Profán Theophania

Yesabel du Anaconde Prima Materia Substantia, avagy az alkotásról

Egyszeriben egy magas, sudár hölgy állt előtte, fején fekete férfikalpaggal. Hamvas, márványsima, porcelánfehér szoborarcát, minőn az üdeség rózsái virágoztanak, enyhén hullámos, hátközépig érő, gesztenyebarna haj keretezte. Mandulavágású szeme egészen rendkívüli kék volt, íriszének széle sárgában, zöldben tündökölt, a hosszú, sűrű szempillák még inkább hangsúlyozták egzotikus szépségét. Hajának homlokába lógó fürtjei egyik szemét teljesen eltakarták. Szemöldöke sötét volt, felfelé ívelő, az orr s az orrgyök egyenes, akárha görög szobrokon, a járomcsontok kissé szélesek, a száj széprajzolatú, érzéki, telt, ívelt, színe az érett meggyhez volt hasonlatos.
Egész testét nyaktól lefelé bő, királykék lepel borította, melynek alja a földet verdeste. Vogüssen báró önkéntelenül felállt az istennői jelenség láttán. Hát igen, a báró nagyon magas volt és daliás, közel hat láb magas, hajzata sötétbarna, vállig érő, erős szálú volt, a szeme kék, bár közönségesebb, fiam, nem oly ragyogó, mint a hölgyé, bajusz s kecskeszakáll fogta körül nemes metszésű ajkait. A hölgy valóban nagytermetű volt, mint elébb említém, mert fejbúbja kicsivel az igen-igen termetes Vogüssen álla hegye fölé ért. Megszólalt volna Upanisade márki, de csak ennyit hebeghetett a látványtól elájulva: – Kisasszony, ön gyönyörű – aztán összeszedte magát. – Kegyedhez hasonló szépséget még nem láttam e sárgolyó tekén, vagy netán kegyed is egy tünemény?
– Hiányoztam? – szólt a kék leples, kalpagos hölgy, mosolygott. – Most már értem – rajongott tovább a márki –, hát én kegyedet ismerem látományaimból, ha csak nem az a valóságosnál valóbb való, ön az égyiptomi királyné, akinek lelke kettéosztatott önmaga szőke tükörképeivé? Csak hát akkor jóval több látszék kegyedből… bocsánat. Csak nehogy az a három szörnyalak is előbújjék.
– Imádom a tengert, a kékségét, az illatát és a bíborosokat, de gyűlölöm a fehér bálnákat, és maga, báró?
– Ahol kegyed van, hölgyem, ott mindenre átragad tündökletes szépsége, bájjá, kellemmé varázsolódik még a haragvó tenger is. Kegyednél a fogság is szabadság.
– Akar szabadságot venni, márki?
– Nekem kegyed a szabadság.
– Jó, jó… én valami tényleges, igazi szabadságra gondolok – a nő hangja még mindig rendkívül barátságos volt, de a báró tőle olvadozó ömlengése enyhén mutatkozó nyűgösség frekvenciáit vitte búgó, fátyolos altjába.
– Hallgatom, kisasszony – szólt most már szenvtelenebbül von Vogüssen.
– Upanisade márki – a nő hangjában nagyon halovány gúny –, maga nagyon elmélyült adeptus, megjárta a belső kastélyt, az iniciáció barlangjait, az önátélés legmagasabb létrafokait, ugye báróm, vagy Jean-Claude, én megvenném kelmed bűvös hatalmát.
– Nekem hatalmam, kisasszony? – csodálkozék Upanisade márki.
– De… de báróm, magának írnia kell, ám mostmár teljes átéléssel a zablát szorosan a kezében tartva.
– Kisasszony, én istenuccse soha nem írtam, csak itt, önkéntelenül s magam is elszörnyedtem, hogy mit.
A nő felvonta szemöldökét: – Tudja, ugye, hogy éngemet ön írt s mily bal kimenetelű eseteket rendezett körülem és belém… s akaratom ellenére gonosznak, néha vérszomjasnak firkált kedves Fyrk kapitány, de én nem haragszom, Jean-Claude, magától függ a világ sorsa s az én sorsom, ön egy képíró, világíró, sőt: világcsináló. Most ébredjen, nézzen önmagába s direkte írjon, a megtörténteken már nem változtathat, de jövőm a kezében, a tollában, az elméjében van. Kérem, írjon jóvá, teljessé.
– Hölgyem, én nem tudnám bántani önt, ily igézően szép lényt… ilyen kedves, jóságos belsőt, én el vagyok képedve… elképedve állok a nagyságom előtt, én meghajlok a nagyságom előtt, ó nagyságos asszony, én világíró próféta, hogy kegyedet gonosszá tettem s bajba sodortam, ó bocsánat, bocsánat… de nem értem.
Vogüssen báró először letérdelt önmaga előtt, majd hebegve-habogva töredelemmel, bűnbánatos orczával bocsánatáért esedezett a kékleples hölgynek.
– Csak nyugalom, Jean-Claude, semmi baj, semmi baj… önnek valóban nagy a nagysága, én meg nagysága vagyok – élcelődött a széphölgy –, de félretéve a tréfát, én nagyon megértem, hogy beleborzong, sőt szent ijedelem tölti el önnön világvarázslói mivoltától, velem is így volt, de még semmi sincs veszve, még segíthet rajtam s így közvetve magán, feltéve, ha elfogadja az ajánlatom.
– Mi lenne az, kisasszony? – szólt már-már a régi határozottsággal a báró.
– Csak nem siket, Jean-Claude, mintha már említettem volna – a széphölgy hangja továbbra is kedves volt, csábos és kacér, de mégis vegyült bele valami fenyegető huncutság. Beszélgetésük óta először, elővette kecses, finom kezét a lepel alól s láss csudát, fiam, abban a kecsesben egy vívótőrt tartott, s azzal elegánsan a báró orra elé suhintott – nem szeretném ezt használni, Jean-Claude, úgy tudom, még halandó – biccentett azzal a csodálatos fejével kardja felé.
– Ó, minek a vér és vas, tüneményes szépsége amúgy is gúzsba kötve tart – szépelgett a báró és hanghordozásából megítélve, bizony, fiam, őszintének tűnt, és a pengét finoman eltolta nagymérvű orra elől.
– Tehát akkor – szólt a kékleples nő –, mint említettem volt, kedves Jean-Claude, én megvenném uraságod bűvös világíró hatalmát, s amivel fizetek, az a szabadsága.
– Úgy érti ezt, hölgyem, hogyha én úgy írom meg a láthatók és láthatatlanok, egyszóval a létesülés jövőjét, ahogy kívánja, akkor szabadon enged?
– Látom, kezdi kapiskálni, Jean-Claude, nem is olyan buta fiú maga. Nos, hogy dönt?
– Ó, hölgyem, oly váratlanul rohant meg minden, világteremtő-fenntartó omnipotenciám, az írás és kegyed, és akkor eszembe jut egyéb potenciám, hölgyem, ön hol egyedül földig érő bő lepelben, gesztenyebarnán, hol alteregójával ketten, szőkén, fedetlen karokkal, combokkal, testre feszülő fekete ruhában férfiúságomat minden formában váltig ingerelvén.
– Levegyem a leplet? – szólt a széphölgy.
– Vegye le! – így Vogüssen. A nő elébb beletúrt dús hajába, hogy elhessentse balszeméről a rakoncátlan tincseket, így mindkét valószínűtlenül kék, mandulavágású szeme teljes pompájában ragyoghatott. Lassan a stólából kibontakozván, mely puha zörejjel a földre omlott, láthatóvá váltak széles, cifra gallérú fehér pendelye alatt keményen, feszesen gömbölyödő, jókora, de korántsem lelógó, vagy aránytalanul nagy mellei, karcsú derekához széles öv igazodott, benne tőr, kiemelvén széles, gömbölyded csípőjét. A térdcsizma alá bújó férfi lábszárhüvely és persze maga a csizma, nyomatékot adott a formás, hosszú, vaskos comboknak és az izmos vádliknak. Oldalán, mint tudjuk, vállon átvetett hosszú, egyenes kard lógott. A márki elámult, megigézetten ennyit nyögött ki:
– Kisasszony, a maga fogságában lenni nékem bizony nyereség.
– Ír vagy nem ír? – szegezte a márkinak a kérdést, és ismét előrántotta kardját, a kezére felkarközépig érő, setétszín bőrszárkesztyű simult, és most beszéljünk a karról, mert eleddig ezt nem tettük, fiam, most ugyanis látható volt, hogy a kar formás, telt és izmos, azon a báró egy kissé elcsodálkozott, hogy a kisasszony miért a baljában tartja a fenyegető, meztelen pengét, de nem tulajdonított annak nagy jelentőséget.

A hallgatag halott kém

Hallgat, mert nem is szerepel a történetben – Azonnal fel a fedélzetre! Segítsen! – kommandírozott az admirálishölgy. – Hadd kapaszkodjak a nyakába, valahogy fel kell vergődnöm egylábasan is a tatra. Hát nyakába vette a lábát, úgy sietett, és ez most sajnos szó szerint értendő. Fent szörnyűséges látvány fogadta őket, Candide de la Cybourghe elsőtiszt teste véres cafatokban, szanaszéjjel hevert a ferdekken. A legénység fejetlenül, – akárcsak Candide szétszabdalt porhüvelye, csak az egyhelyben marada – rohangált fel s alá. Ekkor Yesabel admirális így szóla: – Alattomos fattyúk, kurafiak, ezt nem felejtem el soha! – dörgedelmezett konok, kegyetlen elszántsággal a pillanatnyilag láthatatlan ellennek a máskor oly kedves, érzéki női hang. – Bocsásson meg, Candide – most e hang újra lágyabban, halkabban csengett –, jobban kellett volna vigyáznunk önre – közelebb igyekezett hajolni Candide földi maradványaihoz, csakhogy ahhoz le kén guggolnia, de az egyetlen használható lábbal elég nehézkes, ám ez néki sikerült, mert igen ügyes admirális, csak át kellett tennie a lábát a bal válláról a jobb vállára.
– Harmatos teste most darabokban, de ne aggódjon, összeszerkesztjük, bebalzsamozzuk – beszélgetett még mindig Candide-dal, a jelenleg hullával. Ekkor már ott állt mellette, ezért Vogüssen környékén is Peer de Perverza vicomte, a Rokfort és rőtszőrű Magnusson a fedélzetmester; Aberra és Calouche oly mélységesen aluvának s nyugodának, hogy fel sem ébredhetének nemhogy a matrózok nyüzsgésire, de még a mizerábilis Candide halálsikolyára sem. – Ó, jaj, szegény kölyök – sajnálkozott Peer de Perverza vicomte –, mi lelte a pórul járt apródját, miféle hasogató lelés… Mylady, az ön lába meg tizenkettőt mutat, a sákramentomát!
– Mit foglalkozik az én lábommal, inkább jobban vigyázott volna a hajóra, nem magát bíztam meg a parancsnokolással? – förmedt rá du Anaconde az őszintén lamentáló Rokfort vicomte-ra és minden válasz lehetőségét elvágván így szólt valamivel megbocsátóbb hangnemben:
– Hagyjanak magamra, ön is, Vogüssen. – talán a nagy megrázkódtatásra vagy mi a Belzebub, a kiváló hölgyből kiszökkent a szép lába szárát az égboltnak feszítő, katatón görcs. Amint újra engedelmes bal lábbal Candide csinos darabjai felett siránkozott, a változatosság kedvéért izomzatos, idomzatos, kellemdús bal karja kezde bénává zsibbadni tragikus hirtelenséggel, úgyhogy máris válltól lefele csakúgy lógott, abszolúte mozgásképtelenül, formózus, szálfaegyenes-gerinces törzse mellett.
– Mily balvégzet üldöz engemet? – kiáltott inkább dühödten, mint kétségbeesve.