.svg)
Székely Csaba Bányatrilógiája elég fontos színpadi szöveg ahhoz, hogy a magyar nyelvterület színházai folyamatosan műsoron tartsák, relevanciája van e drámasorozatnak, és ezt a friss nagyváradi Bányavakság is igazolja. A mitikus erdélyi tündérkertábrándot több oldalról is kikezdi a székelyi világ. Antropologikus objektivitással próbálja felmutatni a paraszti kultúra hanyatlásának végső stádiumát, a ruralitás csődjét. A nézőpont mindazonáltal nem objektív, nem is akar az lenni, az antropologizálást feloldja a csehovi színpadi (és persze egzisztenciális) szituáció, a(z elsősorban nyelvi) humor.
Hunyadi István rendező teljesen kizárja a realista regisztert. A valóságtól való elemelődés több szinten is tetten érhető. A teret az enyhe félkörbe rendezett bútorok határozzák meg. Ezek a régi falusi házak tipikus berendezési tárgyai: ósdiak és kopottak, de nem annyira, hogy régiségük vagy autentikus népművészeti voltuk miatt bármi értékük is lenne. Ezek a bútorok (szekrény, komód, almárium) ugyanakkor ki-bejáratként funkcionálnak az előadás során. (Körülményes egy nehéz ágyneműtartó ajtóként való használata, és ez pontosan ilyen körülményesen jelenik meg a színpadon – nem egyszerű a bejárás ebbe a világba.) A stúdió játékterét egy nagy asztal uralja – visszatérő elem a Bányatrilógia előadásaiban, szinte mindenhol. (Vajon ennyire meg tudja határozni a szöveg az előadás terét?)
A nyelv tovább növeli az említett stilisztikiai távolságot. A váradi színészek ugyanis teljesen szöveghűen mondják a Székely által megírt mondatokat, de szerencsére nem törekednek semmilyen székely nyelvjárási elem reprodukálására. Sőt, sok esetben a partiumi-bihari nyelvjárás hangsúlyai, hangzói keverednek a szintaktikailag és szóhasználatában székely dialektusba. Ez a tendencia főként Tasnádi-Sáhy Noéminél hallható, és szerintem jót is tesz az előadásnak (mert legtöbbször hitelesen hat), és a realizmustól való elemelés koncepciójába is jól illeszkedik. Nagyváradon ennek máshogy talán nem is lenne értelme. A stilizáltság koncepciója a színészi játék esetében is egyértelműnek tűnik. A karakterek karikaturisztikusak, a nyelvi és testi gesztusok eltúlzottak, de éppen csak átlépik azt a képzeletbeli határt. Hunyadi elvárja, hogy ezek az emberek ne csupán önmaguk karikatúrái legyenek, érzékelhető legyen egyrészt kapcsolataik egyedi, finom jellege, másrészt a sorsuk által óhatatlanul indukált fájdalom. Legtöbbször sikerül ez a pengeélen-táncolás. Vannak pillanatok azonban, mikor nem, és ez rontja az összhatást.
A helyzetek hangulatának jobb érzékeltetéséhez ez az óvatos túlrajzoltság viszont jó eszköz – funkcionális, játszik vele a rendezés, ami egyértelműen segíti a nézői befogadást. A hangulatok skálája pedig meglepően széles egy ilyen érzelmileg szűkös és kilátástalan életvilághoz képest: a tragikus mélységek, a naturalista kegyetlenség éppúgy felvillan, mint a finom és gyengéd rezdülések néhol, vagy a végkifejlethez csatolt, giccsbe hajló pátosz. (Ez a pátoszgyanú felmerült már a szöveg kapcsán is, az előadás azonban mintha még inkább visszavenne az önironikus élből. Mintha biztonsági játékot játszana: aki akarja, az iróniát receptálja, aki akarja, a pátoszt.) Jó ez a játék, de túlzottan eltávolítja a mi saját jelenünknek (amelynek felmutatását mégiscsak megkérdőjelezhetetlenül indítványozza a szöveg) a húsba vágó fájdalmát. Ezzel mintha a tétje veszne el az előadásnak, vagy mintha a tétje néha nem akarna nagyon sokkal több lenni, mint szórakoztatás.
Van e túlrajzoltságban egy nagyszerű csavar is. Kocsis Gyula Féleszű Sánta Feri szerepében ugyanis egy teljesen realista figurát alkot meg. Feri ugyan nincs kevésbé „eltúlozva”, mint a többi szereplő, sőt, de ez a túlzás történetesen egybeesik azzal a túlzással, amit a mentális és anyagi leépülés tesz az emberi testtel, szociális helyzettel, viselkedéssel. Feri úgy hihető, ahogy van, ez már az előtérben kiderül, mikor Kocsis a közönség közé keveredve megpróbál szóba elegyedni. (Talán csak a szaga az, ami „lebuktatja”…) Ez a köztes szerep, a „realitás” és „színpadi realitás” közötti kapocs azáltal, hogy a karakter ebben és abban a világban is „valóságos”, sokáig egyfajta hermészi pozícióba helyezi őt, de ahogy haladunk a történettel, ez a pozíció is korrumpálódik. Kérdés: vajon a színpadi, vagy pedig az „innenső” „valóság” korumpálta-e?
Ince, Iringó és Izabella esetében más, de egymáshoz hasonló stratégiák működnénk: mindhárom színész felépít egy viszonylag vastag vonalakkal megrajzolt típust, a felfestett maszk és a tipikus jelmez mögül azonban felsejlik valami partikuláris, valami emberi módon egyedi. Ifj. Kovács Levente Ince szerepében át tudja adni a fájdalmat is, a magány és tehetetlenség fájdalmát, ami emögött a nárcisztikus bunkó mögött ott van. Tasnádi-Sáhy Noémi Iringója sem csak a bűn és bűnhődés mókuskerekében kiüresedett, az öregedés határán álló nő szánalmasságát mutatja meg, hanem az erőt vagy a remény finomságait. Tőtszegi Zsuzsa Izabellát alakítja, a felelőtlen, a rabságát a nagyvárosban megélő huszonévest, akiből a végkifejlet során úgy válik áldozat, hogy szerencsére a néző nem keres összefüggést ok és okozat között – és ez hiteles. Ezek azok a villanások, amik miatt élő marad, amit a színpadon látunk. Több ilyen kiegyensúlyozottabbá tette volna a produkciót. A legsztereotipikusabb Izsák alakja, a nagymagyar, agresszív, izomagyú sémáját Kiss Csaba a humorral teszi ügyesen lélegző, működő szereplővé.
Florin, a rendőr, a román szereplő, aki már csak ezzel a ténnyel, hogy román, feltartózhatatlanul behozza a román–magyar konfliktus kérdését és lehetőségét, ez a kérdés pedig gyorsan központi helyzetbe is kerül, vagy inkább áthat, átitat minden egyéb kérdést. Szotyori József humorosan valósághű román akcentussal beszél, és végig jól egyensúlyoz egy, a civilekéhez megtévesztő módon hasonlító normalitás, a titkosszolgálati sunyiság és az ordináré csendőrtempó között. Utóbbira jó példa a közönséggel létrehozott improvizációja, a humor forrása itt bizony az arrogancia valóságossága.
A végeredmény azonban nem kiegyensúlyozott, ami a közönség nagy részét egészen biztosan nem zavarta, engem igen. Mert az előadás nem tagadhatja meg egy fontos tétnek a felvállalását. Megmutatja ugyan, hogy ez a partikuláris interetnikus viszony bemutathatatlan objektíven és kiegyensúlyozottan, mert tragikusan abszurd ahhoz. De azt mintha nem mutatná meg ennyire egyértelműen, hogy az állásfoglalás is ugyanilyen abszurd. Nem mozdít ki minket eléggé a magyar kisebbségi nézőpontból talán az alapszöveg sem, a szereplők mátrixa semmiképp, és hát az előadás sem. Kacagunk saját magunkon, de a másikon egy kicsit jobban.
Féleszű Feri hermészi mivolta is itt korrumpálódik: amikor a románt utálni kell, akkor ő is rögtön szerves része a közösségnek, amely egyébként diszkriminálja és szubhumán pozícióba kényszeríti. Nem shakespeare-i bolond, mert a hatalomnak mindig azt mondja, amit hallani akar, a háttérinformációkra, kényelmetlen tényekre csak rá-rámutat, de csak ha nem látják, nem hallják. Florin véres, brutális meggyilkolását, és az azt megelőző druzsbás-késes-pisztolyos-fojtogatós agressziót nem oldja fel semmi, ez számomra nyomasztóan erőszakos, ezt az erőszakot nem bírja ellensúlyozni az önirónia. Főként, mert, mint már említettem, a végefelé ezt már csak az érzi, aki akarja. Nem oldja fel a letörött karú Krisztus, mert nem tudom a két áldozatot összekapcsolni semmiképp, csak a kép pátosza marad, és az Ady-sorok pátosza, amin azonban nem kacag senki a publikumból.
Jó az előadás, csak túl óvatos. Megmutatja, hogy nagy a baj itt és most, nálunk, mifelénk. De nem ijeszt ránk. Lehet, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint a másik, de azért nem teljesen. Legyen az a másik egy román rendőr, vagy éppen a polgári biztonság szintje alatt agonizáló, talajt vesztett bányászközösség egy tagja.
Megmutatja, mi van a komfortzónánkon kívül, de nem mozdít ki.
Nagyváradi Szigligeti Színház. Székely Csaba: Bányavakság. Rendező: Hunyadi István. Szereplők: ifj. Kovács Levente, Tasnádi-Sáhy Noémi, Kiss Csaba, Szotyori József, Tőtszegi Zsuzsa, Kocsis Gyula. Dramaturg: Czvikker Katalin. Jelmeztervező: Cristina Breteanu. Díszlettervező: Szőke Dalma Zsuzsanna. Ügyelő: Vajda Zoltán. Súgó: Tentea Katalin.
