Rövidprózák

A szomszéd

Valahol a falon túl. Ott. Ott tesz-vesz, mocorog, állandóan. Hol a papucsa csosszan a csempén, hol a cipője kopog ütemesen, ahogy fel-alá jár a lakásban. Aztán csend. Néha. Vízcsobogás, mosogatás, edények zörgése, kávéfőzés, teaszürcsölés. Ez mind, mind ott a falon túl. Sosem láttam. Soha. Hallani mindig szoktam. Ahogy veszekedik a kutyájával. Nekem is van, kicsi, nagyfülű, bumfordi, egy kutya, nem nagyon hallgat rám, de kedves. Egyébként rendes eb, jó társ. A szomszéd néha dühöng is, nem tudom, min, bár a fülem oda szoktam tapasztani a falhoz, hátha rájövök. Ha már úgysem láttam, legalább hadd halljam, milyen is a szomszédom. Húsz éve itt él legalább, én is, de mindig, amikor kilép, valahogy gyorsan le is zakatol a lépcsőn, mire odarohanok az ajtóhoz, kilesek rajta, már sehol sincs. Levelet kapott, felbontja, hallom, ahogy a papír szakad, aztán csend, majd nagy sóhajtás és ideges moccanások. Valamit kalapál mindig, javít, állandóan csak javít, csavaroz, húz, ereszt, unos-untalan hallom a szerszámok zaját. Egyszer rajta fogom kapni, talán az a legjobb, ha lesben állok, mindig erre gondoltam. Most hallom, kilép a lakásból, gyors vagyok, máris az ajtónál termek és lépek is ki rajta, de sehol senki. Megint gyorsabb volt. De az ajtaja... valami furcsa történt. Az ajtaja résnyire nyitva. Elfelejtette bezárni. Belépek. Sötét folyosó, villanyt gyújtok. Az ajtó halkan kattan mögöttem. Könyvek, kávéfőző friss kávéval, kutya, bumfordi, foltos. És akkor történt. Valaki motozott a túlsó oldalon! A falra tapasztottam a fülem. Meghallottam halk szuszogását.

A fal

Rettenetes, mondtad kedvetlenül, ahogy ott álltunk az utcán és bámultuk. Szürke volt és magas. Felülete enyhén durva, de alapvetően jó munkát végeztek, egyfajta perverz kellemességérzetet keltett a vakolat professzionális egyenletessége és simasága, ha közelebbről néztük. Na menjünk, sóhajtottam, és elindultunk, de szemünket nehezen vettük le a falról. Ezelőtt két héttel jelent meg, senki sem tudja, hogy miért. Először csak annyit vettünk észre, hogy mintha sötétebb lenne a szobában, igaz, ezt csak utólag tudatosítottuk, hogy feltehetően a fal miatt volt, addig, amíg ki nem léptünk az utcára, legfennebb a borús időre foghattuk a benti sötétebb reggelt. És ott volt. Döbbent csendben néztük mind a ketten, körülöttünk többen, hozzánk hasonlóan, rémülten bámulták a falat. Este még semmi, és reggel, íme, már ott magasodott a maga tökéletes áthatolhatatlanságában az utca közepén, s bármerre néztünk, hosszan, mintha a végtelenbe tartana, messze nyúlt a fal. Senki nem hallott az éjszaka semmit, egy munkagép zúgása, egy csákány koppanása, ennyi sem vert fel senkit álmából, mintha láthatatlan erők húzták volna fel a falat. Vártuk persze, hogy valami történjen, megjelenjen róla valami hír, egy plakát, Kedves lakók..., így meg úgy... ezért meg azért... de semmi! Semmi, semmi és semmi! A híradókban sem szerepelt, az újságok sem hoztak le róla semmit, mintha a fal mindig is ott állt volna, évtizedek óta, életünk szerves részeként, és mi, egy egész negyed lakói, csak akkor reggel tudatosítottuk, hogy a falon túli dolgok valójában egy illuzórikus világ részei, a falon túl valójában nincs is semmi, mert nem tudhatjuk, hogy mi van ott, hiszen a fal mindig is ott magasodott az utca közepén. Persze, jogosan, erre bárki azt mondhatná nevetve: honnan tudjuk, hogy az utca közepén, hiszen ahhoz tudni kell, hol az utca másik széle. Maradjunk annyiban, hogy mindenki tudta, bár, a két hét alatt, számos kétely fogalmazódott meg bennünk. Jórészt annak is köszönhetően, hogy a hatóságokat nem érdekelte az ügy. A szomszédok közül néhányan, már akiknek bejárásuk volt ilyen helyekre, elmentek érdeklődni, panaszt tenni, építkezési hivataloknál, polgármesternél, megyei kormányhatóságoknál, sőt, az egyik szomszéd a minisztériumot is felhívta, hogy mégis mi ez, honnan lett és miért. Mindenki a vállát vonogatta. A polgármester bosszúsan annyit nyilatkozott egy negyedbeli újságíró kíváncsiskodására (ezt később valahol az utolsó oldalakon lehozta egy kisebb újság, amolyan „megkérdeztük” rovatban), hogy nem érti, mi a probléma, a fal védelmi és kényelmi célokat szolgál, és esztétikai élményt is nyújt. Ezzel részéről le volt zárva az ügy, a kérdés azon részére (ez már az újságból nem derült ki, nem hozták le, csak a szomszédok között terjedt), amely az építkezés körülményeire vonatkozott, állítólag csak annyit mondott, hogy a technikai részletek alapvetően lényegtelenek. Értetlenkedés mindenhol: mi is értetlenkedtünk, és a hivatalok is értetlenkedtek, hogy mi értetlenkedünk. Aztán három hét is eltelt. Négy. Ma végre összeültünk többen és úgymond Fal-ellenes Bizottságot alapítottunk. Mi, a közvetlen szomszédok, meg innen-onnan a negyedből többen is beszálltak. Eldöntöttük, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot, hiszen ez mégis képtelenség. Felmerült, hányan kellett módosítsák napi útvonalaikat, bevásárlási szokásaikat a fal miatt, sőt, volt akinek az autója is a túloldalon maradt, ott parkolt aznap este. Mi is van a túloldalon? kérdezte álmos szemmel az egyik szomszéd, és hirtelen csend lett, zavar hullámzott végig az arcokon, tényleg mi is van a túloldalon? Azért néhányan emlékeztek még: zöldségesbolt, húsbolt, egy újságárus, valami kisebb ósdi mozi az egyik mellékutcában, talán egy parkocska és buszmegálló. Ez utóbbit, természetesen, többen is fel tudtuk idézni. No meg a zöldségest. Akció, akció, akció, hajtogatta az egyik szomszéd, és röplapokat kezdtünk el gyártani, „Nekünk ne falazzanak!”, írta rajta. Ötletes, nevetted el magad, akkor láttalak felhőtlenül kacagni hetek óta. És szórtuk a röplapokat, vittük a hírt, a pletykát, szervezkedtünk, de semmi, alapvetően semmi. Az egyik tag felvetésére aláírásgyűjtésbe is kezdtünk, s az összegyűlt több ezer aláírást egy bontási kéréssel együtt nyújtottuk be az illetékeseknek. Semmi válasz. Akkor sem, most sem, pedig lassan egy fél év is eltelt a fal megjelenésétől. A Fal meghatározó eleme lett életünknek. Kényelmetlen, riasztó, de mégis részévé vált annak, amit reggelnek, amit utcának neveztünk. Aztán ma valami kis zajra ébredtünk. Már egy év is eltelt a fal megjelenésétől és most csákányozás zajára pattant fel a szemem. Rémülten kaptam magamra a ruháimat, ébresztettelek téged is: Itt vannak, építkeznek tovább, most nyakoncsípjük őket!, kiáltottam harciasan neked, ahogy álmos szemmel néztél rám, s már rohantam is le, kettesével vettem a lépcsőket. Egy szomszéd volt. Egy bizottsági tag. Ott állt a fal mellett és csákánnyal ütötte. Az ütések nyomán csak úgy porlott a vakolat, repedtek a téglák. Döbbenten állt az egész utca, többen hitetlenkedve figyeltek, ahogy a fal repedezik. Aztán, mintha összebeszéltünk volna, mindenki rohant haza, kalapácsok, vésők, feszítővasak kerültek elő és dühödt erővel estünk neki a falnak, előbb csak a vakolat omlott le, majd a téglaszilánkok repkedtek, véres kézzel, poros arccal, fulladó tüdővel bontottuk ezt a szürke végeláthatatlanul magasodó valamit. Két nap, annyi, szinte nem is aludtunk közben, vadállatias dühödtséggel bontottuk a falat, emlékszem az üdvrivalgásra, amikor a fal egyik része hirtelen robajjal leomlott és magával rántott egy jó ötven méteres szakaszt. Döbbent csend lett hirtelen és odagyűlt az egész negyed a lyukhoz, végre, egy év után szemügyre vehetjük a túloldalt. A leszálló porfelhőből lassan bontakozott ki a kép, előbb árnyak, aztán egyre tisztább lett, egyre tisztább, és végül láthatóvá vált, egy rét állt előttünk, fákkal, egy végtelen rét, épületek sehol, csak a rét és a fák. Furcsa volt. A zavar hullámait láttam az arcokon, összesúgtak az emberek, te is tétován szemlélted a túloldalt, és én sem éreztem semmi elégedettséget, semmi megnyugvást, inkább egy furcsa kellemetlen érzés fogott el, vajon mi ez, hát mi történt itt valójában? Senkinek sem volt kedve tovább bontani a falat, mintha a hihetetlen látvány megzavart volna valamit, a csákányok, kalapácsok, feszítővasak gazdátlanul hevertek a fal tövében a felgyűlt porral, törmelékkel elkeveredve. Aludni mentünk. Másnap reggel mintha összebeszéltünk volna, megint a lyuk előtt gyülekeztünk. Kicsit idegenül szemléltük a végtelen zöld tájat a fáival, a napfény is élesen, bántóan hatolt be a lyukon. Aztán. Az egyik szomszéd a fal mellett állt, támasztotta, s kezével babrált a téglák között. Megigazította az egyiket. Furcsán nézett körül. Majd felemelt egy másik leesett téglát és az első tetejére tette. Így rendben van, mondta valaki mellettem, és mereven nézte közben a két téglát. Valóban, tettem hozzá, és felemeltem egy harmadikat, rátettem, Így talán még jobb. Többen bólogattak, te is. Estére visszaépítettük a falat.

A kulcs

Kovács a járdán ment. Ebben amúgy semmi meglepő sincs, Kovács mindig a járdán szokott menni. Nem mellette, nem a szegélyköveken. Nem cikk-cakkban, nem kacskaringózva, hanem egyenesen, kihúzva magát, feszesen, ahogy kell. Évek óta. Kovács persze időnként megállt. Mindez a napi rutin része, megint semmi meglepő nem volt ebben. Akárcsak abban sem, hogy néha bámult is eközben. Körbe. Bár teljesen mihaszna dolognak tartotta a bámulást, de ő úgy magyarázta, hogy így lehetősége van megállapítani, minden rendben van, semmi sem változott. Semmi sem változott, motyogta elégedetten maga elé, a macskák a helyükön, a nénik az ablakban, az újságosbódé ugyanolyan lepukkant, az autóknak továbbra sincs hely. Majd továbblépett. Volna. De ekkor észrevett valamit maga előtt a földön, nini, mondta (bár a nini szót önmagában felesleges szentimentalizmusnak tartotta, tegyük hozzá), szóval, Nini, egy kulcs. Micsoda? egy Kulcs? Kovács reggeli útján úgy hevert az a kulcs, mintha keresztbe akarna tenni neki. Körülnézett. Bizonytalanul. Mert új helyzet volt, és ilyenkor vigyázni kell. Ki tudja, motyogta zavartan, ami tőle szokatlan volt, s ettől még zavartabb lett. A kulcs gyönyörű volt, régies, cirkalmas, kicsit sáros, de néhol csillogó, pont olyan, ami Kovácsot pillanatok alatt kétségbeesésbe kergetheti. No most mit? Mit csináljak? – feszengett egymagában a kulcs előtt. Végül gyorsan zsebrevágta. Itt kezdődött Kovács rossz napja. Mert ha kulcs, akkor ajtó is kell hozzá. Kovács praktikus és logikus ember volt. Egy kulcsot ajtó nélkül hagyni rossz ómen. Így hát egész napját azzal töltötte, hogy ajtók után rohangált. Egyre sápadtabban csapta be maga mögött a boltok ajtaját és egyre dühödtebben nézett a vállát vonogató elárusítóra: Értse meg, kérem, ilyen ajtó pedig nincs! Kovácsot a rendetlenség, a szertelenség és az illogikus viselkedés mindig kihozta a sodrából, így hát egyre nehezebben türtőztette magát és a sarki macskákon töltötte ki dühét. Márpedig lészen ajtó! – rázta az öklét a megszeppent macskák felé. Aztán ráakadt egy asztalosra. Az derűsen, megértően bólogatott. Kulcs, ajtó nélkül, ejnye, nohát persze, csóválta ő is fejét. No nézze, vakarta a fejét, csinálunk egyet hozzá. Kovács felderült, hát persze, örömködött. Úgy döntött, megvárja az ajtót. Nem ment haza, nem feküdt le és másnap sem itta meg a szokásos kávéját úgy, ahogy csak ő szereti. Viszont másnapra meglett az ajtó. A hóna alá kapta s úgy borostásan végigimbolygott a váro­son kicsit furcsa mosollyal. Nem tudott mindig a járdán menni, néha mellélépett, és ha megállt, akkor sem azt leste, hogy a macskák, meg a néni, meg a trafikos, hanem nagyokat szuszogott és csak az eget nézte. A gyönyörű kék eget felhőkkel. Aztán megérkezett. A helyre, ahol a kulcsot találta. Az ajtót valahogy kitámasztotta, nagy nehezen téglákkal, kövekkel, s boldog mosollyal, elégedetten nézte, ahogy az ajtó ott áll az utca közepén, s nem érdekelte, hogy mások hümmögve körbeállják, pisolyognak rajta. Ugyan, mondta, elnézően, Mit is tudnak ők. Aztán elővette a kulcsot. Remegő kézzel betette a zárba. És tekert egyet rajta. A zár kattant. Kovács a kilincsre tette a kezét. Benyitott. Akkor látták utoljára.