Neverblue

Székely Ian: BAR (Régi Insomnia)

A rendőrség emberei nyüzsögték körül, ide-oda ráncigálták, kezükben jegyzőkönyvet, írószert, hónuk alatt nagy iratpaksamétákat tartottak, amelyekbe időnként belelapoztak, és mint a titkok forrását tologatták elővigyázatosan egyik kézről a másikra. Hümmögve, fejcsóválva tanácskoztak, ő az egészből semmit nem értett, úgy állt ott közöttük, mint bekötött szemű bohóc a bújócskázó gyerekek körében. A rendőrautók jelzőfényei egyébként is nagyon zavarták a szemét, szinte fájt a fényesség, sötétségre vágyott. Lehunyta a szemét, de belső szemei előtt is villogott a látvány. Karikák, csíkok, fénypászmák követték egymást ritmikusan, túl gyors ütemben, és a mozgástól szédülni kezdett. Túl sokat, túl sokat ittam – mormogta maga elé alig hallhatóan.
– Akkor hát van valami dolguk velem? – kérdezte végül fölényesen, mert a sok elfogyasztott ital némiképp magabiztossá tette, és meglepően összefüggően is beszélt, annak ellenére, hogy fizikai egyensúlya meginogni látszott. Nem tudok lábon állni tovább. Le kell feküdnöm, azonnal, ha lehet. Szóval, ha nincs a számomra mondanivalójuk, mennék is. Jóccakát!
– Kisasszony, dehogy menne, nézze meg az ember, hogy milyen türelmetlen fajzat! A mai fiatalok – fordult felé a rangidős a rendőrök közül. Na, hallgatom, meséljen mindent el. Elejétől a végéig.
A klubban, amelynek bejárata fölé foszforeszkáló neonbetűkkel tüntették fel az elnevezését – fényjátékban sziporkázott a felirat –, jókora lárma tombolhatott, zene, visítás, hörgés, nevetés foszlányai szűrődtek ki a falak mögül a bejárati ajtón kitóduló, kígyózó füstfelhővel együtt.
– Elejétől? Hát… nemrégen érkeztünk ide, olyan 3-4 órája talán. Tegnap döntöttük el, hogy ma kitomboljuk magunkat. Itt találkoztunk, ő hamarabb érkezett, már várt rám, amikor a taxiból kiszálltam.
– Jó, jó, kisasszony, de mi történt odabent? Másokkal is szóba elegyedtek?
– Nem emlékszem, nehéz itt bárkivel is szóba elegyedni. Túl hangos a zene, csak a másik fülébe üvöltözve lehetne értekezni.
– Azt akarja mondani, hogy egyáltalán nem is beszélgettek? Akkor mit csináltak annyi idő alatt?
– Táncoltunk, mit csináltunk volna? Maga soha nem járt még klubban? Ez a megjegyzés számára is meglepetésként hagyta el az ajkát, nem is értette, miért enged meg magának efféle pattogós hangnemet. Ezek itt úgysem értenek semmit, gondolta hozzá, de ezt már nem merte hangosan kimondani.
– Egyszer beszélgettünk is, amikor a DJ könnyíteni ment magán, legalábbis mi ezt feltételeztük, és véletlenül lehúzta a hangot a keverőpulton. Akkor már a bárnál álldogáltunk, én gint kértem, ő abszintot ivott.
– Miről beszélgettek? Igyekezzen szó szerint visszaidézni, minden szó nagyon fontos lehet az okfejtés szempontjából. Gondolom, mondanom sem kell, a hazugság előbb-utóbb úgyis kiderülne, arra kérem tehát, kerüljük el a későbbi kellemetlenségeket, beszéljen őszintén s egyenesen!
– Hogy miről? Figyelmeztetem, elszállt beszélgetés volt, nem fog hasznára válni.
– Nono, honnan tudja maga, hogy mi hasznos és mi nem a rendőri nyomozásban? Folytassa, és vigyázzon, ki ne hagyjon valamit!
– Mondtam neki, na gyorsan igyunk meg akkor még egyet, addig váltunk is két szót, aztán megint nem fogjuk egymást hallani. Sohasem halljuk egymást, máskor sem – válaszolta ő. Ugyan már, mi ütött beléd, komor vagy, mint Örkény – ezt valahol olvastam a minap, ne csináld, bulizni jöttünk ide! Azt is tesszük, bólintott, csak mondom, az emberek soha nem értik egymást. Nincs közös nyelv. Túlzol, válaszoltam én, magadból indulsz ki, mert most depis vagy. Te is magadból, amikor ezt veted ellenem, felelte. Erre én annyit mondtam, lehet, hogy szenved, a magány valóban nehéz, de túl kell lépnie rajta. Az ember, amíg él, igyekezzen minél összeszedettebben élni. Rajtad áll, intettem én, de nem kioktatni akartam, csak segíteni. Magadban kell megtalálnod azt a valamit, ami összetart, érted? Vagy máshol keresni, mint ahol most teszed. Ezt is magadból kiindulva mondod, tiltakozott, de nem is, inkább csak megjegyezte, alig hallhatóan. Pedig van másféle látásmód is. Nem állítom, hogy jó, de van, és ugyanúgy döntő. Van például, aki egy ilyen hideg téli éjszaka ködös derengésében a legnagyobb szépséget látja meg. Ha az erdőben sétál, az eget fürkészi vagy a lombok suhogását hallgatja, boldog lesz tőle. Nincs is szüksége emberekre, nem is tudja szeretni őket. Vagy ha igen, csak ideig-óráig, nem végzetesen. Van, akinek minden ugyanolyan fontos, ez az igazán szerencsés eset. Akkor mindig van kapaszkodó. Ha nem az emberekben, hát a természetben vagy a kultúrában. De van ellenben, aki csak az emberi viszonyokban élhet, akinek csak az őszinte, meghitt kapcsolatok érnek valamit a világon. Aki csak ezekből tud erőt meríteni. Rajtuk kívül nincsenek erőforrásai. Aki a közönybe, az állhatatlanságba, a sóvárgásba belebukik. Fogadd el, hogy van ilyen is. Tulajdonképpen mindegyik esetben esztétikai élményről van szó. A kérdés csak az, miből adódik az élet szépsége az egyiknek, és miből a másiknak.
A főkolompos rendőr, aki addig összeráncolt szemöldökkel hallgatta a beszámolót, s néha valamit firkantott is a kezében lévő jegyzetfüzetébe, most félbeszakította az elbeszélést, és gúnyosan megkérdezte:
– Pontosan erről volt szó? Hát mennyit ittak előtte, ha szabad kérdeznem?
– Akkor csak három-négy röviditalt, igaz, hogy viszonylag rövid idő alatt, egymás után. Tudja, egyből fenékig a decit… De én is ezt mondtam neki. Pontosan így: azt hiszem, fejedbe szállt az alkohol, érthetetlen, elrugaszkodott eszmefuttatásba fogtál. Menjünk vissza a táncparkettre, meglátod, ha kitomboltad magad, holnap már jobban leszel. Kell néha a lazulás, éppen ez hiányzik neked. Hát kérem, ennyit beszélgettünk, csakis ezekről esett szó. Közben újra felhangosodott a zene, még szerencse, hiszen a szünet amúgy is túl hosszú volt, már aggódni kezdtem, hogy a tömeg elpüföli a DJ-t, ha visszatér. Táncolni kezdtünk megint, de már olyan tolongás volt a terem minden zugában, hogy egyre távolabb sodródtunk egymástól. Amikor észbe kaptam, hogy nem látom többé a nyüzsgésben, kikászálódtam a tömegből és a mosdók felé indultam. Azt feltételeztem, csakis a vécére mehetett.
– Ott találta? – kérdezte torkát köszörülve a rendőr.
– Nem. Hiszen maguk találtak rá, idekint a parkban.
– Van róla tudomása, hogy érkezésekor volt-e nála amfetamin?
– Nincs.
–  Azt se látta, hogy valakitől helyben szerezte-e be? Kitől?
– Hiszen mondom, tánc közben láttam utoljára. Amikor a mosdóba értem, már nagyon kínzott engem is a pisilési kényszer, úristen, úgy rémlik, egy óráig is álltam, amig bejutottam. Azt hittem, a végén már beeresztem… bocsásson meg, de ez a színigazság. Átkozott sokan vannak ma este itt!
– A barátnője… máskor is drogozott? Vagy erről sem tud semmit talán? Most már elárulhatja, higgye el! A befejezés hangnemének volt valami parancsoló és fenyegető, ám ugyanakkor megnyugtató éle.
– Soha nem láttam kábítószert használni – válaszolta tagoltan a lány, ide-oda dőlve, egyik lábáról a másikra topogva, és szavaiból őszinte értetlenkedés volt kihallható, ami inkább a kérdezőnek szólt, mintsem a válasszal állt volna összefüggésben. Még alkoholt is csak ritkán, évente egyszer-kétszer fogyasztott. Ilyen kivételes alkalmakkor.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nem túladagolás volt? Esetleg akarata ellenére adta be neki valaki a szert? Erre céloz, kisasszony?
– Ó, nem, dehogy. De az talán közrejátszhatott, hogy valami szívbetegsége volt, legalábbis erre panaszkodott, az utóbbi időben többször említett szívritmus-rendellenességet. A stressz számlájára írta. Talán ezért lett végzetes az adag…
– Talán. De itt valami nem stimmel, kisasszony. Maga azt mondja, barátnője nem volt kábítószer-fogyasztó. Az ilyen ember, tapasztalatból beszélek, jószerivel azt sem tudja, honnan lehet az anyagot beszerezni.
– Én se tudnám. De ez lényegtelen. Egyszer el lehet kezdeni mindent. Valahol el kell kezdeni mindent, nemde? Hogy miért éppen ez a válasz hagyta el az ajkát, s hogy egyáltalán miért is fogalmazódott meg a fejében, azzal most nem törődött, teljesen természetesnek vette, hogy ami megtörténik, mindennek van kezdete, legyen ezeknek ennyi elég. Leszámítva a tényt, hogy lábán kissé bizonytalanul állt, egész megjelenése őszinteséget, komolyságot és magabiztosságot sugallt, úgy állt a rendőrök között, mint széltépázta délceg fenyő. Nagyon magas volt, a rendőröknél legalább fél fejjel magasabb, és ez öntudatlanul is hatott a viselkedésére, növelte benne a lélekjelenlétet. Csak kabátja zsebébe mélyesztett jobb kezével babrált idegesen, kapargatta mutatóujja körme körül a kis sebet, mígnem teljesen sikerült letépnie a felső bőrrétegeket és szivárogni kezdett belőle a vér.
–  Az igaz, valahol el kell kezdeni – morfondírozott egyre unottabban, rövid, szúrós bajuszát pödörgetve a rendőr, aztán váratlanul elővette zsebkendőjét és beleköpött. Bocsásson meg – mentegetőzött –, ha lenne itt köpőcsésze, biztosan azt használtam volna, bezzeg a régi szép időkben… Nagyon meg voltam fázva, s időnként még a torkomban váladék képződik, muszáj kiköpni. De térjünk vissza az ügyre… Maga szerint mégis mi történhetett?
Megértette, hogy mit kell tennie. A lány sötétkék gyapjúsálját szorosabban tekerte nyaka köré, és mint valami pókhálóba, úgy fúrta bele fázós, vékony, elfehéredett ujjait. Szeme furcsán, fémesen csillogott, tekintete révedezőnek tűnt, mint aki nem is kifele, hanem befele olvas.
– Csak ennyi?
– Ennyi. Ennyire más – tette volna még hozzá, de ezt már csak magának tudta bevallani. Leült a kőre, a dermedt, harmatos bokrok alá.
A főkolompos tisztviselő most elhallgatott, és szinte álmélkodva meredt a fényárban sziporkázó színes feliratra. Welcome to Eternity, nem is hangzik rosszul! Hiába, na, ismerik a marketingesek az embert. Tudja a piac a dolgát. Árulni… már kizárólag ezt érdemes. De az a kék szín, a szókezdő E, valahogy nem illik oda, nem tetszik nekem. Nem passzol a mellette lévő lilához és narancshoz, de hát, mit értek én hozzá – fordult hirtelen a lány felé, aki már szinte elaludt a járdaszegélyen, és eddigi szótlan gondolatmenetének befejező szavait hangosan, nyomatékosan ejtette ki:
–  … én nem vagyok kommunikációs szakember.
Aztán röviden, hadarva intézte szavait a körülöttük tébláboló, ásítozó kollégáihoz:
– Hallották a kisasszonyt… A dolog ilyen egyszerű, a dossziéval tovább nem foglalkozunk. Az ügyet lezárjuk. Utasítsák a mentősöket, hogy vigyék a tetemet a hullaházba! Ha megbíznak bennem, a jegyzőkönyvet jómagam otthon befejezem. Mindenki menjen haza, pihenje ki magát! Ma éjjel könnyen megúsztuk, de holnap… ki tudja, holnap mi vár ránk.
A pattogó, már-már vidám hangnemben elhangzó parancs felrázta álmatag állapotából. Micsoda toccata, futott át az agyán, és megkönnyebbülést érzett, hogy végre hazamehet. Amint felállt, tekintete a kápráztató feliratra tévedt, és az egész ízléstelen csillogástól megint elszédült, így hát óvatosan visszaereszkedett. A kő hidegét most nem érezte, pedig általában nagyon fázékony. Mindennél jobban vágyott a sötétre, ám hiába hunyta le szemét, nem tudott szabadulni a bűvöletes villogás, a vakító fénykavalkád érzetképeitől. Ilyen tehát a halál előszobája – nyugtázta magában –, fénykarikák, egymást szabdaló fénypászmák, hideg és meleg színek pompája, ahh, átkozott szemfényvesztés! Mindkét kezét mélyen sáljába dugta, keresztben, térde helyett vállait ölelve át, és dúdolni kezdett. Amióta csak magára eszmélt, élt benne valami zeneiség, valami megmagyarázhatatlan hajlam vagy késztetés a zenére, ami a legváratlanabb, olykor legilletlenebb, legfájdalmasabb pillanatokban is kibukott. Nem volt számottevő zenei tudása, egyetlen hangszeren sem játszott, zenekedvelőként a legbanálisabb amatőr szinten maradt. De belül, belül mindig dalolt, mintha csak ez lenne az egyetlen lehetősége, hogy birtokba vegye az időt, a világot. Chi mi riparlerà/ Di domani luminosi,/ Dove i muti canteranno/ E taceranno i noiosi/ Io che non vedo più/ Che folletti di vetro/ Che mi spiano davanti/ Che mi ridono dietro./ Come potrò dire a mia madre che ho paura? 1

Jegyzet
1 Fabrizio De André – Il cantico dei drogati