Othello, a vilniusi mór

Oskaras Koršunovas litván színházi rendező elhozta Shakespeare egyik klasszikusát, az Othellót a Kolozsvári FITT-re (Festivalul Internațional de Teatru Transilvania), mely idén jegyezte második kiadását.

A színen uralkodó félhomályban különböző méretű kábeldobokat helyeztek el. Ezek a fahengerek magányosan vagy egymásra pakolva, tornyokként látják el a díszlet (Oskaras Koršunovas, Julija Skuratova) szerepét – ez az előadás teljes időtartama alatt nem is változik. Minek is? A drabális térelemek nem csak a hatalom szimbólumaként értelmezhetőek, hanem a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan funkcionálissá válnak. Így lesz belőlük torony, hajó, a tragikus végkimenetelhez hozzájáruló gyilkos fegyver, de tánctér vagy akár hitvesi ágy is.

Jago (Saulius Ambrozaitis) és Rodrigo (Karolis Norvilas) rontanak be a térbe, olyan hatalmas erővel és energiával, hogy jelenlétük által az előadás regisztere és alapvető „tempója adatik meg”. Innen kezdve tudjuk, hogy egy pörgős, feszes ritmusú produkcióval állunk szemben. Interakciójuk komikus és már-már stand-up comedy jellegű – szóhasználatában, gesztusvilágában köznapi és igen vulgáris. A megszokott Rodrigo-reprezentációkhoz képest, ez a naiv, szerelmes, megalázott ifjú az előadás legkomikusabb figurája lesz. Keljfeljancsiként pattog a színpadon – bár Koršunovas rendezésében minden színész nagyon aktív és atletikus –, ha izgatott, vagy csak úgy tartja kedve, cigánykereket hány, ironikusan túljátszik egy intenzív jelenetet, vagy épp megszakít egy olyant, amibe „eredetileg” bele sincs írva.

Az „eredeti” szöveget persze értelmetlen lenne számonkérnem. Teljesen posztmodern Othello-értelmezésről, -feldolgozásról beszélünk: genderfluid szereposztás, szövegbe ékelt kortárs, angol utcanyelv és szleng („what the fuck”), improvizatív, valamint interaktív közjátékok, emellett zenei kíséret gyanánt Cassio (Džiugas Gvozdzinskas) élő blues és rock stílusú gitárimprovizációi. A sokszor parodisztikus jellegű előadás posztmodern tumultusa mégis képes valamiféle harmóniát teremteni. Precízen betartott tempója, megkoreografáltsága – a szereplők gyakran a kábeldobokon egyensúlyoznak, ily módon gurulva A-ból B-be – megengedi, hogy a feszes jeleneteket öncélúan hosszú, angol nyelvű komikus improvizációk szakítsák félbe, néha akár teljesen váratlanul – e kettősség dramaturgiai megágyazottsága különös egyensúlyt teremt tragikus, drámai pillanat és vásári komédia között.

A – kizárólag férfiak által játszott – komikus interlúdiumok közül kiemelhetném a ciprusi kiképzésjelenetet, ahol kiderült, a török ellen csak úgy sikerülhet győzni, ha az ember kifejleszti asztrális síkon történő, mágikus látását; de a történet kulminációja előtt zajló, nézőkkel való, színpadon fotózkodós jelenet sem kevésbé vitára ingerlő. A legfontosabb ilyen jellegű momentum mégis úgy kezdődik, mint bármely addigi „marhulós” szekvencia: ebben az esetben épp az energiabomba, sokszor hoppmesterként funkcionáló Rodrigo áll ki a közönség elé – fürdőgatyában, úszósapkában és -szemüvegben. Mindenki nevet: az alacsony férfi suta emelvényt improvizál magának, majd arra kéri a nézőket, utánozzanak egy-egy általa énekelt, rövidebb dallamrészletet, amolyan Freddie Mercury-stílusban. Ez meg is történik. Szinte kilencszáz ember énekel együtt hosszú perceken keresztül. Itt Rodrigo – de ekkor már könnyen nevezhetjük Karolis Norvilasnak – hirtelen megáll, és elmeséli nekünk Litvánia kultúrpolitikai status quóját: a jelenlegi kultúrminiszter egy tésztagyárat üzemeltető úriember, aki a művészet és kultúra, többek közt a színház világával nagyjából párhuzamos. Kiderül, hogy ez a színházak silány finanszírozása mellett számukra politikailag is felháborító – bár a politikai elit inkompetenciája hazai berkekben is ismerősnek bizonyulhat –, és arra kérik a nézőket, hogy segítsenek nekik haza üzenni. Norvilas és színész kollégái ekkor gyorsan elmagyarázzák, hogyan kell litvánul szépen kiejteni azt, hogy „szégyelld magad”, majd elárulják a miniszter nevét, és már meg is születik a diszkrét lincshangulat. Az imént említett szinte 900 néző bő két percig skandálja a demonstratív szlogent, majd az Othello-jelenet minden különösebb átvezetés nélkül folytatódik. Sok aspektusból lehetne vizsgálni a vázoltakat, de erre sajnos egy ilyen rövid kritikai elemzésben nem térhetek ki, viszont egy egyszerű, technikai kérdés továbbra is kavarog bennem, amit aljasan, költői felsóhajtásként be is ékelnék ide: Litvániában játsszák-e ezt a részt, és ha igen, ott milyen fogadtatása lehet ennek?

Térjünk ki végül a legfontosabb alkotói döntésre, mely minden viszonyrendszert meghatároz: Othellót egy fekete lány (Oneida Kunsunga-Vildžiūnien) alakítja, nem mellesleg nagyszerűen. A főszerep crosscastingolása mindenesetre bátor döntés, mégis kicsit több irányból kell megvizsgálni a kérdést ahhoz, hogy alapvetésemre fény derülhessen. Vért izzad tehát ez a produkció, csak azért, hogy újat próbáljon mondani, vagy sikerül hiteles és korszerű olvasatot, értelmezést kínálnia?

A rendező valahol úgy nyilatkozik, hogy mivel a darab értelmezését a rasszizmus, a kolonializmus és a patriarchátus rétegei torzítják, lehetetlen hagyományosan színre vinni – ezért ítélte a főszerepet színes bőrű nőnek. Továbbá azt nyilatkozza, hogy az eredeti szöveg korában Desdemona (Digna Kulionytė) határátlépése egy mórral való házasságkötés volt, most viszont kortárs megvilágításba kell helyezni a történet ezen aspektusát. Így cseréli némiképpen fel a faji kérdést a nemi identitás problémájával. Ezek szerint Desdemona itt egy nőt szeret? Miért hivatkoznak akkor végig férfiként Othellóra? Ez vagy igénytelenség, vagy önmagában működésképtelen döntés. Főleg abban a jelenetben, mikor valamilyen furcsa ok folytán Jago és Othello között elcsattan egy csók. Ez két igen kontraproduktív irányba tudja elvinni a történetet: egyrészt megjelenik egy kidolgozatlan-elvarratlan, a genderfluid Othello szexualitásának felfedezését tematizáló szál – érdekes párhuzam lehetne az Othello–Desdemona nászjelenetének fényében, melynek esetleges cenzúráját itt a két meztelen színésznő műanyaggal való betakarásával és hátulról megvilágításával oldották meg –, másrészt elvész a szándék, Othello reprezentálásának szándéka. Ha Desdemona erénye úgymond a társadalmi konvenciók felrúgásában rejlik, akkor még az is logikusnak tűnik, hogy az előadásban úgy tesznek, mintha Othello is férfi lenne, de a címszerepet alakító színésznő és a szexjelenet izgalmas ambivalenciát teremthetne – de mégsem szexualizálhatjuk el teljesen egy jagós csókkal. Így sem a modernizációs kísérlet nem valósul meg, de még az ígért patriarchátuskritikát sem tudja megvalósítani. Attól tartok, az óriási színészi jelenlét, mozgalmas színpadi cselekmény, harsány gagsorozat csak a felszín, csupán figyelemelterelés, mely egy releváns, kortárs Othello-értelmezés hiányát próbálja eltussolni előlünk.

Végezetül muszáj kitérnem még az előadásban megjelenő, újragondolt commedia dell’arte-maszkokra és az antagonistára, akit eddig alig említettem. Ezek a stilizált álarcok csak részben hajaznak a tipikus figurákra – Koršunovas inkább tömegjelenetek, háttérszereplők posztmodern reprezentációjára törekszik, illetve a klasszikus szöveg történeti kontextusára is referál a maszkhasználattal. Mégis akad egy folyton visszatérő, vérvörös, amolyan démonibb Zanni-figurát jelképező maskara is – ez természetesen Jagóval köthető össze, az ő arcán többször is vészjóslón megjelenik. Mikor az utolsó jelenetben mindenkit meggyilkol, akkor a háttérben a maszk látomásszerűen bevillan.

Jago mint győztes – olyan szál ez, amit könnyedén ki lehetett volna bontani, ezáltal valós téteket keresgélni a litván Othello című produkciónak – de természetesen itt sem hagyhatták ki a szembesülés banalizálást. Miután Jago mindenkit kivégez, a közönségre néz, kis hatásszünetet tart, majd diadalittasan a magasba emeli kezét s ennyit szól: „ez ennyi”, és kisétál a színről.

OKT/Vilnius City Theater, Litvánia. William Shakespeare: Othello. Rendező: Oskaras Koršunovas. Szereplők: Oneida Kunsunga-Vildžiūniene, Digna Kulionytė, Saulius Ambrozaitis, Sofija Gedgaudaitė, Karolis Norvilas, Miglė Navasaitytė, Gerda Čiuraitė, Džiugas Gvozdzinskas, Aurelijus Pocius, Džiugas Grinys, Domantas Starkauskas. Díszletterv: Oskaras Koršunovas, Julija Skuratova. Jelmeztervező: Julija Skuratova. Zeneszerző: Antanas Jasenka. Video design: Artis Dzerve. Koreográfus: Vesta Grabštaitė. Fényterv: Eugenijus Sabaliauskas. Dramaturg: Kasparas Pocius. Játszották a Festivalul Internațional de Teatru Transilvania (Erdélyi Nemzetközi Színházfesztivál) második kiadásának keretében a kolozsvári Lucian Blaga Állami Színházban.

‍