Rossz nevemről pernye száll

Rossz nevemről pernye száll

‍

Erdő, bokor, tarló

‍

Közötted és közöttem képek helyett árnyak,

hol erdőt hittem, csak bokrok vagy tarló.

Vad vagy és szeszélyes: hol bőkezűen tékozolsz,

hol mosolyogva morzsákat szórsz,

és a tisztás felől nem hallatszik semmi.

Hiába próbálom, nincs mód színről színre:

magadra gondolsz, és magamtól eltakarsz.

Mi lenne?

‍

Mi lenne, ha nem hívnálak, mégis velem jönnél?

Mi lenne, ha elküldenél, mégis veled maradnék?

Mi lenne, ha kölcsönadnád, mit te is kölcsönkaptál?

Mi lenne, ha számot adnál arról, amit örököltél?

Mi lenne, ha elfogadnád, mit örökségül hoztam?

Mi lenne, ha hagyatékom bordáid mögé páncéloznád?

Mi lenne, ha bennem élnél, mi lenne, ha élni hagynál?

Hol vagy?

‍

Mindenből kikapcsoltál, mi ideköt,

csak testem maradt itt velem.

Útra váltam, hogy megérkezzem hozzád,

és ajtót nyiss, szállást adj, betakarj.

Mégis attól félek, megvakít valami,

riaszt a csend, de feléd lök, taszít.

Valami azt súgja, magamra csukódom.

‍

Utánad

‍

Nem hívtalak, de milyen jó – egyszer csak itt voltál!

Majd magadra hagytalak – engedtem, megsemmisülj.

Feltéptem ajtót, ablakot, ordítottam, toporzékoltam,

hegyeket másztam, tornyokat, óceánokon bolyongtam.

Most a szembejövőket kérdezem, nem felelnek,

Istennel perelek, betűk tengerében kutatok utánad.

Milyen nem lenni? Mi hátravan, az lesz nehezebb.

Villám, vihar, hegyi tó

‍

Holnap mikor érkezem hozzád, nem tudom,

nem tudhatom, vársz-e rám, ajtód nyílik-e.

Beengedsz-e a belső szobádba, nem tudom,

nem tudhatom, oszlatsz-e homályt, olvasztasz-e havat.

Mikor hozol vihart, mikor villámlasz, nem tudom,

nem tudom, mikor lesz szemed újra hegyi tó,

s hogy haláloddá ölelsz-e, nem tudhatom.

A megtébolyult

‍

Hiába bámulom gazdag gyümölcseidet,

hiába árasztasz el titokzatos illatoddal,

esőd nem lehetek, nem lehetek szeled,

gyökered, földed nem lehetek soha,

nem védhet meg semmi a rágcsálók ellen,

hiába kérlelem, hagyjon még élni,

lesújt fejszéjével a megtébolyult gazda.

Keret

‍

Mindenemet szétszórtam érted,

de amit cserébe kaptam, nem elég,

vékonyodik arcodon a jelmez,

roskadozik a színpad alattad.

Hiába adok új formát alakodnak,

nem akarsz közel hajolni hozzám.

S mit szemed tükröz, elveszíthetem.

‍

Jóslat

‍

Nem fogant meg, nem lesz közös gyermekünk,

de naponta megszüljük különbségeinket,

hallgatásainkba pólyáljuk, altatjuk,

és napról napra bennünk nagyra nőnek.

De jön idő: elénk állnak (nem lesz irgalom!),

kacatjainkat bőröndbe csomagolják,

az utcára tesznek, és utánunk kiabálnak.

‍