Picasso áradatversei

Picasso írt? A festő édesanyja így nyilatkozik: „Azt mondják, írsz. Bármire képesnek tartalak. Ha egy nap azt mondják, misét celebráltál, azt is elhinném.” Nos, azt nem tudjuk, Pablo ­Picasso megtette-e vagy sem, de verseit és prózaverseit lejegyezte. 1935-ben kezdett el írni, 54 évesen. Művész identitásának válságos időszakában segítségére volt az írás. Ekkor keveset rajzolt. 1935–36-ban naponta írt, ez az új kifejezési forma egészen 1959-ig elkísérte, ekkor jegyezte fel utolsó ismert versét. A hagyomány 350 verset és három színdarabot tart számon tőle.

A költő Picasso nem szorítkozik homogén írásmódra, ahogy a festő Picasso sem tette. Androula Michäel francia művészettörténész számos alkotását „áradatversnek” nevezte. A szavak sorai belecsapódnak az olvasó érzékelési mechanizmusaiba, és legtöbb alkalommal a befogadó nem készül homokzsákokkal. Az áradatverseket lehetetlen központozni, a lélegzetvételhez közel álló olvasói attitűdöt igényelnek. Néhány verse formába tördelt, néhány verse formájában is az „áradatvers” megnevezéshez marad hű. Pablo Picasso nagyon szeretett játszani a formával, a szavak sorrendjével, ez az olvasó számára a „variációversekben” is jelenvalóvá lesz, Androula Michäel verskategóriáinál maradva. Ezekben a versekben Picasso átadja magát annak a munkatapasztalatnak, amelyben az elemek permutációszerűen oszlanak szét az alkotói folyamatban. Mivel Picasso számára bármely permutáció lehetséges, versei a festészeti anyagok kollázsba való illesztése előtti felületkezelésben részesülnek.

A munkamódszere szintén kollázsszerkesztés módszerével definiálható. Rögzített egy gondolatfolyamot papíron, amelyet utólag számos alkalommal módosított új elemek beékelésével. Amikor új réteget montázsolt a versre, nem csak a sorok sorrendjén változtatott, hanem a beillesztett elemek korábbi értelmét is elhomályosította, vagy épp ellenkezőleg, kontúrral előtérbe emelte. Néhány vers esetében ezt a folyamatot akár tizennyolc alkalommal is elvégezte. Egy rizomatikus költői írásmódot hozott létre, amelynek rétegeit gyökérösvények képezik (Gelonch-Viladegut, Spanyolország, 2013).

A prózaversekben a költő- és festőidentitások megszakítás nélküli szinapszisokban kapcsolódnak egymással. Leplezetlenül tölti fel a prózavers sorait a kromatika, illetve a színek illatprofilja. Ezekben az egy időben vizuális és szenzoros képekben a befogadói értelmezés rétegeit is a versbe szerkeszti: a színeket látva és szagolva az egyénben aktiválódik az emlékmemória, fokozatosan szabadulnak fel a teendős listák és a számlák mögé besorolt tapasztalások, lassul a totális vagy részleges felejtés. Az alkotás folyamata számára a papír dimenziójából indul ki. Az íróasztalt körülvevő teret pókhálófülekkel ruházza fel, és az olvasó egyszer csak arra lesz figyelmes, egy nyitott száj sötétjében üldögélve szemtanúja az alkotás progresszív folyamatának.

Emellett Picasso prózaverseinek rétegeit a spanyol kultúrtörténet, fauna és gasztronómia elemei is definiálják. A percepcionalitás síkjába emeli a bikaviadalokat, az aréna viadal előtti százszor fehérre festett falainak közönyét, ugyanazon falak egy óra múlva vérrel festett tradícióját, a minden templom mellett kötelező bodegából kihallatszó népi énekek bánatát és a gúnyrigmusokban fennmaradt helytörténetet, az olívaföldek szürete utáni olajból készült ételkölteményeket, meg a polgárháború által házakról letépett fekete bőr alól szivárgó fekete méz gyászát.

Az 1936 és 1939 közti spanyol polgárháború közeledtét az állatvilág rezdüléseire leképező beszélő nézőpontjából a befogadóban egy apokaliptikus Spanyolország ölt testet. A katonákat ház-entitásként emeli be a vershelyzetbe, és Spanyolország polgárháború utáni csendjét „a házak beleinek égre ürítéseként” rögzíti. A háború végét követő prózaverseiben a frankista diktatúra ehetetlensége a téma, az azzal szemben tanúsított ellenszenvének ábrázolásához szintén gasztronómiai elemeket hív be. A beszélő az 1939-es utolsó puskadördülés után bizalmatlan viszonyulást tanúsít mindenki irányába, a ház letépett bőrének és a sas kihányt szárnyainak sebei folytonos szkepszisben tartják az olvasót. Az 1940 után lejegyzett verseiben témái voltak az identitás, a testképzetek, a szerelem és az öregkor.

Minden prózavers dátummal ellátott. Ezek a dátumok a versek címeként is értelmezhetőek, jelenlétük nagymértékben megkönnyíti az írói életmű szakaszainak nyomon követését és interpretációját. Az olvasó Picasso életében megélt alkotói tapasztalataiba nyerhet betekintést. Ezek az élmények a legközvetlenebb valóságban gyökereznek, a jelent emeli piedesztálra, az poétikájának uralkodó idősíkja.

Pablo Picasso prózaversei kevésbé ismert, de rendkívül izgalmas részét képezik életművének. Ezek az írások főként a szürrealizmus hatását tükrözik, és gyakran elszakadnak a hagyományos narratív szerkezettől. A lefordított versek és prózaversek a picassói írásmód diverzitását tükrözik, nem a történetmesélésre, hanem az érzelmi és vizuális hatásra helyezik a hangsúlyt:

‍

1936. április 24.

A szivárvány fejjel lefelé a csillagos éjszaka közepén lecsöpög az ámuló szemek feltört bölcsőjén aranypintyek pislognak nyugágyon rángásaik körbejárják a tűzbe szúrt szögeket a prizmatorokban kifeszített kötél végei a tóba süllyedt kerék égési sérüléseibe rögzítették és dühösen harapják a haldokló bika szemét

‍

1936. május 16., Párizs

A sárga ízének illatát nem éri fel a megigézett zöld hangja amely sóhajtozik a felvillanó nevetések rózsaszín csillogásának érintése után a szertefoszlott parfüm tekintetét elhalványítja a hőség kiáltása amely a levegőben tartott testén finoman harangozza a csendből kiragadott órák hiányát

‍

1936. május 20.

Ó ha a madár koszorúkat szőne az alvó órákból a bronz pók méhében csillagsült lehetne a számok tengerének légterében a tollakba öltözött kecskék tomboló haragja és énekelhetne a kék tojás szemének rózsaszínű távíróvezetékén az izzó szeghez csomózott sálon amely pontosan a homlok közepébe van szúrva a bika szarvai között mekkora csend

‍

1936. október 11.

(I) * nyakába akaszt egy forró vízzel teli fürdőkádat * nyakába akaszt egy piszkos ruhákkal teli szekrényt * nyakába akaszt egy ebédre égő abrosszal terített asztalt

(II) udvarhölgy tiszta vízzel teli galamb folyékony tollazatát egy méhészolajat fogyasztó kép világítja meg

‍

1938. február 8.

Se több se kevesebb a meszelt falon kiállítva a kiengedett borostyánszínű hajszálakból egy meder amit a rajz csónakja alatt hasít a ruhájához varrt folyó se több se kevesebb a csónak megolvasztja a lila asztal lábánál szabadon engedett borostyán hajszálak réz viaszát a fül rózsaszín pamutjának pontyugrásait a szék lassan visszahúzza kezét balra teszi a szobában fojtogatja a félig nyitott ajtó színének keményítőjét és a mennyezeti lámpa hamvait a rajz nyitott szájára szórja meg akarja törni a pata árnyékának illúzióját a mandulazölddel gúnyolódik

‍

1938. március 1.

fekete sugár a napból kopogtat az ajtón megnyújtott kezével a nyáj segglyukát rajzolja az árnyék redőibe a mézesbödön lenszövetében rejtegetett legyező történeteinek zizegése nyújtja meg a porcukor eget a kék ég rongyaiban a galambok repülésének édes mandulateje dörzsöli a tükröt a rezgő kések billentyűzete szorítja a napot hátába szúródtak és a zárt redőnyön a kobalt tenger kék szennye szivárog

‍

1939. december 25.

A szén megduplázza a sasok viaszos lepedőit, és mosolyok esőjével szórja szét a fagyos gombolyagot az üres ég lángjaiból a bőrre

A ház egy sarkában a szekrény fiókjának mélyén fekvő törött szárnyait hányja ki

az elfelejtett ablakban hullámzik a semmi fölött

a fekete lepedőt elhasították

a méz mennyei lángjai

a ház letépett bőrére

egy sarokban a fiók mélyén

a sas kihányja szárnyait

a ház letépett bőrére

hullámzik az elfelejtett ablakban a végtelen üresség közepén

az elhasított lepedő fekete méze

a mennyei lángok a sas kihányja szárnyait

az üresség végtelen közepén a házról letépett bőrön

a fekete lepedő mézének meztelen karjai hullámzanak az ablakban, amelyet a büdös égbolt lángjai téptek szét ahol a sas kihányja szárnyait

az éjszaka közepén az elfeledett ablak rázza

a lángok emésztette fekete lepedőt

a sas kihányja szárnyait az ég mézére

mozdulatlan az űr közepén

a házról letépett bőr

rázza a fekete lepedőt az ablakából

a lángokba foglalt sas

hányja szárnyait az égre

az ablak fekete lepedője hullámzik az éj arcán a sas viszi kihányt szárnyait

kitépve a ház falának fogai közül az ablak

rázza

a lepedőt a lámpák által égetett kék szénben

a redőnyök körmei

feladják a harcot szárnyaikat a sorsra bízzák

‍

1939. december 28.

A csörgődobból cseppenként szivárog a méz a ház lángoló arcáról a fekete lepedőn hullámzik a sas kibontja a sas aki kihányja szárnyait kibontja teljes sebességgel közeledik a fal megkapja az árnyék alamizsnáját komédiázik az ablakon a redőnyök őrült mozdulatokkal csapkodnak

A fal válaszol a hívásra, és már nem válik el az árnyéktól a szárnyait lebegni hagyja a két redőny a sas testét tartja elengedi zsákmányát és sorsára hagyja a ház kiüríti beleit az égre

‍

1940. január 4.

a keserű folyadék kipréseli a liszttel borított királykéket a négyzet a tejet a falra sűríti dobott lila színű redőny zöldet fej a ház körül fut a napon melegszik a kövekben lezárja számláját és néhány kedves hallott és szétválogatott szóval és új öltönyben meghatározza a hasonlóság csúcspontjának vágását és stílusát a toll és a levágott bárány gyapjúja a törött szárnyakkal színek ostorcsapásai az alvajáró rózsaszín parfümének illatát fonja

amilyen gyorsan csak tudják az ujjaik a vaspáncélok acélját gyapotba gyúrva viselni mályva az egész felelősség a mért csapásért és minden következményért a ragyogó ajtók és ablakok és a víz fénye megvilágítja még mindig őrzi a hátán a harapásai tökéletesen látható hegeit

‍

1940. január 5.

Egy szép alak még ha a szeretett nőé is nem más mint egy rejtvény egy rendszer kusza kábelekből álló előképén a tünet egy rendszer amit mindenáron el kell osztani a perspektívasíkokon a parfüm hozza létre bármilyen finom is legyen a szarhalom a projektorok virágoztatják a mérőhengereikben árnyalataik által rózsaszín hőfokon meg kell rajzolni a sarkak és görbék hamvaival a véletlen előtt elhervadni nem képes a talajszintig levágott és a szezonban érő gyümölcsöt kivéve ha alig kivehetően a lazacszínű függöny mögött az íbisz lábai az ablakban be nem teljesítik halálos csapásukat harcol az őrült és meztelen ész

‍