy kukoricacsuhéval. Más alkalmak során mindannyian a fogadószobába özönlenek, és megengedik a külön erre a célra felszerelt vízcsapokat. Mikor a víz már szemmagasságig ér, örömükben sorra a levegőbe lődöznek pisztolyaikkal.

Ami mármost Stamate személyes elfoglaltságai közé tartozik, és rendkívüli mértékben leköti őt, az, hogy esténként templomokba lopódzkodik be, és gyorsfényképeket készít a hajlottabb korú szentekről. Ezeket aztán kedvezményes áron kínálja megvételre hiszékeny hitvesének, de főként gyermekének, Buftynak, aki saját vagyon fölött rendelkezik. A pénzszerzés eme formájához persze semmiképp se folyamodott volna Stamate, ha nem a nélkülözés keserű kenyerét ette volna már oly régóta. Annak idején már egyéves korában bevonult katonának, csupán azért, hogy mielőbb támogathassa két nélkülöző testvérét, hiszen őket erkölcsi okokból épp kirúgták munkahelyükről, lévén, hogy túlságosan szemérmetlenül öltözködtek.

III.

Egy napon Stamate épp szokásos filozófiai kutatásaiba merült, és már-már úgy tűnt neki, hogy egyetlen pillanatra megérinti a magánvaló dolog túloldalát, amikor egy női hang elvonta figyelmét e kutatásoktól. Egy szirénhang volt, amely egyenesen a szívéig hatolt. Távolról zengett fel, majd visszhangként halt el a csatornában.

Stamate villámgyorsan a kommunikációs csőhöz rohant, és azon keresztül döbbenten látta, hogy az este forró, balzsamos levegőjében egy szirén nyújtózkodik kihívó gesztusokkal, csábítóan énekelve a tengerpart izzó homokján… Önmagával harcra kelve, hogy ne essen a csábítás csapdájába, Stamate szélsebesen bérelt ki egy hajót, majd tengerre kelve viasszal tömte be saját fülét és az összes felfogadott matrózáét is…

A szirén azonban egyre csábítóbbá vált… Követte a hajót a végtelen kiterjedésű vízen, énekelt, és újra és újra perverz mozdulatokkal kísérte a dallamot. Ezalatt tucatnyi néreida, driád és tritón verődött össze a messzi tengerekből, ismeretlen mélységekből, és a hajón lévők számára egy csodás gyöngykagyló tálcáján kínálták fel ajándékukat: egy még ártatlan és romlatlan rozsdás tölcsért.

A komoly és feddhetetlen filozófus megkísértésére irányuló terv így végül sikerrel járt. Alig menekült vissza a lakását a külvilággal összekötő csőhöz, a tenger istennői már hozták is utána a tölcsért, és kecses mozdulatokkal helyezték el lakása közelében. Ezt követően féktelenül és könnyedén, nevetgélve és gurgulázva tűntek el mindannyian a végtelen kiterjedésű vizekben.

Stamate teljességgel összezavarodott, megháborodott, darabjaira hullt, és alig-alig bírta hazavonszolni magát a csatornán keresztül, kis kézihajtású kocsiján… Mégis maradt még benne annyi hidegvér, hogy néhány göröngy földet dobjon rituálisan a tölcsérre, majd egy tisztító lósóskatea elfogyasztása után, ősi diplomáciai szokás szerint arccal a földre borulva nyolc szabadnapot töltsön mozdulatlanul a tölcsér előtt. A polgári perrendtartás előírásait figyelembe véve ez az időtartam elegendőnek tűnt számára, hogy végre a tárgy teljes jogú birtokosává váljék.

Miután letelt ez az idő, Stamate újra felvette függőleges helyzetét és mindennapi tevékenységeinek fonalát. Úgy érezte, teljességgel újjászületett. Addig még sohasem tapasztalta meg a szerelem fenséges elragadtatottságát. Jobb embernek érezte magát, elnézőbbnek minden iránt, és a tölcsér láttán mindannyiszor édes zaklatottság kerítette hatalmába, örömében ujjongott és gyötrődött, máskor csak zokogott, akár egy gyerek…

Gyöngéden törölgette végig a tölcsért egy törlőronggyal, bekenegette fontosabb nyílásait jódtinktúrával, majd szorosan magához szorítva őt, a kommunikációs csőhöz vitte, odaerősítette csipkés és virágos szalagokkal, és akkor, az érzések viharától teljesen tikkadtan, első alkalommal csusszant át rajta, egy villám gyorsaságával, majd első alkalommal lopott csókot tőle.

Ettől a naptól kezdve a tölcsér Stamate számára szimbólummá vált. Egyetlen olyan nőnemű lénynek látta őt, aki kommunikációs csővel rendelkezve egyszerre képes a szerelem elvárásrendszerének és a magasabb tudományos érdeklődésnek a kielégítésére. Ebben az időben egyre inkább megfeledkezett magasztos atyai és hitvesi kötelességeinek gyakorlásáról, és éjszakánként egy ollóval észrevétlenül vagdosta el mindannyiszor azokat a kötelékeket, amelyek a családi karóhoz kötötték őt. A határtalan szerelem intenzitása arra sarkallta, hogy egy trambulint építsen magának, amelyről lendületet véve egyre gyakrabban haladt át a tölcsér belsején, majd kiérkezve belőle egy kis hordozható létrán mászott szélsebesen lefelé, hogy mielőbb feljegyezhesse tudományos megfigyeléseinek eredményeit.

IV.

A nagy boldogság mindig rövid életű… Egy éjjelen, amikor Stamate a tölcsérhez érkezett, hogy szokásos érzelmi kötelességét teljesítse, döbbenten és csalódottan észlelte, hogy egyelőre még kifürkészhetetlen okokból, a tölcsérnyílás kijárata oly mértékben összeszűkült, hogy mindenféle kommunikáció és közlekedés lehetetlenné vált rajta keresztül. Értetlenül és mégis gyanakodva úgy döntött, megfigyeléseket végez. Lesben állt tehát, és következő éjjel alig hitt a szemének, amikor rettentő látvány tárult elé: Buftyt láthatta, amint nagy lihegések közepette felér a trambulinra, a tölcsér pedig akadályoztatás nélkül bocsátja őt magába. Stamate teljesen lefagyva állt, alig bírta elvonszolni magát a karóig, hogy odakötözhesse magát; másnap azonban döntő elhatározásra jutott.

Előbb átölelte hűséges hitvesét, gyors és gondos mozdulatokkal új festékréteggel vonta be, majd egy vízhatlan zsákba varrta be őt, hogy a családi hagyományt érintetlenül őrizhesse meg továbbra is. Ezt követően, egy hűvös és vaksötét éjszakán magához vette Buftyt és a tölcsért, találomra egy épp arra járó villamos peronjára lökte be őket, és megvetően küldte őket a Nirvánába. Később mégis megenyhült, győztek az atyai érzések, és Stamate, kémiai számítások és kombinációk révén, a tudomány erejével elérte, hogy Bufty ott helyettes irodavezetői beosztásba kerüljön.

Ami pedig mármost hősünket, Stamatét illeti, ekkor még egyszer, utoljára belenézett a kommunikációs csőbe, és elnéző iróniával kereste meg a Kozmosz kivetülését. Ezt követően immár örökre elhelyezkedett a hajtókaros kiskocsiban, útnak indult a csatorna homályba vesző vége felé, és fokozódó eltökéltséggel, őrült makacssággal kezelve a hajtókart, mindmáig tartja az irányt, egyre csökkentve térfogatát, és azt reméli, hogy egyszer majd, útja végén, megérkezhet és feloldódhat a miniatűr végtelenben.

Balázs Imre József fordítása

Urmuz, D. Demetrescu-Buzău néven 1883-ban született Curtea de Argeșben, 1923-ban, negyvenéves korában Bukarestben agyonlőtte magát. A dadaizmus egyik előfutára, a román avantgárd legeredetibb alakja. Egyetlen kötete halála után, 1930-ban jelent meg.

‍