Pergamon indokolatlan ragyogása

Sárosi Mátyás: Kiborg bálványosi bakmedve
Az átlagember szó nélkül átment volna a túlsó oldalra, és rá sem hederít többet az ügyre. Nem partner, nem ügyfél. Az ügy nem fél, az átlag igen. De ezek csak aforizmák, amelyek azért vannak kivarrva a világ terítőjére, hogy az embereket a bölcsesség illúzójával burkolják be, hogy becsalogassák egy sötét lebujba, ezernyi csodát ígérve, a hülyeség lapos bölcsőjébe ringassák el őket végezetül. Ezzel együtt elalszik maradék éberségük is.
Ám ő nem volt átlegember. Legalább is ezt gondolta magáról. Meg volt győződve róla, hogy környezete is így látja, ezért egy kora őszi napon, amikor a levegőben kis hímrepülőgépek vadásztak gömbölydedfarú nőstény helikopterekre, feladott magának egy ajánlott díjjegyes levelet. (Többen is igyekeztek erre az ötletre rábeszélni.) És várt. A levél nem érkezett vissza.
Ebben nincs semmi kivetnivaló, ezért általában nem szoktak összehívni röpgyűlést, eseti bizottságot, malomalji összejövetelt vagy parciális marciálist, de mondom, ő nem volt átlagos, tehát esetében zsinatot rendelt el a bergamói püspökség postai osztálya. Hiába lépett közbe XII. Ince a Vatikánból, a bergamói püspök hajthatatlan maradt, nem lehetett megtörni, összetűrni, mint egy papírlapot, ámbátor szándékai tiszták voltak, mint egy árkus pergamen.
A pergamen az ókor óta az írás rögzítésére használt cserzetlen, szőrtelenített állati bőrből készült fehérített, vékonyított, általában kétszínű írásokra alkalmas perc. Az elnevezést valószínűleg az ókori görög városból lopták ki egy viharos délután, amikor Periklész anyja rajtakapta a gyermek Periklészt, hogy bunyózik a kisebbik Periklészzel. Mi több, erősen próbára tette öccsének személyiségi zsanérjait. Aki különlegesen tehetséges volt. Tehetségesebb, mint a történettudományból ismert bátyja. A várakozás kétségtelenül mindenkire jótékony hatást gyakorol. Úgy gyakorol, mint e sorok írója másodikos korában, amikor nagy kihagyásokkal Viola nénihez járt a Kazinczy utcába zongoragyakorlatokra. Otthon ugyanis régen nem volt zongorájuk, eladták, vettek belőle egy telket Barackoson, amíg pedig felhasogatta volna a nagypapa idegeit és a nagymama régi ruháit, amiket aztán portörlőnek használtak az egész házban, ahol nem csupán ők laktak, hanem Timplerék és Malapertiék, egy száműzött Bourbon herceg a 17. század közepéről (rongybubákat tömködött egész télen), egy házasságtörö bibliobusz sofőr és két vénkisasszony, akikről senki sem tudta, mivel töltik napjaikat, ugyanis szobájukból állandóan a fővő szilvaíz ínycsiklandó klotyogása hallatszott tova, gurult lefelé a meredek körlépcsőn egyenesen a Malomárokba.
A várakozás érett gondolatokat eredményez. Az eredményjelző táblán legtöbbször 0:0 olvasható, ám az senkit se ejtsen tévedésbe, ne vigyen tévutakra, száraz kutakodásba, ugyanis a látható semlegesség mögött ott feszülnek a három, sőt négy számjegyű gondolatok, palotaforradalmak, találós kérdések megoldásai, a vacogó igazságok és meleg ölelésű cigartettaszünetek. Hogy mást ne mondjunk.
Nem is mondhatunk semmit az áltag­emberekről. De hősünknek családja volt, amely minden percét kitöltötte egy hatalmas lavorba, forró vizet engedett hozzá, és beparancsolta lábat mosni. Ez főleg akkor szokott bekövetkezni, ha hazatért zordon zongoraóráiról. Össze volt zavarodva, nem tudta, ha Viola néni megszidta vagy megdicsérte, amikor azt a kis Schumann etűdöt végre lejátszotta hathetes gyakorlás után alig hét hibával, a kézfekvése jó volt de billentése nem volt egyenletes, túl sok személyes holmit vitt bele a billentyűkbe, például a kis Periklész iránti rokonszenvét, a véletlen együtthatói meghatották, és remegőssé vált a hangja, amikor énekszóval is kísérnie kellett az etűdöt, nem bírta tüdővel, odafutott a Kazinczy utcai ablakhoz, és akkor meglátta, hogy éppen jönnek ki Bernből a Sorspalotából a görögök. A mérkőzés Pergamon és Kynamon között tényleg nulla–nullára állhatott, mert a pergamoni edző vállon veregette hősünket, és azt mondta, hogy az első találatot a kisebbik Periklész gurította be, szó sem volt lesről, teljesen tiszta volt a helyzet, az ég derült, Zeusz villámai sem zörögtek a tegezben, de az a hülye athéni bíró nem adta meg, mert a kynamoniak aláajánlottak a végeredménynek ezer drachmát és hetven tekercset a legfehérebb pergamenből. Peregtek az események. Perzsia felé fordulva sötét seregek gyülekeztek a főtéren. Akarom mondani a szüntagmán. Nagyanyám felment a másodikra, bekopogott a kisasszonyokhoz, kérni akart egy kevéske szilvaízet, mert már hetek óta nem ment a gyomra, hiába főztünk neki kutyabenge teát, semmit sem használt. De azt mondta a barátnője, Szotyolayné, akinek a férjét elvitték az oroszok malenkij robotra, meg is szerkesztette nekik azt kis robotot, de sehogy sem működött, 70 fokon, ezért betolták egy távolkeleti lágerbe, ahol három évig robotolt, azután hazajött, és olyan szilvaízet főzött, amivel B. F. a legszebb Daniel-kályhákat összeragaszthatta O. Hannuska szerint is. De ennek most igazán semmi jelentősége nem volt. Nagyanyám hasztalan kopogtatott, odabent egy pillanatra sem szünetelt a klotyogás, ajtót azonban senki sem nyitott. Bekukucskált a kulcslyukon. Lírai alkat volt. A lakat is. Pedig egyébként nem volt az a kifejezett kisvárosi kukkoló-típus. Nem látott semmit, csupán valami indokolatlan ragyogást. Éppen így mesélte – „indolatlan ragyogás” – még évekkel később is, amikor kiderült már, hogy a két kisasszony soha nem lakott a mi házunkban, sőt talán nem is léteznek, csak nagyapám akart nyugodt feltételek között egy jó szivarat elszívni, amíg nagyanyám felsántikál a második emeletre, és tünődve visszabucskázik, azt próbálva megfejteni, miért nem nyitottak ajtót a Boldvaniczky lányok. De ezek után nem is biztos, hogy így hívták őket.
Nem tudhatjuk, miért is használta nagyanyám az indokolatlan ragyogás kifejezést, de ez szállóigeként vagy inkább állandó jelzős szerkezetként kísérte végig gyermekkoromat és családunk vesszőfutását, akkor is, amikor át kellett mennem a Kazinczy utcába, hogy végre befejezzük azt az etűdöt. Ebben a percben ért utol Irénke néni, a szolfézstanárnőnk telefonhívása, és közölte, hogy a zeneiskola igazgatósága közfelkiáltással úgy döntött, tekintettel a temérdek hiányzásomra, a rendetlen füzetekre, kihagyott gyakorlásokra, abszolút melléhallásomra, hanyag eleganciámra, egyszóval a tehetségtelenségemre – persze ezt nem mondták ki, de mindenki tisztában volt azzal, hogy ez a valódi, egyedüli és nyomós oka eltanácsolásomnak –, arra kérnek nagyon szépen, hogy többet ne látogassam az órákat, ne nyissak be késve hétfőn reggel szolfézsórára a Kultúrhuis C 20-as termébe (balszárny), ne zavarjam az órákat, ne zavartassam magamat, és ne törjem a fejemet az újabb és újabb mentségeken, kifogásokon és szójátékokon – szóval nem kellenek a szárnybontogatásaim és a billentő hatosaim.
A kisebbik Periklész elég értelmesen elmagyarázta, hol is van a pálya. Bízom benned, ügyes vagy, mondta búcsúzóul, és adott nekem egy sárga pólót, amelyre meanderek voltak rajzolva piros filctollal. Ez jelezte, hogy görögök vagyunk, és nem valami szedett-vedett újgazdag perzsák. Elindultam megkeresni tehát a pályát, ahol állítólag várnak. Azt ígérték, hogy bevesznek a keretbe, amely majd kiutazik Kis-Ázsiába a bajnokságra. Egész héten kerestem, minden este későn tértem haza. Senki sem tudott útbaigazítani. Egyszerűen nem értették, mit keresek. Stadion, magyaráztam, de ezek a hülyék valami ókori mértékegységre tippeltek, és megadtak CGS-ben mindenféle távolságokat, összegeket, alaposan kitaráztak. Otthon fogalmuk sem volt arról, hogy már nem vagyok a világhírű zenepalota hallgatója, hogy Melánia néni, Debussy nálunk élő dédunokája eltanácsolt, írásba is adta, de az írás rég elkoszolódott a sárga meanderes pólóm alatt. Egyszer összefutottam a bergamói püspökkel is, aki ugyanazt a stadiont kereste, de egészen más szemszögből. Éppen ez okból nem tartottam vele. Nem szerettem volna, ha valamilyen bugrisok összefüggésbe hoznak vele. Bergamon nélkül is van nekem elég bajom. Utóbb hallottam, hogy ő sem találta meg. Otthon semmit sem sejtettek. Azt gondolták, micsa rendesen járok, most vizsgák előtt vili, hogy rá kell erősítenem. Nem árt a sok gyakorlás. Nagyanyám kakaót főzött, nagyapám titokban ideadta a legnagyobb szivarcsikkjét, hogy pöfékeljem csak el nyugodtan a malomárok fűzfái alatt. Használ a vizsgadrukk ellen. Azt hiszem, ma is megvan valahol az a szivar. Ennyi maradt nagyapámból. Egyetlen fényképem sincs az öregről. A bátyám elvitte Bizáncba, ahol szemorvos lett. Nem tudom, mit csinál vele. Ki nem teheti még a rendelő falára sem, mert éppen a képrombolók vannak hatalmon. Csak görög betűket és arab számokat, meg olyan villásábrákat lehet kiszegezni.
Egy napon nagyanyám bement a zeneiskolába, hogy kölcsönkérjen egy stanecli lisztet Melánia nénitől, akivel még gyermekkora óta jóban voltak. Nagyanyám éppen hét pud liszttel volt akkor adósa a zeneiskolának. Egy helyről származtak. Együtt menekültek. Együtt tanulták ki a kottaolvasást. Így tudta meg az igazságot. Azonnal írtak apámnak és anyámnak, akik akkoriban Luxemburgban dolgoztak egy vidámparkban. Körhintát és verklit üzemeltettek. A luxik imádnak körhintázni. Marhaság. Nem tudom, mit esznek rajta. Valószínűleg átlagemberek. Nem tudok rá logikusabb magyarázatot. Ezzel természetesen úgy tűnik, el sem mozdultunk a kiindulás holtpontjáról. Vagy tetszhalott pontjáról. Nekem is egy tetszhalottat kellett kifognom. Nem tetszik. Ilyen az én szerencsém, mondaná az, aki kedveli a közhelyeket, de én nem vagyok átlagos satöbb, satöbbi. Ugyanott vagyunk, ahol az első pillanatban voltunk.
Azért talán mégsem reménykedtem.
A stadiont, mondanom sem kell, soha nem találtam meg. Egyszer állítólag nagyon a közelében jártam. Hallottam, hogy a lelátókról ordítoznak, hogy valaki berohan a pályára, hogy egy dárdával átdöfje a bíró ketyegőjét, de tévedtem. Akármerre fordultam, meresztgettem a szememet, sehol semmiféle arénát, pályát nem láttam. Voltak valami romok, amelyek Pergamonra emlékeztettek, olyan is volt a színük, meg valami fehér márvány törmelékhalmazon gázoltam keresztül, ami nagyon haloványan arra az athéni fényképre hasonlított, ami a hatodikos tankönyvünkben volt, de annál sokkal rumlisabb, itt sem csináltak rendet az ókor óta. Feszt őrizték, hozzá sem szabadott nyúlni, egy márványdarabkát sem vághatott zsebre az ember, mert rögtön jöttek a rendészek és kiforgatták a zsebeidet, meglökdöstek, homéroszi idézeteket mondtak fejből, lábjegyzet és fordítás nélkül. Szóval hamar eljöttem. Utóbb olvastam, hogy a görög válogatott magabiztosan menetelt a győzelem felé. Csodákat írtak róluk. A kisebbik Periklész lábát márványba foglalta Praxitelész, és a döntőben öszekerültek a nyugat-rómaiakkal. Én is szerettem volna ott lenni. Legalább a lelátón. Végül rádión hallgattuk végig a meccset nagyapámmal. Sajnos a csapat elbizakodott. Nagyon is rutinosan játszottak. Nem mondom, hogy nem jól. Csak éppen a kiválóság hiányzott. Az egyszeri csúcspillanat. Az utolérhetetlenség. Három-kettőre kaptak ki. Csak ezüstérmet vittek haza. Pergamon királya dühébe beöntette. Épp annyi hiányzott a korona indokolatlan ragyogásához.
És talán én a kezdőcsapatból.
Ki tudja...?!!