Plant úr őszinteségéről

Azt gondolom, emelte fel a hangját az elnök, abban mindannyian egyetérthetünk, hogy Plant úr őszintén beszél a nőkhöz!
Nana, ezt azért erősen megkérdőjelezném, kiáltotta közbe egy úr a közönség soraiból.
Az elnök szemmel láthatólag meghökkent, ugyanis egyáltalán nem számított ellenvetésre, és különben is az egész felvetést csupán hangulatteremtésnek szánta, a tanácskozásnak vagy röpértekezletnek egészen más, fontosabb ügyeket kellene (márcsak kellett volna?!!) érintenie.
Talán, uram, valamivel tudja is bizonyítani állítását? Különben vissza kell utasítanom a tanácskozás nevében ezt a fenyegtő nanázást.
Tegye hozzá, hogy mindenható elnöki minőségében. Jó, hogy nem küld reám mindjárt Plant-huszárokat.
Az elnök ellenállt a provokációnak. Magában úgy döntött, mindjárt a végkifejlethez tereli a közjátékot, megszégyeníti a szervezetlen ellenzéket.
Nos, vonta fel a vitorlákat, akarom mondani a szemöldökét az elnök, miközben minden szem a felszólamlóra szegeződött. Valahogy egyszerre fordultak feléje, a székek egyszólamban nyikordultak fel, akkora zaj támadt, mintha egy 300 férőhelyes utasszállító gép hirtelen fékezett volna a kifutópályán.
Erősen kétségbe vonhatók Plant úr eljárásai. Vegyük példának a Mezei Rózsika esetét…
Ám nem juthatott tovább a tétel bizonyításában a szervezés hiányától szenvedő opponens, ugyanis elnöki jogánál fogva megállította őt az ülésvezető. Talán bemutatkozna, kedves uram!
A nevem nem fontos, de ha Önök ragaszkodnak hozzá, akár meg is mondhatom. Igen, ragaszkodunk hozzá, mutatkozzon be, mondja meg, hangzott fel a nézőtér több pontjáról is, az emberek élesebben szólaltak meg. Felbátorodtak az elnök erélyét hallva-látva. Sokan sajnálták, hogy kisiklott az unalmasan nyugodtnak induló röpgyűlés, másokat viszont a készülő, kitörés előtt álló botrány (szenzáció?) felrázott nyári bóbiskolásukból.
Nagy szabadtéri vigadóban zsúfolodott össze a nyaralóhely közönsége, az emberek sokfelől érkeztek a gyógyforrásokra, egyesek még kezükben szorongatták a metszett ivópoharat, amit majd múzeumok raktáraiban fognak elhelyezni a következő század szakemberei, amennyiben túlélik a jelen századot. (Természetesen a pohárra gondolunk, de Plant úrnak is sokan ugyanezt kívánták volna, ha alkalmuk lett volna talákozni vele szemtől szemben. Ám Plant úrról csak a reklámok és színes hirdetések csapongtak egykor a tévében.) A könnyű júniusi szél éppen feltámadt és a rendezőség által felkért vendéglátósok körbekínáltak mindenkit bubis vízzel vagy mentessel.
Altorjai Normann vagyok, két n-nel. Bár ez nem lényeges, hacsak nincs körünkben egy jegyzőkönyvvezető, aki az egész esemény lefolyását írásban rögzíti. És majd eljuttatja a szervekhez. Az utolsó szót megnyomta, ami arra utalt, hogy volt már dolga a „szervekkel”.
Csak nem folytatott illegális szervkereskedelmet, uram, próbált szellemeskedni az elnök baloldalán ülő férfi, akiről később kiderült, hogy kissé zavaros jogcímen került az alelnöki státusba. Sőt ismerte Mezei Rózsikát is, ellentétben a hallgatósággal.
Szóval Mezei Rózsika esetére visszatérve, erősen kétségbe vonható Plant úr őszintesége ebben a kontextusban. Sokaknak tetszett a „kontextus” használatba hozatala, mások viszont, afféle mezei puristák, azt morogták, ne használjon idegen szavakat, ne fitogtassa iskoláit, nem kell felvágni azzal, hogy valakinek a papája gazdag volt és protekcióval betolták az egyetemre. A közönség jóindulatára egyáltalán nem volt érdemes alapozni.
Plant úr, kérem tisztelettel, az egyik torjai büdösbarlang tulajdonosa volt. Itt megigazította lila-sárga csíkos csokornyakkendőjét Normann két ennel. A „kérem tisztelettel” megkívánta a csokornyakkendőt, gondolták a nők, akik az efféle dolgokhoz sokkal jobban érzékenyítve vannak, mint a férfiak.
Ebből kifolyólag, hogy úgy mondjam, kőgazdag volt. Mezei Rózsika pedig kihez fordult volna, ha nem őhozzá kölcsönért. Kedvezményes kamattal. Plant úr pedig azonnal mindent megígért, szívélyes volt, lekötelezően szívélyes, azért egy-két illetlen mozdulatot (már bocsánatot kérek a hölgyektől, apró zavar jeleivel az arcán mégis kimondta), közönségesen szólva úgynevezett csöcsörészést hajtott végre. Ez is belefért tehát úriemberségébe. Aztán mégsem folyósította a hitelt. Gazdag volt, mint volt szerencsém említeni, és különféle kifogásokkal mentegette a késedelmet, hogy a bankja azon a héten nem nyitott ki, húsvéti bankszünet van – júliusban, tenném hozzá –, hogy a pénz nem áll pillatnyilag rendelkezésre, zárolták a svájci számláit valami ostoba kompjuterhiba miatt, máskor meg azzal hozakodott elő, hogy két teljesen megbízható kezest követel a bankfelügyelet, és más ehhez hasonló átlátszó ürügyeket sorakoztatott fel. Szegény Mezei Rózsika pedig csak várta-várta, reménykedett az olcsó hitelben, nem akart uzsorásokhoz fodulni, akik akár 200 százalékos kamatra szívtelenül, gonosz indulatból, de azonnal boldogan adtak volna neki rabszolgakölcsönt. Végül elunta, megbántódott, már-már az öngyilkosságot fontolgatta magában, beugrik a torjai büdösbarlangba, mikor megszánta őt egy ismeretlen hölgy, a tüszőhegyi vajcsárda tulajdonosa, és átutalt neki hosszúlejáratú kölcsön gyanánt 2500 dollárt, amiből Mezei Rózsika végre fodrászszalont nyithatott Obertfalva főutcáján. Na és ezek után mit gondolnak önök, ki volt az első vendége Mezei Rózsikának, na ki? Eltalálták. Komplett nyírást és borotválást, bajusz- és szakálligazítást kért a tulajdonosnőtől, aki, hogy közönségesen szóljak, itt egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, köpni-nyelni sem tudott ekkora pimaszságra.
A lakosság nyugtalan lett. Egy hölgy a műsorfüzetből papírrepülőt hajtogatott és dühösen az ellenzéki felszólaló felé hajította. A repülő azonban túlsúlyosra sikerült, és három sorral odébb alábukott.
Valaki felállt, és az elnöknek címezve szavait, mindenkit arra kért, hogy szavazzák meg Plant úr becsületrendjét vagy tiltsák ki a felszólamló két ennes fickót. A javaslathoz senki sem csatlakozott. Voltak, akik felkeltek helyükről, már a sorok között araszoltak kifelé, sűrű bocsánatkérések közepette, de seggel a sor közönségének, amikor valahonnan előkerült egy tölcsér vagy a műsorfüzetet tekerték össze, és egy másik férfi, őszeshajú, elegáns úriember, még a fürdőhely elegenciájához képest is az, azt harsogta:
Én is fel tudnék sorolni néhány esetet!
Jöjjön ki, álljon az emelvényre. Lássuk, halljuk, vezényeltek a közönség örökös hangadói, akik azért az ismeretlenség homályában kívántak maradni. Sokkal kényelmesebb volt rejtőzködve befolyásoni az alakítható tömeget.
A fehéröltönyös kisétált. Szakszerűen bekapcsolta az addig állványán csüggedő mikrofont. Látszott rajta, hogy hozzászokott a közszerepléshez, nem először van dolga mikrofonnal és nyilvánossággal. Kellemes hangja volt, dióbarna pácban áztatott, képzett dikció birtokosa tehát. Talán egykor rádiós lehetett vagy tévébemondó, amikor még erre, mármint a szép kiejtésre, a jó hangsúlyozásra, szövegértésre, a helyes beszédre adtak a stúdiók.
Ifjúkoromban, kezdte, de a hangadók a közönség ellenséges hangulatára ráérezve, azonnal szellemességeket szúrtak közbe, ilyeneket: mikor volt az, öregem, talán Jókai korában vagy még sokkal előbb, amikor éppen Mátyás király udvarában nyaltad a tányérokat vagy az udvaroncok seggit?
Ez talált. A fehérruhás befogta a mikrofont és közvetlenül a mátyáskirályozóhoz intézve szavait, elküldte őt a jó büdös francba. Röhögés, füttyögés. Az elnök már régen visszavonult, a színpad takarásában alaposan belehúzott a konyakos flaskába, melyet közéleti kebelében hordozott, és eleddig minden nehéz pillanaton átsegítette. Az alelnöknek magyarázta, hogy ő nem is ismeri személyesen Plant urat, az egészet csak amolyan bevezetőnek szánta, és álmában sem gondolta volna, hogy a mindenki által tisztelt őszinte pasas említése ekkora vihart kavarhat.
Az alelnök oda sem figyelt, ugyanis a polgármester éppen a helyi közösségi rendőrőrsöt tárcsázta, hogy erősítést kérjen a rendfenntartáshoz. Valószínűleg a vendéglátósok könyörgésének tett eleget, akik féltették nyomorúságos műanyagpalackjaikat és a gyülekezés végére beigért miccs­húst és félig behűtött söröket.
Plant úr őszintén beszél a nőkhöz? – kérdezte erősen túlzó és kételkedő hangsúllyal az egykori rádiós főcsicsergő. Obertfalván egyszer kibeszélőshowt rendezett. Tudják, az afféle modern lelkigyakorlat, kollektív gyónás. Mint a névtelen alkoholistáké. Nem vagyunk alkoholisták, hallatszott többfelőlről is. De ezúttal doktor Mincsákyt – mert ez volt a neve – nem lehetett kizökkenteni. Rendíthetetlenül folytatta.
Özönlöttek a nők. Az elcsapott, kiöregedett szeretők, rosszul kielégített asszonyok, a megcsaltak és a soha nem csókoltak, a megesett cselédlányok, a durva erőszak áldozatai és a boldog tudatlanok, akikbe csupán ott hasított bele a felismerés, hogy becsapottak, megrövidítettek, az élet és társuk csúnyán és otrombán kibabrált velük. A férfiak persze meg sem jelentek Plant úr „audienciáin”. Ez a szerencsés-ostoba körülmény elég bátorságot kölcsönzött neki, hogy egyre több települést fonjon be mérgező csápjaival. Az asszonyok lázadását készítette elő, állítólag. Városok és falvak asszonynépe esett áldozatul, Plant úr telhetetlen volt. Minden szeánsz elején írásbeli ígérettel kötelezte magát, hogy semmit fel nem jegyez, nem rögzít hang- vagy filmvevővel.
Miről beszél, soha nem hallottunk ekkora marhaságot! Honnan tudja, talán maga volt az a férfi, akit mégis beengedtek a kollektív gyónáshoz? – kérdezték innen is, meg onnan is. A közönség a tamáskodások ellenére is két pártra szakadt. Voltak, akik már régen nem értettek egyet az axiómaszerű tétel igazával, mely szerint P. úr őszintén beszél a nőkkel vagy a nőkhöz. Senki sem elég őszinte, vélték a radikálisok. És nagy veszélyeket rejthet magában, mondták az ijedősek.
De ott voltak beszerelve minden szögletben, lombok közé rejtve a titkos, éjjel is kíváncsiskodó kamerák. A beígért félhomály semmit sem ért. Mindent felvettek, mindenről pontos felvétel készült, amelyet Plant úr sorszámmal és helyszínmegjelöléssel látott el, ahogy az egy profi hírszerzőhöz illik. Mert, kérem alássan, Plant úr hírszerző, kém volt, ha úgy tetszik. Moszkvában vagy Langleyben képezték ki, ennek végképp nincs különösebb jelentősége. Egyszer csak felbukkant az ismeretlenségből és hirdetni kezdte magáról, hogy ő aztán kurva őszintén beszél a nőkhöz. A lakosság, a népesség legérzékenyebb feléhez. Amivel persze félrevezető folyamatokat, mozgalmakat lehet elindítani. Ezek természetesen lehetnek jók, de ugyanolyan mértékben ártalmasak is. Lehetnek békés szándékúak vagy építő jellegűek, hogy úgy mondjam. Biztosíthatom Önöket, hogy ez utóbbi két irányzat olyan távol állott Plant úr deklarált őszinteségétől, mint Makkos Mária mellbimbója a jeruzsálemi pátriárkától.
Várt. Hatásszünetet tartott. Kiszámítottan.
A publikum, már akik maradtak, és az időközben zajossá fajult mulatság felkavart zsongására begyűlt újak, akiknek eszük ágában sem volt részt venni egy fürdőhelyi értekezleten, elegük volt az egész évi hülye és hosszadalmas gyűlésekből, lubickolni akartak és ivókúrára fogni magukat savanyúvízzel, pálinkával vagy helyi gyógyborokkal, ezúttal csendben várták a folytatást.
Ígéretet tett, hogy nem fogja kifecsegni, megtartja magának a gyónási titkot. A nők persze hittek neki. Olyan meggyőzően hangzott. Plant urat megelőzte a híre, a piszokul őszinte ember híre. Persze, hogy csalt. Megtette. A hangszalagokat összevágta, montírozta, felturbózta, tényeket és helyszíneket kevert össze és fordított más irányba. A szavak helyet változtattak, az értelem elfajult. A zenei aláfestéssel, elő- és utóhangfüggönnyel olyan holdudvart teremtett a több folytatásban közreadott műsorfolyamnak, hogy a hallgatóság majd megőrült. Azt akarta sikerrel bemesélni az embereknek, hogy ezek a nők a férfitársadalom rászedettjei, kisemmizettjei, lelki kéregetők vagy szerelmi hontalanok, az élet bokorlakói, csekély értékűek, becstelenül agyontaposottak vagy csak egyszerűen naiv áldozatok.
Éjszakai műsorban közvetítették a Gourmand rádió URH sávjában. Persze kismillióan, ország-világ hallhatta az obertfalvi vagy tüszőhegyi, sikárlói vagy bambuszkerettyei asszonyok történeteit, amelyeket Plant úr gúnyos kommentárokkal is teletűzdelt. Hol itt az úriemberség, a szótartás, a jellemesség, kérdem én?
Szabad a sajtó, szabad a véleménynyilvánítás, mondták azok, akik az előadóval nem értettek egyet, de az újságokban imádták a botrányokat, száz és száz lájkot nyomtak a katasztrófákra, de hármat sem egy olyan magasztos eseményre, mint a könyv és vers ünnepe Gamásercsiben, hogy mást ne mondjunk.
Itt-ott máris jelezték kézzel-lábbal, hogy ők is hallották, elcsíptek egy-egy folytatást, beszéltek róla másoknak is. Igazinak hitték, egy pillanatig sem kételkedtek abban, hogy mindez így hangzott el a valóságban is, önként, szabadon, őszintén, vágások nélkül. Annak idején egyre többen ültek oda a Gourmand rádió elé éjféltájban, de soha nem lehetett tudni, mikor csendül fel a várva várt szignál, mert ez a homálykeltés is a rádió talányos működéséhez tartozott. Hogy mennyire etikus, azt most ne vitassuk.
Az emberek felálltak, hadonásztak, a pódiumra visszatért bukott elnök hasztalan próbálta visszaterelni a hallgatóságot a székekbe, senki sem törődött vele. Valahol egy plakátot emeltek magasba, a Plant úr hívei készíthették, mialatt folyt a vita, az őszinteség cáfolata, a vádak és ellenérvek harca. Kérdezzük meg Plant urat.
Hogyan, hiszen már legalább két évtizede halott? Ütköztek meg azok, aki ismerték Plant úr pályafutását és hittek meghirdetett egyenességében, szavahihetőségében. Kikben nem ingathatták meg úriembersége renoméját.
A tömeg egy percre elcsendesetett. Hallatszott a gondolatok kattogása, rövidzárlatos sercegése. Ritka pillanat, kár, hogy nem örökíthették meg Plant úr titkos kamerái.
Altorjai úr ekkor kaparintotta magához a mikrofont, egész egyszerűen kiragadta az elnök remegő kezéből a hangadó szerszámot, és bejelentette, hogy ezennel a röppentyűzés be van rekesztve, menjetek haza békével. Ite missa est, alleluia.
Nem addigsza, nem oda Buda, álljunk meg egy polgári szóra és egyéb ilyen népies közbekiáltásokkal vették fel a kesztyűt a Plant úr hívei. Köztük nők is akadtak. Sőt egyikük, egy csinosnak mondható ötvenes kékruhás nő még a színpadra is felugrott, és kiemelte a mikront az állványából, azt kiáltotta merészen, fittyet hányva a materialisták rémuralmának: idézzük meg Plant urat. Ma este szeánszra várok mindenkit, akit ez az ügy valamennyire is felzaklatott. Hol laksz, angyalom, mi a telefonszámod, léci-léci, próbálkoztak az anyagelvűek hitelteleníteni jópofizással a hirtelen felmagasodó misztikus felhőkarcolót.
A nő megmondta a címét, többek kérésére tagoltan lediktálta telefonszámát is. Akinél volt telefon, azonnal bepötyögtette, többen a zsebkendőjük sarkába írták fel filctollal, golyóssal. Majd sarkonfordulva könnyedén le akart lépni a színpadról, de belegabalyodott a mikrofon tyúkbeleibe és oly szerencsétlenül bukott előre, mielőtt még bárki elkaphatta volna, hogy homlokát beverte a színpad előtt húzódó kőszegélybe. A kisiető mentők már nem tehettek semmit sem életéért.
Sokan arra gondoltak, hogy íme Plant úr egy újabb, bizonyosan nem a legutolsó áldozata. Ám a radikális hívők nem osztották ezt a felfogást, ők mindenképpen azt tervezték, hogy másnap reggel halálra kövezik a fehérdi Mincsák urat és ­Altorjai Normannt mind a két n-­jével egyetemben.