.svg)
Egyik fontos szellemi Bemapónknak (az apót nem különítve el a személynévtől) nevezte Lászlóffy Aladár Pomogáts Bélát 2004 májusában, Kolozsvárt. Az erdélyi forradalmi hadsereget vezényelni jött hadvezér csupán 56 évet élt, vagyis Lászlóffy úgy fiatalította, hogy öregítette is az akkor már hetvenéves Pomogáts barátunkat, miközben az irodalomtörténész itteni hírnevét nem kellett öregbíteni. Ahogy Ali magyarázta a dolgot: „vezetői véna, pedagógiai érzék, anyanyelv-mentő reflex, az irodalomteremtés leckemagyarázása” egyrészt, másrészt az a tény játszik szerepet (el)ismertségében, hogy „hosszú ideje állandóan és meghatározóan itt van, végig a színeken ebben a drámában, és előtérben a helyszínen”.
A magam emlékeit, élményeit nehezen tudom összefoglalni, fél évszázadra kellene visszaemlékeznem, nem utolsósorban közös autós útjainkra; mindvégig Béla volt a sofőr, Kolozsvár és Székelyudvarhely, Kolozsvár és Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és Kalotaszentkirály, Kalotaszentkirály és Szeged, Szeged és Budapest, Szigliget és Hévíz között, amihez mindenképp hozzá kell még venni a Pozsonyba, Kassára vagy Ljubljanába vezető utakat (és még sok másikat). Konferenciák, hivatalos meghívások, baráti látogatások végtelen sorozata – valamennyit talán Pomogáts Béla sem tudná felsorolni, pedig ő valószínűleg többre emlékszik, mint én; és nyilván rajtam, rajtunk kívül sok-sok utasa volt, korántsem csak erdélyiek.
Nézem a Littera Nova Kiadó által Budapesten megjelentetett (és az MTA Irodalomtudományi Intézet felvállalta), 2005-re toldódott ünnepi kiadványt, a Pomogáts-változatokat (innen idéztem a Lászlóffy-féle laudációt), a kötetvégi életrajzi adatokat, ahol feltüntették, hogy Pomogáts Béla 1969-ben járt először Erdélyben, akadémiai kiküldetésben, az első kötete, a szintén Erdélyhez kötődő Kuncz Aladár-kismonográfia viszont 1968-as jelzetű. Maga hozta el, barátainak, ajándékba. Megszámolom: az önálló kötetek bibliográfiája, 2005-tel bezárólag, 70(!) megjelenést regisztrál.
És ehhez a számhoz hozzá kellene adni az ő szerkesztésében kiadott írói életmű-válogatásokat, történelmi, irodalom- és sajtótörténeti antológiákat. (2005-ben ezekkel még csak 49-ig jutott!) A címek közül bőven válogathatnék erdélyi vonatkozásúakat, például az Erdélyi városképeket (Pozsony, 1994), több Dsida-kiadást, a Trianon című gyűjteményt, a magyar békeküldöttség 1920-as tevékenységéről szólót (2000), az Áprily Lajos emlékezetét (a Nap Kiadó sorozatában, 2002-ből), nem utolsósorban a Jelszó és mítosz összeállítást (Mentor, Marosvásárhely, 2003).
Pomogáts Béla nyolcvanadik születésnapján az irodalomtörténész, az Erdély-barát s az egész magyarságban gondolkodó művelődéspolitikus köszöntésében azonban megelégszem annyival, hogy utalok az utóbbi tíz év teljesítményéből néhány könyvcímre, újabb keletű vállalkozásra. Kénytelen leszek szinte csak a felsorolásnál, illetve a főként erdélyi szempontú válogatásnál, súlypontozásnál maradni, hiszen ez is emberpróbáló feladatnak bizonyul. Az élre, s alighanem e gazdag életmű legjavához sorolandó a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó által kezdeményezett, 2008-ban útjára indított sorozat, a Magyar irodalom Erdélyben eddig elkészült három, illetve hat kötete – ugyanis az irodalomtörténeti értékeléssel egybekötött dokumentumokat a kiadó külön is számozta, így az I-III-V mellett találjuk a II-IV-VI-ot, összesen közel 2000 oldalon. A mindeddig páratlan összefoglalás természetesen nem születhetett volna meg a szerző évtizedeken át kitartóan, irigylésre méltó odafigyeléssel rótt könyvkritikái és irodalomtörténeti tanulmányai nélkül. Több szakmai tanácskozásnak volt már tárgya ez a terjedelmében is impozáns munka – érdemi kritikájára, a koncepció és a részletek megvitatására azonban meg kell várnunk, hogy az ígért záró (kettős?) kötet is elkészüljön. Egyelőre 1914-től 1989-ig tekintette át Pomogáts az erdélyi magyar irodalmat, Szabolcska Mihálytól és Kós Károlytól Zirkuli Péterig és Ferencz Zsuzsáig, vagyis nem csupán az időbeli távolságok nagyok. Persze, az egyes portrékban nem kerülhető meg az időhatár (némelykor az országhatár) átlépése – ezt mindenki tudja, aki valamelyest közelébe került hasonló műfaji vállalkozásnak. Ha a dokumentum-fejezeteket nézzük, a korábbi évtizedek esetében magától adódnak az ilyen címek: Kiáltó szó, Az erdélyi gondolat, Jelszó és mítosz vagy akár Korszerűség és pártosság; közelebb érkezve a mához (a közelmúlthoz), már több vitát kavarhat – és kavart annak idején is – az Erdélyi lélek és erdélyi irodalom vagy a Nemzedékek kézfogása, A sajátosság méltósága.
Antológiák sajtó alá rendezését – irodalomtörténeti áttekintésétől függetlenül is – különböző kiadóknál folytatja; a vásárhelyi Mentornak köszönhetően 2010-ben látott napvilágot az Erdélyről Trianonban, 2011-ben az Erdélyi költők antológiája (Éghajlat Könyvkiadó, 2011). Eredeti ötlet az Üdvözlégy, szabadság! 2008-ból (tárgyi megjelölése: „Magyar írók Észak-Erdély és a Székelyföld 1940-es visszatéréséről”) – ennek előzménye volt, ugyanezzel a címmel (csak vessző és felkiáltójel nélkül) a Jékely Zoltán, Kiss Jenő és Szabédi László által szerkesztett, Szentgericzei Jakab Jenő kiadásában 1942-ben, Kolozsvárt piacra került kötet. A legmaibb viszont és talán a legérdekesebb a Haza, a magasban; ez az 1968–69-es Kettős kötődés-vita sajtóanyagát gyűjti egybe, a rá vonatkozó tanulmányokat is figyelembe véve, 2011-ben (szintén a Mentornál).
Az elmúlt évtized Pomogáts-könyvei közül három, igencsak beszédes címűt emelek ki, a közéleti ember publicisztikai írásait, tanulmányait tartalmazókat. Még 2005-ből való (a szeredai Pallas-Akadémia vállalta) a Felelősség Erdélyért (Nemzetpolitikai jegyzetek, 1988–1994), a pozsonyi Madách-Posonium kiadta Egyensúlykeresés (2008) és az újra irodalmi tanulmányokat közlő Jelenben élő múlt (Napkút Kiadó, 2013). Azt gondolom, ez a három cím jól jellemzi Pomogáts Béla mai gondjait, gondolkodását – természetesen hozzá véve a magyar közgondolkodás egészének állapotáról sorozatosan megfogalmazott előadásait, írásait. Az egyensúlykeresés ugyanis összekapcsolódik a felelősséggel, a múltbeli (irodalmi) tanulságok pedig nagyon hasznosak (volnának) a jelennek. Ez utóbbi kötet második fejezetében a „helytállás” és az „értékvédelem” szavak, illetve magatartások kerülnek előtérbe, és – a kortársi divattól függetlenedve – három nagy példa áll a középpontban: az Adyé, a Kodály Zoltáné és az Illyés Gyuláé. Márairól, Cs. Szabó Lászlóról és Lengyel Józsefről ugyancsak olvashatunk itt, de Szabó Dezsőről, a felvidéki Jócsik Lajosról, valamint Jékely Zoltánról, Takáts Gyuláról, Juhász Ferencről is. Az Erdélyi küldetés fejezetben Pomogáts a regényíró Bánffy Miklósról, a tanulmányíró Kuncz Aladárról, a Nyírő-temetés (újratemetési kísérlet) tanulságairól, Dsida és Szabédi transzszilvanizmusáról, Méliusz munkásságáról, Sütő Andrásról, Kányádi Sándorról és Szilágyi Istvánról értekezik.
Ezt a gyors születésnapi számbavételt persze nem fejezhetem be úgy, hogy ne említsem Pomogáts Béla régebbi és újabb, önálló kötetekbe gyűjtött költészeti kritikáit/tanulmányait, például Faludy Györgyről és Jékely Zoltánról, Reményik Sándorról, Takáts Gyuláról és Somlyó Györgyről, Juhász Ferencről. Egyetemi évei, 1956-os „kalandja” és az Irodalomtudományi Intézetben eltöltött évtizedek alatt és azóta is, hivatalosan már nyugdíjban, különböző társasági vezetői funkcióitól megválva vagy leváltva, de a közélettől igazán elszakadni nem tudva, sokunk barátja sokfelé figyel. És amit megfigyel, arról szívesen véleményt is mond.
