Satírozás

Ferdinandy György: Tambo. Rövidprózák, jegyzetek. Magyar Napló, Budapest, 2021.

A Tambo, Ferdinandy György 2021-ben kiadott rövidpróza- és jegyzetgyűjteménye az író által emlegetett örökös metaforát, a fehér folto(ka)t kívánja kisatírozni. Regéi gazdagítására tesz kísérletet a kimaradt vagy csak lekicsinyített részletek hozzáadásával. Folyamatosan újabb és újabb szögekből próbálja elmesélni történeteit. Mindig más szereplőkre, helyzetekre, még kibontatlan gondolatmenetre tevődnek a hangsúlyok.

A „száműzetés irodalmának” alakja így növeszt történetei köré kész univerzumokat, amelyekben szabad átjárásokat találunk egymás közt. Röviden: az újramesélés feléleszti, élteti és folyamatosan újraértelmezi történeteinket.

A kötet nyitánya egy (vélhetően televíziós) forgatókönyv és a hozzácsatolt postscriptum, mely Ferdinandy sokszor elmondott történetéből inspirálódott: a második világháború alatt gyerektársaival együtt Belgiumba szállítja őket a Vöröskereszt feltáplálásra. Majd felelevenedik az utolsó keringő képe édesanyjával. Az író igyekszik, ahogy ő fogalmaz, jóvátenni mulasztását. Korrigál, szüntelenül.

Ha csak az élete java részét Franciaországban, Puerto Ricóban és az Egyesült Államokban leélő szerző 2018-ban kiadott Vadnyugati origó vagy Fájó holnapok, illetve a 2019-ben megjelent Sziget a víz alatt című köteteire gondolunk, pontosan ezt a fajta „satírozási” technikát láthatjuk. Ferdinandy nem engedi el olvasói kezét. Életének bizonyos részeit több ízben igyekszik kitisztítani számunkra. Legyen szó családi titkokról, utazásokról, feleségekről, pandémiáról, betegségről, macskákról, és „bikázásról”.

A Tambo a fentebb említett újraértelmezésről beszél. Arról, hogy az idő múlása nem a tépelődés, a múltban való rekedtséget jelenti. Hanem azt, hogy akárcsak a jó bor, gondolataink, lappangó érzéseink és benyomásaink – amelyeket eddig nem is fedeztünk fel egy-egy történetünkben – a korral együtt érnek. A jól ismert mondás szerint: a végén úgyis minden megszépül. Meggyőződésem, hogy egész egyszerűen csak arról van szó, hogy idővel képesek leszünk megérteni saját magunkat – annyi szálon, ahány keresztül-kasul átszőtte az életünket.

A Ferdinandyval hosszú évek óta szoros együttműködésben dolgozó Navarrai Mészáros Márton újságíró-szerkesztő által sajtó alá rendezett válogatást olvasva erős és egyben megható ténnyel találja szembe magát az olvasó. Mégpedig azzal, hogy nem késő köszönetet nyilvánítani. Az író köszönetét fejezi ki mindazoknak a családtagoknak, barátoknak, szerelmeknek, ismerősöknek és munkatársaknak, azáltal, hogy elmeséli történeteiket.

Mert voltaképp csak akkor áll össze önnön históriánk, ha másokéval is tisztában vagyunk. Hiszen útjaink és álmaink olykor, ha nem is mindig, keresztezik egymást.

‍