.svg)
„A könyvespolcról gúnyosan néztek rá a kedves krimik színes táblái: Agatha Christie-k, Chandlerek, Simenonok. Ezekben minden a helyén van! A drága, öreg Agatha szilfasoros angol udvarházaiban lejátszódó, elegáns és komolyan nem vehető bűnügyi játékok, amelyek a néhány holttest ellenére is a szellemes rejtvény szintjén maradnak, Simenon rideg és zárkózott, diszkréten romlott francia polgári miliője, vagy a kikötők és bordélyházak világa, ahol a nehézkes, örökké pipázó Maigret mindig, minden esetben elfogja a gyilkost, a »kemény« amerikai krimik lőporfüstös és véres históriái… Egy sem játszódik egy józan magyar kisvárosban, békés, egyszerű emberek között, pörköltszagú konyhák, porcelánnippes, ósdi szobák légkörében. Pedig itt is történhetnek szörnyűségek!” (Horváth Judit: Pince)
A kedves krimik színes táblái, ahogy magam előtt látom, sárgák vagy feketék. Nem feltétlenül kell emögött jelképiséget keresni, bár kétségkívül vannak negatív konnotációi mindkét színnek, a fekete egyértelműen káoszt és pusztulást idéző szimbóluma mellett az ambivalens sárgához is társul az árulás, irigység, halál képzete. Ami miatt azonban egyértelműen ezek a színek társulnak bennem – és gondolom, nemcsak bennem – a bűnügyi történetekhez, annak teljesen más oka van.
A Kádár-korszak az azt megelőző Rákosi-diktatúrához képest noha közel sem szabadságot, de némi javulást hozott az élet számos területén, többek között a kulturális életben. Az 1957-től megkerülhetetlen kultúrpolitikussá vált Aczél György nevével fémjelzett időszakban a művészet a támogatott-tűrt-tiltott kategóriák mentén rendeződött. Bizonyos irányelvek betartásával nagyobb teret kapott a sokszínűség az irodalomban is, többek között ismét polgárjogot nyertek a szórakoztató irodalom válfajai, köztük az addig nemkívánatosnak, ízlés- és erkölcsrombolónak nyilvánított krimi, mely a korábbi években eltűnt a könyvkiadás palettájáról. Az 1960-as évek közepétől neves szerzők, műfordítók dolgoztak bűnügyi történeteken, és pár év különbséggel két olyan legendás sorozat is elindult, mely a műfajnak hatalmas népszerűséget hozott, és amely miatt nekem és még sokunknak lehet a krimi színe alapértelmezetten sárga vagy fekete: a Magvető Kiadó sárgafedeles Albatrosza, illetve az Európa Könyvkiadónál a Fekete Könyvek. A népszerűség nyilván nem a kultúrpolitika és a kritika megbecsültségét jelenti, viszonyuk a krimihez továbbra is ellentmondásos maradt: az ideológiailag nem támogatott, csak megtűrt műfajt nem tekintették egyenrangúnak a magasirodalom alkotásaival, krimiszerző nem részesülhetett munkásságáért hivatalos díjakban, sem azonos nagyságrendű honoráriumban, mint „komoly” szépíró társai, ugyanakkor sokan közülük – ahogyan azt Aczél Györgyről és a Magvető igazgatójáról, Kardos Györgyről olvasni – élvezettel falták az ilyen jellegű kéziratokat.
A két sorozat nem kioltotta, inkább erősítette egymás sikerét, közöttük hasonlóságok és eltérések egyaránt adódtak. Mindkettőben a minőség volt a fő mérce, zsáneren belül igyekeztek annak színvonalas műveit megjelentetni, jobbára nyugati klasszikusokat, de kevésbé ismert kelet-európai szerzőket is a baráti szocialista országokból. A fáma szerint a két kiadó testvériesen megosztozott a nevesebb külföldi szerzőkön, mindkét sorozatban jelent meg például Agatha Christie, Simenon, E. S. Gardner vagy Raymond Chandler. Történetüknek szintén közös vonása, hogy mindkét sorozat megszűnt a rendszerváltás után, bár próbálták életben tartani/feléleszteni, hasonló sikertelenséggel. (A Fekete Könyvekből 1990-ben megjelent még egy utolsó, az Albatroszt pedig egy 1990-es megjelenést követő szünet után 1997-ben kísérelték meg feltámasztani, de 3 kötet után a kísérlet abbamaradt.) A könyvfolyamok némileg különböztek abban, ahogyan kialakították műfaji behatároltságukat. Az Albatrosz kezdetekben a populáris irodalom többféle válfaját szárnyai alá veszi, a kalandregénytől a háborús történetekig, elvétve még sci-fi is megjelenik, és csak később, a 60-as évek végére válik dominánssá a bűnügyi regény, bár ekkor sem teljes kizárólagossággal. A Fekete Könyvek névadásával és kezdő köteteinek (22 detektívtörténet I–II., Tíz kicsi néger) felütésével is egyértelműbben jelöli ki már induláskor az erőteljesen krimivonalas irányt, noha itt is bekerül a szórásba példának okért pár Stanisław Lem-mű. A legmarkánsabb különbség a két sorozat között abban mutatkozik, hogy míg a Fekete Könyvek csak külföldi alkotók műveit hozta, addig az Albatrosz felvállalta magyar szerzők, vagyis fordítások mellett eredeti szövegek közlését is – ez utóbbi aspektus megérdemli, hogy a továbbiakban figyelmünket az Albatrosznak szenteljük.
Az újságíróból és az Államvédelmi Hatóság ezredeséből lett kultúrfunkcionárius, Kardos György 1961-ben vette át a Magvető Kiadó irányítását, és 1985-ben bekövetkezett haláláig igazgatta azt. Érkezésekor csődközeli állapotokat talált, ennek ellenére pár éven belül megfeszített munkával és fegyelemmel egyenesbe hozta, mi több, felvirágoztatta a perifériára szorult vállalatot, ezért folyó harcában a kultúra teljhatalmú urának, Aczél Györgynek támogatását is élvezve (akivel élete végéig fennálló jó viszonya közös börtönmúltjuk alatt alapozódott meg, amikor is Kardos kvázi megmentette Aczél életét). Gazdaságilag stabil kiadóját a kor egyik legsikeresebb magyar vállalkozásaként emlegették, egy sorban a Skála Cooppal vagy a Bábolnai Állami Gazdasággal. Ehhez egy, az adott helyzeten túlmutató irány követésére volt szükség; Moldova György szavaival élve, Kardos úgy vélte, az olvasó izgalmasabban, több irányban kérdez, mint ahogy a könyvkiadás az adott pillanatban felelni tud. Új könyvfolyamok, kulturális információforrások indultak: a Világkönyvtár, Tények és tanúk, Nemzet és emlékezet, Gyorsuló idő, Új termés sorozatai, a Körkép és a Szép versek antológiák, a Rakéta Regényújság és Rakéta Regénytár, és nem utolsósorban az Albatrosz.
Az 1963-ban indított Albatrosz sorozat a kiadó egyik legsikeresebb vállalkozása volt. A kiadványok némelyike a százezres példányszámot is túllépte, és azon túl, hogy a műfajra éhező olvasókat nívós művekkel látta el elérhető áron, a kötetek kelendősége a kortárs magyar irodalom kiadására is kitermelte az anyagi hátteret. Eladhatatlan példányokat a sorozatból soha nem kellett bezúzni (ahogy ez előfordult más művek esetében), az ismeretlenebb szerzőket is vitte magával a sorozat viharos népszerűsége. A külcsín nem sokat tehetett hozzá ehhez, sárgasága és néha kifejezetten elborzasztóra összemontázsolt borítója esztétikai élményt nem igazán nyújt, csak arra alkalmas, mint emblémája, a jobb felső sarokban lebegő albatrosz-sziluett: megkülönböztető jelzésnek és az olvasó figyelmének felkeltésére.
A sorozat 27 éves fennállása alatt (1963–1990) 300-hoz közelítő számú kötetet tudhat maga mögött (ebbe több újrakiadás is beleértendő), legjobb éveiben akár 15 kiadvány is megjelent, a kezdeti 3–6 darab helyett. Legvirágzóbb időszaka a kötetek számai alapján 1978–1987-es intervallumra tehető, a megjelenések azután csökkenő tendenciát mutatnak. 24 magyar szerző vagy szerzőpáros publikált 57 regényt ezidő alatt. Közülük egyértelműen a leghangsúlyosabb jelenléttel bíró szerző, mondhatni a sorozat gerince Rejtő Jenő volt. A legtöbb évben jelentek meg Rejtő-könyvek újra- és újrakiadásai, volt, hogy évente három-négy is. Az ő neve és életműve minden bizonnyal a legismertebb az alkotók közül, ezért inkább a többieknek szenteljük a rendelkezésünkre álló teret.
A fennmaradt 23 szerző csoportja eléggé heterogén: vannak köztük gyakorló írók, más művészetek vagy mesterségek felől érkezők, álneveken publikálók, párban alkotók, egykötetes szerzők és e téren terjedelmes munkássággal rendelkezők. Néhány kivétellel mindenki egy, esetleg két kötettel képviseltette magát. A paletta is változatos: kalandregényekkel, fantasztikus regénnnyel, kémtörténetekkel, krimivel/krimiszerű művekkel egyaránt találkozhatunk.
Noha bennünket most elsősorban a krimik érdekelnek, a teljesség kedvéért néhány szó erejéig érdemes azokról is megemlékezni, akik nem ezzel érkeztek a sorozatba. Nyomban az első magyar szerző, a sorozat magyar nyitánya ilyen: Gyertyán Ervin többszörösen díjazott író, műkritikus, filmesztéta tudományos-fantasztikus utópiája, A kibernerosz tündöklése és bukása 1963-ban jelent meg, később egy újrakiadást is megért 1987-ben a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban. Molnár Gábortól, a népszerű vadász- és útleírásszerzőtől, kalandos életű utazótól 1972-ben megjelent Gyémántmosók az expedícióin megismert Közép-Brazíliában játszódó kalandregény. Szintén kalandregény, annak politikai változata P. Michael Bush A Panda című, 1987-ben kiadott regénye. Az angolos álnév mögött Bokor Pál író, műfordító, újságíró rejtőzik, aki regényének megírása idején az MTI tudósítójaként dolgozott, és irodalomi igényű riportkönyvei és publicisztikái mellől tett kiruccanást ebbe a műfajba.
A továbbiakban, bár több csoportosítási szempont is kínálkozik, az egyszerűség kedvéért közelítsünk a szerzőkre a sorozatban megjelent köteteik száma felől. Említettük korábban, hogy jobbára egy-két kötet jelent meg ugyanattól a szerzőtől – kivételt képez ez alól Révész Gy. István négy, Nemere István, Leslie L. Lawrence és Kristóf Attila három-három kötettel. A négy kötettel szereplő Révész Gy. István író, újságíró némileg rejtélyes jelenség. Színművei, ifjúsági regényei mellé 1970-ben jelentkezik első bűnügyi regényével, Az izgága bébivel – vagy mégsem? A könyv fülszövege ugyanis arról „árulkodik”, hogy a szerző nem először „ártja magát” ebbe a műfajba, korábban tucatnyi sikeres detektívregényt írt, hangzatos angol álneveken. Ezeknek mindezidáig nem sikerült nyomára bukkanni, csupán azt a három másik bűnügyi „dossziét” (A MOMAKI-dosszié, A Kaszinókert-dosszié, Romantikus dosszié) ismerjük Daix felügyelő Monte-Carló-i eseteiről a watsonos társ, Jules Réves (hmm) fogalmazó tolmácsolásában, melyek ugyancsak az Albatrosz sorozatban jelentek meg 1972-ben, 1978-ban és 1985-ben, E. J. Charon néven (elmés álnév, meg kell hagyni). A dolog érdekessége, hogy mindhárom kötet a szerző 1971-ben bekövetkezett halála után jelent meg (a harmadik kötet csekély 14 évvel), és még az utolsó fülszövege is azt engedi sejtetni, hogy újabb dossziék várhatóak.
Két olyan szerző is van, aki ebben a sorozatban publikált először, és később a magyar populáris irodalom széles skáláján mozgó, rendkívül sikeres szerzővé nőtte ki magát. Nemere István író, eszperantista írói karrierje felívelése előtt megjárta Lengyelországot, dolgozott tolmácsként, könyvtárosként, mentőápolóként és biztosítási ügynökként. 1980-tól vált szabadúszó íróvá s hozta létre félelmetes nagyságú, ifjúsági regényektől a paratudományos írásokig terjedő életművét: 2019 végéig 46 álnéven 726 könyve jelent meg, ezzel átvette a világrekordot az eddigi csúcstartótól, Barbara Cartlandtól. A sorozatban megjelent könyvei is előrevetítik érdeklődése sokszálúságát: 1974-es debütkötete, A rémület irányítószáma krimi, az 1977-es A Triton-gyilkosságokban már a krimi és sci-fi ötvözetéről beszélhetünk, az 1982-es A sötétség határán pedig terroristaüldözést és biológiai hadviselést tematizáló akcióregény. Lőrincz L. László orientalista ifjúsági írásai és a mongol, burját népköltészetet érintő tudományos munkássága mellett kezdett egzotikus kalandregényeket, fantasztikus és tudományos-fantasztikus műveket írni, saját neve, illetve a Leslie L. Lawrence álnév alatt. Ezen az írói álnéven első ízben az Albatrosz sorozatban publikált: az 1983-ban kiadott Sindzse szemében az azonos nevű híres keletkutató és rovartudós, Mr. Lawrence nyomoz detektívként olyan bűnügyekben, melyekbe egzotikus utazásai során keveredik – akárcsak a sorozatban megjelent többi kötetben is (1985: A Karvaly árnyékában, 1988: A gyűlölet fája).
A harmadik háromkötetes alkotó Kristóf Attila író, a Magyar Nemzet újságírója, szerkesztője, később szerkesztőbizottságának elnöke (pusztán érdekességként: Agota Kristof, azaz Kristóf Ágota testvére), dokumentumregények és más műfajban alkotott művek szerzője, aki az előbbiekhez képest sokkal inkább magyar krimit írt abban az értelemben, hogy nem kerülte meg egzotikus helyszínekkel a korabeli Magyarország reprezentációját. 1971 és 1991 között kifejtett nyolckötetes krimiírói munkássága egyúttal talán a legsikeresebb kísérlet a magyar környezetben játszódó, élvezetes, az olvasó felé néha kiszólogató bűnügyi regény megteremtésére. A sorozatot képező köteteket Dér Ádám kriminálpszichológus alakja köti össze – nyomozásaiból három jelent meg az Albatrosz sorozatban, az első, a második és a negyedik (1973: A feledékeny gyilkos, 1975: A csónakázó gyilkos, 1981: Valakit mellém temettek).
Két kötetmegjelenés három szerzőnek jutott, közülük kettő az ismeretlenség homályába burkolózik. Szita Györgytől a rendszer vége felé, 1987-ben jelent meg a Magánnyomozás, majd 1988-ban a Segédmunkában. Mindkettőben Tóth Dénes rendőrszázados adja különnyomozásra a fejét, az egyikben még a rendőrség kötelékében, de szívességből, a másikban már a rendőrségtől kilépett segédmunkásként – a kötetekből egyúttal kiábrándítóan valós korrajzot kapunk a szocializmus utolsó éveiről. A Magyar K. Lászlótól 1984-ben saját neve alatt megjelent Halott van az ágyamban szintén magyar színtéren zajlik, egy kisváros nyugdíjas tanára göngyölít fel benne egy gyilkosságot. Hermit Shark álnéven 1988-ban megjelent regénye, az Óvakodj a holtaktól! viszont már idegen környezetben játszódik, Black nyomozó története ettől függetlenül figyelemre méltó próbálkozás a krimik amerikai, keményöklű válfajának meghonosítására. Az előző két szerzőnél jóval ismertebb a T. O. Teas álnév alatt rejtőző Tótisz András író, műfordító, aki néhány éve A szürke ötven árnyalata fordítása során szerzett magának kétes értékű, mémeket generáló hírnevet. Írói munkássága mellett karate- és csikungmester is volt, nem véletlen hát, hogy a sorozatban tőle megjelent két regény mindegyikében, az első magyar, noha nem magyar közegben játszódó karatés krimikben (1987: Öld meg puszta kézzel!, 1988: Gyilkosság vízum nélkül) fontos szerephez jut ez a küzdősport.
A továbbiak valamennyien egykötetes Albatrosz-szerzők, némelyek azon egyszerű oknál fogva, hogy nem is írtak több hasonló jellegű művet. Négy esetben szerzőpárosokról beszélhetünk. Falus György – József Gábor 1979-ben megjelent kémtörténete, A néma dosszié egy pár évvel korábban forgatott, Falus György és Mészáros Gyula párosa által írt-rendezett film megregényesített változata – a kapcsolatot a borítóra bevágott filmjelenet is egyértelműsíti. Hasonlóan filmkönyv az Albatrosz magyar zárásának tekinthető 1989-es Zsarumeló, az azonos című, Koltai Róbert főszereplésével készült kétrészes vígjáték első epizódjából regényesítve – szerzőit, Szikszai Károlyt és Tardi Gábort ismerhetjük más televíziós sorozatok (Angyalbőrben, Família Kft.) íróiként is. A negyedik szerzőpárost a C. C. Kicker álnév takarja: a színész Harsányi Gábor és a dramaturg Révy Eszter társulásából született Johanna-könyvek (Johanna és a médium, Johanna és a Dräher utcai gyilkosság) közül a sorozatban csak az első jelent meg 1984-ben, a borítón utalásként Harsányi arcképével. A katonatiszt szerzők, Imre Gábor – Bojcsuk József 1967-es A Vörös Túr című regénye egy 1919-ben elkövetett gyilkosság tetteseinek 15 évvel későbbi levadászását és ennek felderítését követi nyomon, nem elhanyagolható mozgalmi vonásokkal.
Az Imre–Bojcsuk pároshoz hasonlóan Mág Bertalannak sem a hivatásszerű írás volt az eredeti foglalkozása. Rendőrtisztként számos bűnügy nyomozását vezette, nyugdíjba vonulása után pedig elkezdte közreadni ezen bűnesetek krónikáit. Köztük sorban az első az Albatroszban 1969-ben megjelent Nyomon a Mág-csoport, melyben a valós esetleírásokat novellaszerű formába öntötte. Jelentős tudományos munkásságából tett kirándulást ebbe a műfajba Bogdán István történész, levéltáros, szakíró, történelmi segédtudományok (technikatörténet, papírológia) jeles szakértője. 1977-ben megjelent krimimeséje, az Őfelsége magánnyomozója sajátos színfoltja nemcsak az albatroszos palettának – a ludóciai magánnyomozó, Filamér kalandjainak, alakjának máig ható népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2006-ban újra kiadták, 2018-ban pedig Fazakas Péter rendezésében hangjáték készült belőle. Szintén a történelemtudományok felől érkezett az a Lackó Mihály, aki a történetírás megközelítésmódjainak egyéni ötvözéséről, pszichohistóriai kérdésfelvetéseiről vált ismertté. A sorozatban a Lux Péter álnév alá rejtőzik, az 1987-ben megjelent Az utolsó vacsora című könyve egy családi körben, a nyolcvanas évek végén játszódó, a rejtvényfejtés klasszikus igényét célzó krimi.
Álnév alatt, Albert Haraldként írt krimit – a sorozat történetében először – Kenessei András művészettörténész is, az 1969-es borongós, néhol kicsit Maigret világát idéző Esős november szerzőjeként. Róla tudjuk, hogy nagyszámú szakmai publikációi mellett szépirodalmi műfajokban is alkotott: írt rádiójátékot, regényt, gyerekkönyvet, Hank Jeff álnéven sci-fit is. Fülöp János, akit sokan leginkább a Magyar Televízió Bors című 15 részes, televíziós kommunista eposzának forgatókönyvírójaként ismernek, krimiíróként mutatkozott be 1979-ben Gordiusz mester nyomoz című, 2 kisregényt magába foglaló, korabeli magyar vidéki és fővárosi díszletek között zajló bűnügyi regényével. Összesen négy Gordiusz-történet került kiadásra, a sorozatbeli köteten kívül ugyanis 1983-ban a Népszava kiadásában megjelent egy másik, ugyancsak 2 kisregényt tartalmazó kötet, nem túl szerencsés módon ugyanezzel a címmel. Mindőjük közül talán a legérdekesebb és legszabálytalanabb szerző Rubin Szilárd író. Keveset publikált, de a műveire pályatársak, kritikusok is felfigyeltek, életművének legfontosabb darabjaiként a Csirkejátékot és a Római Egyest emlegetik. Egyetlen bűnügyi regénye 1973-ban az Albatrosz sorozatban jelent meg: a Mulatság a farkasveremben írójához méltón egyedi hangvételű, a műfaj szabályainak megfelelő, azokat mégis némileg kifordító, rejtélyes bezártszoba-történet.
Végül, de nem utolsósorban, női szerzők is felbukkantak a sorozaton és műfajon belül. Zsámboki Mária író, szerkesztő, fordító tollából különböző álneveken krimik és romantikus regények is születtek. A sorozatban Jeanne-Marie Joël néven 1989-ben jelenik meg tőle a francia környezetbe ültetett Ne nyeld le szó nélkül (sorozaton kívül pedig folytatása is, a Nyugodjék békében?). A grafikusból lett krimiíró Gyürk Saroltának hét bűnügyi regénye jelent meg (novellái és sci-fi regénye mellett), és talán továbbiak is követték volna, ha korai halála közbe nem szól. Az Albatrosz-sorozatban 1980-ban megjelent, magyar valóságba ágyazott Heten, mint a gonoszok Gyürk debütálása a krimiirodalom terén, és már itt megmutatkozik az a lélektani irányultság és komor világfestés, amely a többi könyvét is jellemzi. Pécsi Agatha Christie-ként is írtak róla, bár ez bizonyos értelemben talán jobban ráillene utolsó szerzőnkre, Horváth Juditra, a titokzatos, egykönyves íróra. Pince című 1988-as, magyar vidéken játszódó bűnügyi regényének nyomozója, a nyugdíjas bírósági gépírónő több ponton mutat utalások által is explicitté tett hasonlóságot Miss Marple figurájával. A szerző ugyanakkor, amint jelen írás mottójául választott idézetben is látjuk, metabeszédhez is folyamodik a kedves előképek és klasszikusok, Christie, Simenon, Chandler csapásainak emlegetésével. Nyomozó és megteremtője ezek felől a kissé súlytalanná sarkított szerzők felől tekint az előtte álló rejtély-munka felderítésére-megírására: a magyar kisváros pörköltszagú konyháiban, józan valóságában történő bűnügyek bonyolultak, előzmény nélküliek, nem követhetők már kialakult minták, a feltalálás nehézségével kell szembenézniük. A sorozat egyik utolsó darabjaként megjelenő regény felmérheti ezzel a pillantással az Albatrosz magyar termését is, azt a számunkra is kirajzolódott képet, hogy az adott korba hitelesen és élvezhetően ágyazott krimik száma, éppen a helyzet bonyolultságából kifolyólag, csekély. Ennek okai jórészt ismeretesek: a bűnös szenvedélyeknek és bemutatásuknak nem kedvezett a társadalmi rend, a kultúrpolitika, aki tehette, mesés, idegen helyszínnel és szereplőkkel kerülte meg a hálátlan és összetett feladatot. Vannak azonban ellenpéldák is, ezért érdemes felülvizsgálni azt a megállapítást, hogy minden, ami ebben a korszakban született, szükségszerűen rossz és/vagy politikai ideológiával átitatott, és az a kijelentés sem helytálló, hogy a magyar krimi a szocialista éra hiányzó, esetleg Berkesi–Mattyasovszky–Mág Bermuda-háromszöge által elnyelt műfaj. Néhány szerző még megpróbálkozott vele, és született pár ígéretes darab, sajátos ízekkel – példa rá az ikonikus Albatrosz-sorozat, amelynek böngészésére bátorítlak, kedves olvasó. Kicsit sárga, néhol tagadhatatlanul kicsit savanyú, de a miénk.
