.svg)
A FISZ tábor harmadik napja azzal indult, hogy házit kéne írnom a próza műhelyre. Borcsa Imolával kinéztünk magunknak egy erdő alatt helyet, arra gondolva, a természetben jobban jön az ihlet. Hát mégsem jött.
Megbeszéltük egymás szövegeit, aztán rájöttünk, hogy már csak pár percünk van a kezdésig. A hangosbemondó már visszhangzott is a fák között, kezdődnek a műhelyek. A feladat egyébként az volt, hogy egy kiválasztott mondatot kellett ironikussá tenni. Rájöttünk, nekünk nem megy az irónia. A műhely alatt arról beszéltünk, mi az irónia ellentéte, majd arra jutottunk, hogy a magyar irodalom talán már túl van az irónián, de talán a pátosz még inkább halott, hiszen nem lehet olyan patetikus mondatot írni, hogy végül ne legyen belőle irónia.
Az ebédnél embereket faggattam más műhelyekről. Az elmondottak alapján leszűrtem, Kollár Árpád líra műhelyén az ördög és az angyal is jelen van a szövegekkel való vizsgálódás során, László Noémi pedig olyan finoman fogalmaz kritikát, hogy azt mindenképp csak építő jelleggel lehet érteni. Varga László Edgárral még felidéztük, hogy előző este egy fával társalogtunk és segítségével tartottunk egy képzelt rádióadást. Arra már egyikünk sem emlékezett, hogy ennek mi is volt a témája. Aztán a Ladik Katalinnal való beszélgetés következett, ami számomra talán a legemlékezetesebb volt a táborból. Két évvel ezelőtt tévedtem be teljesen véletlenül egy budapesti galériába, ahol az ő művei voltak kiállítva, hangköltészet, szövésmintákból versek. Már akkor megbabonázott a hangjával, most pedig nem akartam lemaradni egyetlen szaváról sem. Ladik arról beszélt, hogy mondanivalója nem tűri meg a líra hagyományos kereteit. Életútja elején választania kellett, hivatalnok lesz vagy művész. Hosszú ideig színész volt egy rádiónál, mely elmondása szerint egy különleges testtapasztalat, hiszen számára a színészet magával vonja a test játékát, de a rádiónál csupán a hangjára volt szükség. Később éppen ez vezetett el performanszainak megalkotásához. A zsigerből jövő hangok segítették áthidalni a nyelvi korlátokat a versekben. Elmondása szerint népi motívumok miatt figyeltek fel művészetére. A világban már benne volt az, amit csinált, ő pedig csak magát fejezte ki. A költői kíváncsiság hajtotta, éppen ezért ki próbálta milyen lehet férfinak, nemtelennek lenni a verseiben, mind pedig a performanszaiban. Szabásmintákból készített verseket, melyeket partitúráknak is használt.
Még kissé megbabonázva Ladik Katalintól ültem be a Kritikus tusára, ahol Csombor Rita Smink nélkül, Szolcsányi Ákos Semmi meglepő, vagy fontos és Kali Ágnes Ópia című kötete került a boncasztalra. A kritikusok első sorban arra próbáltak választ adni, hogy hogyan olvasunk első köteteket, meg is jegyzik, hogy Kali Ágnes kötete olyan, mintha rögtön a másodikkal kezdte volna. Nem csupán díszítőelemként van jelen a vizualizáció, hiszen minden beleillik a versek poétikájába. Csombor Rita kötetéről első körben csak annyit tudunk meg, hogy nagy téteket vállal, azt már nem, hogy ez a kijelentés mit is foglal magába. Szolcsányi kötete a kritikusok szerint rendhagyóbb, mint az előző kettő. A szerző képes használni a kötet terét, a tartalomjegyzékben szüzséként megjelenő szövegrészekre utalva. Ám azt is megjegyzik, hogy a sokszor a szüzsék jobbak, mint a versek. Hosszú vita kerekedik a kötetben megjelenő interjúról, mely kapcsán megállapítják, hogy azt implikálja, a versek önmagukban nem állnak meg a lábukon. Majd Horváth Veronika odasettenkedett a vitázókhoz, és megsúgta, az interjú nem a szerző döntés része, hanem a Hortus Conclusus sorozat velejárója. A beszélgetés átterelődött Csombor Rita kötetére, ahol a kritikusok megjegyezték, helyenként vannak logikátlan képek a versben, a nagyon pontos és a túlírt képek váltakozva jelennek meg. Ennél a kötetnél kissé meg van terhelve a nyelv, míg Szolcsányi nyelve érthetetlen. Ehhez képest Kali Ágnes nem reflektál a nyelvre, de vannak szép költői megoldások nála. Egyébként a beszélgetés alatt végig nevettem, hiszen Kali Ágnes éppen mellettem ült, így egyszerre figyelhettem a kritikát és annak befogadását, amikor arról beszéltek, hogy kötetében egy új világ teremtődik, de nem nyelvi szempontból. A kötet nem csak trauma feldolgozás és nem is hat mesterségesnek az univerzum újra értelmezése. Itt kicsit azt érzem, hogy van valami megfoghatatlan ebben a kötetben, mert eddig még egy olyan kijelentés sem hangzott el, hogy mi van benne, hanem hogy mi nincs, és ez pedig pozitív értelemben megfogalmazva. A továbbiakban is csak az hangzik el, hogy mi az a kötetben rejlő ígéret, amelyet végül nem vált be teljesen a költő. Ez pedig a nyelvhez való viszony, hiszen több perspektíva váltás is jelen van a kötetben, de ez a nyelvhasználat által nem válik külön.
Előző estéről átkerült mára a Beatwándor. Én rájövök, hogy kutyával mégiscsak könnyebb barátkozni. Az már mellékes, hogy magamról, vagy a kutyánkról tudnak meg többet. Minnie próbál figyelni az előadásra, de mindig eltereli a figyelmét a sötétben elsétáló Szilva, vagy Bonbon kutya, egyúttal az enyémet is. Közben a kezembe nyomnak egy darab papírt, ami tényleg az, aminek vallja magát, pontosan hét vers fér rá, megszámoltam. Aztán a társaságom nagy része úgy dönt, Ladik Katalin nyomába ered. Minnievel nem könnyű a Beatwándorra figyelni, mert kutyamód fél a tapstól. Az előadás után már nincs probléma. Megkapja Csuri kutyát és szaladgálnak a fűben. Én is megkapom a társaságomat, valahogy ismét a “román sarokban”. Ismét nevetünk rajta, hogy mennyire összetartunk, aztán elteszem magam másnapra.
A képeket Barna Miklós készítette.
