.svg)
Ahogy sietek a Bulgakov irodalmi kávéház felé, az jár a fejemben: valóban lehet a szó teljességében ünnepelni egy elméleti entitást, egy átfogó gondolatkört, a magyar szépprózát? És ha igen, hogyan?
Hamar világossá válik számomra, hogy igenis lehet, mégpedig nem is olyan ördöngös a módja. Kicsit másképp, kicsit szelídebben, de annál több értékes eszmecserével emlékezett meg a magyar szépprózáról az összegyűlt olvasó- és íróközönség február 16-án a legújabb Helikon-esten. Nem kellettek klisébe menő nagy szavak, sem torta, vagy éljenzés ahhoz, hogy valaminek a jelentősége előtérbe kerüljön. Elég volt egy kerekasztal, két mikrofon és négy beszélgetőtárs, akik naponta foglalkoznak irodalommal. Két Helikon-szerkesztő, Papp Attila Zsolt és Márton Evelin kérdezték az est meghívottjait, Szabó Róbert Csabát és Sándor Zoltánt irodalomról, otthonérzésről, az írás hogyanjáról és legfőképp arról, mit jelent számukra a próza lüktetésében élni mindennapjaikat.
Szabó Róbert Csaba marosvásárhelyi író, a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője. Sándor Zoltán nagybecskereki, vajdasági író, a szabadkai Magyar Szó napilap szerkesztője. Kettejük közös nevezője, mint az az est folyamán kiderült, nem csupán írói és szerkesztői minőségükben rejlik, hanem a filmhez és annak lenyomatához való viszonyulásukban, az őket körülvevő helyek és terek fontosságában, az alkotási folyamatok furfangjaiban is.
Márton Evelin olvasmányélményekkel kapcsolatos kérdése nyomán mindkét szerző egyetértett abban, hogy az ember olvasás nélkül nehezen tudna szépprózát írni, éppen a folyamatos olvasás jelenti az alkotás üzemanyagát. Sándor Zoltán friss olvasmányok terén kérdezője újabb regényét és egy szerb író, Vladan Matijević Pakrac című munkáját említette, míg Szabó Róbert Csaba az angolszász irodalom rá gyakorolt hatásáról és Joseph Conrad Lord Jim című regényéről mesélt. Az időnként kötelezően és szívesen újraolvasandók listája között pedig olyan szerzők és könyvcímek hangzottak el, mint Szilágyi István, A Pál utcai fiúk, A dzsungel könyve; Sándor Zoltán részéről pedig a rövidpróza javára Jorge Luis Borges, Ernest Hemingway, Franz Kafka és Gion Nándor nevei.
No igen, az olvasás elengedhetetlen összetevő, de milyen menetrend szerint kutatnak a szerzők egy-egy regényben felbukkanó szereplő, hely, eseményszál után? A munkafolyamat hogyanjaira került tehát a fókusz. Szabó Róbert Csaba Pokoltó munkacímet viselő, még meg nem jelent regénye kapcsán a dokumentációt emelte ki, a kutatás és utánajárás izgalmát, a sokszor egy fél mondatért vállalt kemény munkát, melyek a rétegről rétegre felfejtendő folyamat egységeit képezik. A választ kiegészítve Papp Attila Zsolt egy közös egyetemi évekből származó emléket idézett, ahol alkotóbarátja az akadémiai könyvtárban bűnügyi rovatok és napilapok tömkelegében kutatta fel első kötetének anyagait. Sándor Zoltán is hasonló lépéseket emelt ki, ő maga a mögöttes gondolatiságot keresi írás közben. Megemlítette újságírói szerepkörének befolyásait: húsz éves publicista pályafutása alatt mindig igyekezett és igyekszik elválasztani a híréhségét a prózai tevékenységtől, de az biztos, hogy a publicista valamilyen módon hatást gyakorol az íróra, és ez fordítva is igaz.
Szó esett még otthonlevésről, kolozsvári bombázások regényrészleteiről, vajdasági irodalmi életről és a többek között Sándor Zoltán közreműködésével is létrehozott Sikoly című folyóirat pályafutásáról is (2004-2016). Szabó Róbert Csaba ifjúsági műveinek kapcsán a felszabadultságot emelte ki, és megtudtuk: szívesen hoz létre új szavakat, mint például a térdig érő fa vagy a jelenpor. A két szerző filmek iránti szeretete szintén közös pont, Szabó Róbert Csaba forgatókönyvírói minőségében a csapatmunka és a határidők betartásának fontosságával gazdagodott, míg Sándor Zoltán filmszeretete visszacseng írásainak vágásszerű jeleneteiben. Papp Attila Zsolt az asztalnál ülő egyedüli költőként lelke nyugodalmáért rákérdezett még a szerzők lírához való viszonyulására is. A válasz mindkét félről egybecsengő volt: minden prózába kell a líra, vagyis amennyi líraiság volt bennük, az átvándorolt a prózába, és ez így van jól. Nem maradt más hátra, mint hogy a próza megelevenedjen és kitöltse a teret: a szerzők zárásként saját munkájukból olvastak fel rövid részleteket.
Elmélyült pillantások, lassan kiürülő söröskorsók, a hallgatóságban felélénkülő képzelőerő, Szabó Róbert Csaba kezében zsigerből kikapcsolt mikrofon, Sándor Zoltán előtt dedikálásra váró könyvek és Sikolyok, legvégül pedig taps. Karácsonyi Zsolt zárszava pedig álljon megfontolandó felhívásként mindannyiunk számára: ünnepeljük mindazt, ami szép, próza és magyar!
